Hey-ho, Aussies!
Nem gondoltátok volna, hogy hozok egy bejegyzést még az új év előtt, ugye? :) Nem hibáztathatlak titeket, ha ezt gondoltátok, de most egy olyan novellával érkezem, amelyet FantasyGirl játékára írtam. A lényeg az volt, hogy FantasyGirl eddigi történeteihez lehetett novellát írni, de bármilyen stílusban és bármilyen formában, tehát lehetett mixelni más történetekkel, sorozatokkal, filmekkel, és nem kellett minden szereplőt felhasználni. Én odáig vagyok a bloggerina írásaiért, és olvasom is őket, úgyhogy nem volt kérdés, hogy írok -e novellát. A szösszenetem a Be loved by you két szereplőjéhez kapcsolódik, de azt majd a novellában megtudjátok, hogy pontosan kikhez. ;P És képzeljétek, a novellám 1. helyezést ért el, de mindenképpen ajánlom, hogy nézzétek meg másik versenytársam, szerencsendio írását is, illetve a játékról még bővebben olvashattok FantasyGirl oldalán. Ha szántok olvasásra időt, akkor megköszönöm, és remélem, hogy továbbra is jól telik a szünetetek. :) Ó, és ha nem jelentkeznék, akkor előre is boldog, sikerekben, nevetésekben, élményekben, szerencsében gazdag újévet, vigyázzatok magatokra! <3
Keep smiling,
Lexi
______________________________________________________
I built
you a house from a broken home
I.
2013.
october 15th
where
do broken hearts go
„Counted all my mistakes and there’s
only one
Standing up on a list of the things I’ve done
All the rest of my crimes don’t come close
To the look on your face when I let you go”
Standing up on a list of the things I’ve done
All the rest of my crimes don’t come close
To the look on your face when I let you go”
Egy
barna lobonc vágtatott előre a tömegben, de olyan határozottsággal, mintha csak
háborúzni indult volna. De nem, háborúról szó sem volt, csak éppen hazafelé
igyekezett egy fárasztó egyetemi nappal a háta mögött, ami után már másra sem
vágyott, csak arra, hogy vehessen egy forró fürdőt, körülpakolja magát
gyertyákkal, és ellazulhasson néhány röpke perc erejéig. Az egyetem nem volt
piskóta, és a szakán elég sokan szerettek volna kimagasló eredményt elérni, de
inkább szószátyár jellemükkel, mint valódi tehetségükkel, viszont a jegyek sem
mindig ugyanazt az eredményt adták vissza, mint, amit ő szeretett volna. Ilyen
az élet – mondogatná neki az édesanyja, ha egyáltalán beszélne vele, és nem
lenne megsértődve azon, hogy nem jogász akart lenni, mint a családban addig
mindegyik testvére: a sármos és jó humorú Greg, a visszafogott, de mindig
tisztelettudó Tom, vagy éppen a sikeres és megnyerő Mr. Rovanon, azaz a saját
édesapja. Mindig is ő volt a fekete bárány a családjában: a gyerekek közül ő
volt az egyetlen lány, emellett vagány és nemtörődöm stílusával is kilógott a
Rovanon mintagyerekek közül, de mit számított az már? Ő boldogan élte
mindennapjait, és ezt a boldogságot nem a családjának köszönhette.
A
sarki zöldséges útba ejtése után mosolyogva baktatott a Charing Cross Roadon,
miközben magába szippantotta az ősz tényleges beköszöntét jelző avar illatát,
amihez hozzákeveredett a The Cambridge Pub teraszáról érkező dohányszag, és a
Gaby’s Deliből áradó frissen sülő ételek illata. Szeretett London ezen részén
lakni, hiszen közel volt a belvároshoz, ami azt jelentette, hogy gyorsan el
tudott jutni az egyetemig, és barátja munkahelye is csak néhány saroknyira
volt, de mégsem kellett esténként a nagy forgalom vagy a hangos szomszédok
miatt panaszkodnia. Csak mennyi időbe telt, mire megegyeztek, hogy hová
költöznek, és egyáltalán, hogy költöznek –e! Ugyanis a pasija nem éppen a
romantikus típust képviselte, sokkal inkább az a haveros, kibeszélős srác volt,
de egyik este, amikor dupla randijuk volt a lány legjobb barátnőjével, Lilyvel,
és annak barátjával, Lily csak úgy vállvonogatva megkérdezte, hogy gondolkoztak
–e már ezen a témán. A hatás várható volt: míg ő csak tátott száját próbálta a
kezei mögé rejteni, addig pasija nem is tudta volna türtőztetni magát, szemét
ugyanis annyira tágra nyitotta, hogy az asztalnál ülők már azt hitték, hogy a
szemgolyója ki fog esni. A randi után mégis meglökte a vállát, és azt mondta:
„Hé, azért nem volt olyan rossz felvetés az az összeköltözés.” Nemesen,
egyszerűen és lazán rákérdezett, mint mindig. Tőle nem is lehetett volna másra
számítani.
-
Megjöttem! – kiáltotta vidáman, de kissé fáradtan Elizabeth, miközben az ajtó
zárjával babrált, ugyanis az albérletnek csak annyi hibája volt, hogy egy jó
erőset kellett lökni az ajtón, hogy egyáltalán visszacsússzon a helyére, és be
lehessen zárni.
-
Halihó! – kurjantotta vissza egy rekedtes hang a konyha felől, mire a lány
felvette azt a „tudom, hogy már megint készül valamire, de fogalmam sincsen,
hogy mire” mosolyt, majd visszakiáltotta a fiúnak:
-
Igazán megcsinálhatnád már ezt az ajtót! Nem vagyok én bodybuilder, hogy mindig
harcot vívjak vele – babrált a kulcsokkal, miután sikeresen megnyerte a csatát,
és egy nagyobbacskát rúgott az ajtóba, ami végül nyikorogva megadta magát.
-
Mi vagyok én? Ezermester? – nevetett fel a másik, és már hanglejtéséből is
lehetett hallani, hogy szórakoztatja a helyzet.
-
Te vagy az úr a háznál, az ilyen a te dolgod – vágott vissza Beth is
vigyorogva, miközben levette kabátját, helyére rakta a kulcsait, és lerúgta
cipőjét a többi mellé. Hát, igen, a cipőgyűjteménynek még nem volt hely,
ugyanis elfelejtettek tartót venni, így az egész úgy nézett ki, mint a
tornaórás gyerekek lábbelijei, amikkel nem mehetnek be a terembe, így kint kell
hagyniuk őket egy kupacon.
-
A főzés viszont a te dolgod lenne, mégis én csinálom – folytatta a srác
pimaszul, és fogadni mert volna, hogy közben vigyorog. Már hátulról, laza
tartásával, széles vállaival, és kidolgozott testével is jól nézett ki, a lány
akár egész álló nap tudta volna stírölni a falnak dőlve, de inkább beljebb
merészkedett a konyhába, ahol barátja sürgölődött egy sercegő serpenyő mellett.
-
Ma te vagy a soros – emlékeztette oldalra döntött fejjel, hogy a fiúra
pillantson, aki egy gyors puszit nyomott az arcára, mielőtt megfordította volna
a palacsintát. Hölgyeim és uraim, Austin Davis a konyhában sürgött-forgott! Ki
hitte volna róla még egy évvel azelőtt, hogy ilyenre képes? Beth imádta őt így
nézni, ahogy magára rántotta kötényét – mert tavaly karácsonyra kapott tőle egy
„The Boss” feliratú kötényt -, és ide-oda császkált a helyiségben, bár néha
összetört tányérokat, elégetett ételeket, kiöntögetett dolgokat, de attól még
próbálkozott, és egyre jobb lett.
Austin
persze nem bírta kivárni, míg minden palacsinta kész lesz, lejjebb vette a
lángot, barátnője felé fordult, szorosan magához húzta, és hevesen megcsókolta.
A lány olvadozott ezekben a pillanatokban, mindig feltöltötték melegséggel és
boldogsággal, és a fiú volt, aki mellett reggelente mosolyogva tudott felkelni.
Bár nem volt minden tündérmeseszerű, hiszen ők is veszekedtek, nem is keveset,
de ezek mindig béküléssel zárultak. Legtöbbször az jött szóba, hogy Austin
miért marad olyan sokáig este a Hell’s Angelben vagy, hogy Beth miért nem tud
több időt vele tölteni, mert mindig csak a tankönyveit bújja. Aztán jött a
költözés, az együttélés problémái, de miután ezek is lecsendesedtek akár egy
frissítő, nyári vihar, még szenvedélyesebb lett a kapcsolatuk.
A
lány kénytelen volt belemosolyogni a csókba, ugyanis hallotta a serpenyő
túlságosan heves sercegését, és érezte az égett szagot, úgyhogy hátrább lépett,
és a tűzhely felé mutatott:
-
El fog égni a vacsora, ha nem vigyázol – cukkolta vigyorogva, miközben
figyelte, ahogy a fiú beletúr a hajába, és szemforgatva, de mégis mosolyogva
visszafordul a palacsinták felé. A jelenet Elizabeth számára is aranyos volt,
és már ő is azt hitte, hogy megúszhatnak egy hónapot veszekedés nélkül.
-
Elmegyek fürödni, de nem kell megvárnod a vacsival, lehet, hogy sokáig áztatom
magam a vízben – jelentette ki pasija felé pillantgatva, mikor hirtelen
elöntötte a fáradtság. Már reggel hatkor talpon volt, hogy beindítson egy
mosást, majd készítsen kettejüknek reggelit, aztán indult az egyetemre, és este
hétig órája volt, úgyhogy addig nem menekülhetett a tanulás elől.
-
A héten egyszer sem tudtunk együtt vacsorázni – jegyezte meg dünnyögve Austin,
és miután átfordított egy újabb palacsintát, barátnőjére szegezte a tekintetét.
Beth csak csalódottságot és tehetetlenséget tudott kiolvasni belőle, és neki is
fájt, hogy így látta őt, ezért sóhajtva magyarázkodni kezdett:
-
Tudom, sajnálom. Csak az egyetem miatt van minden…
-
Persze, már megint az egyetem – horkant fel a szőke srác gúnyosan, és a lányban
ettől felment a pumpa. Nem értette, hogy mi a srác baja: ő tanult, barátja
dolgozott, és bár nem tudtak minden egyes órát együtt tölteni, mint a
középiskolás szerelmesek, azért a hétvége még mindig ott volt… ha Austin nem
ment be dolgozni.
-
Ha jártál volna egyetemre, tudnád, hogy mivel jár – vágott vissza a
műsorvezetőnek készülő lány, aki már nagyon unta ezt a témát. A londoni
Filmművészeti egyetem nem arról volt híres, hogy minden diákja átmegy a
vizsgákon, és keményen kellett harcolnia azért, hogy a legjobbak között
lehessen, és minden zh-ja jól sikerüljön. Ő ezt akarta, sosem tudott volna
alábbadni, de hát ezt a fiú nem érthette.
-
Rühelltem az egyetemet, azért is hagytam ott. Lehet, hogy neked is azt kellene
tenned – válaszolta a lehető legnagyobb koncentrációt fektetve abba, hogy egy
kört sikerüljön formáznia a serpenyőbe csöpögtetett masszából. Az ég
szerelmére, miért nem tudott már ránézni? -
Nem vetted észre, hogy alig vagy itthon, és akkor is a tankönyveidet
bújod?
-
Ezt már ezerszer megbeszéltük! – fakadt ki Beth még hevesebben, mint szokott,
és bár Lily mindig azt mondta neki, hogy soha nem látta még, hogy pasi miatt
felhúzta volna magát, most éppen azt csinálta. Veszekedtek már előtte is, hát
persze, de ez más volt. Már megint ugyanarról beszélgettek, és úgy tűnt, hogy
mindkettejüket ugyanaz a tüske nyomja hónapok óta, mert soha nem tudnak igazán
dűlőre jutni – És azt is, hogy te pedig bejárkálsz este is a bárba, hogy
dolgozz, míg én itthon várok rád, és a nap többi részében csak lustálkodsz. Még
azt a szerencsétlen ajtót sem tudtad megcsinálni, pedig már legalább egy
hónapja kérlek rá! Nem igaz, hogy nem tudsz soha normálisan arra figyelni, amit
kérek tőled! – emelte fel a hangját határozottan, de nem remegett, nem vert
hevesebben a szíve, hanem teljesen nyugodt volt.
Ez
ijesztette meg őt a legjobban: mintha már elmúlt volna a kezdeti szenvedély a
kapcsolatukban, és mindketten érezték, hogy ez nem jó, csak azt szerették volna
mutatni, és amikor veszekedésre került sor, kiengedtek mindent, ami bennük
volt, és hagyták, hogy eméssze a másikat. Ő is úgy érezte, hogy ezzel egy
hatalmas lufi eresztett ki benne, mert annyi ideig tárolta magában ezeket a
gondolatokat, hogy azt is sikerült elhitetnie magával, hogy minden rendben van.
De nem volt, csak már az egyéb gondok mellett nem akart azzal is szembesülni,
hogy a suliból hazaérve sem fogadja minden tökéletesen. A bajt csak az
jelentette, hogy tudta, ebben mindketten ugyanannyira hibásak. Ha még csak
egyikükről lett volna szó, akkor még talán ki tudták volna küszöbölni a
problémákat, de így, hogy mindketten tettek azért, hogy veszekedésre kerüljön
sor, és nem akartak áldozatot hozni a kapcsolatukért, szinte felesleges volt
újra és újra ugyanazon vitatkozni. Csak milyen szépen indult ez a nap is, és
most mi lett belőle!
-
Most komolyan? – háborodott fel Austin a tökéletes felzselézett hajába túrva,
és csak úgy sütött a hangjából a harag. Végre elzárta a tűzhelyet, a lány felé
fordult, és úgy folytatta: - Egy ajtó miatt kiabálsz velem?
-
Nem csak arról az ajtóról van szó! Elegem van abból, hogy itt vagy egész nap,
de nekem kell mosnom, takarítanom, összeszednem a szennyesedet, vasalnom, és
játszanom a tündéri barátnődet, míg te hajnalban esel haza, és ki tudja, milyen
lányokkal mulatod az idődet! – csúszott ki a száján, amit mindig is félt
megosztani a sráccal, mert rettegett attól, hogy beigazolódik a gyanúja.
Már
abban a három hétben, amíg kimenőt kapott az indiai gyakornoki munkájából, már
abban is megtapasztalta, hogy a fiú milyen közvetlenül tud viselkedni a
gyengébbik nem képviselőivel. Neki hízelgett, hogy egy olyan sármos és laza
srác, mint amilyen Austin volt, elkezdett beszélgetni vele, és Kathleen és Bill
esküvője után is találkozgattak, és mivel akkor azt vallotta, hogy Indiában úgy
sincsenek jó pasik, egy ideig hagyta is magát. Csak aztán rájött, mi lesz a
három hét lepergése után: elválnak útjaik, és ő nem akar egy távkapcsolatot
fenntartani, ha úgy is tudja, hogy közben Austin bármelyik másik lányt
megkaphatja. Aztán mégis, mikor nyár végén visszajött, hogy folytathassa az
egyetemet, már egy párként jelentek meg a One Direction-ös fiúk életrajzi
filmjének premiervetítésén, ahová Lily hívta meg őt, mert túlságosan is
hiányzott neki a fiú, míg távol volt. Nem tudta kiverni a fejéből őt, a szőke
kobakját, az ezer wattos mosolyát vagy éppen tengerkék szemének vidám
csillogását. Ott hagyta őt Londonban, és nem a honvágy húzta őt haza, hanem a
fiú.
-
Á, remek! Most már azt is a fejemhez akarod vágni, hogy hűtlen vagyok? –
rángatta vissza a gondolataiból barátja kemény hangja, amiben semmi gyengédség
vagy megbánás nem volt – Hát, tudod mit? Lehet, hogy meg kellett volna tennem,
tudod, félrelépni, ha már egyszer úgysem lehetsz az enyém. Csak akkor nem
tudom, most minek is veszekedünk erről, ha már a kezdetek kezdetén tudhattuk
volna, hogy neked mindig is fontosabb lesz az egyetem, mint én – kiabálta magából
kikelve a fiú, és hangja megremegett az utolsó mondat végére. Beth tudta, hogy
ez nem igaz, hiszen Austin volt az első srác az életében, akit még a tanulásnál
is többre tartott, de hogyan bizonyíthatta volna ezt neki, ha mindketten
ugyanannyira hibásak voltak?
Néhány
másodpercig csak lebegett közöttük a mondat. Csend volt, néma csend. A lány
látta, hogy a másik már szólásra akarja nyitni a száját, de ő helyette
cselekedett, pedig nem akart. A szívébe mintha ezernyi kést szúrtak volna, amit
jól megforgattak benne, és hagyták, hogy elvérezzen. Ő nem akarta ezt, nem
akart újabb szívtörést, és talán erre már akkor gondolnia kellett volna, amikor
visszajött Indiából. Most úgy érezte magát, mint egy eldobott játékbaba: egy
ideig boldogan fogadták, aztán mégis megunták, és most az utcára akarták dobni.
Elizabeth
nagyot nyelt, lehunyta a szemét, majd lábai automatikusan megindultak. Nem
nézett újra a fiúra, és elengedte a füle mellett a kiabálásokat, csak ment és ment.
Szinte könnyűnek tűnt kivágni azt a szerencsétlen ajtót, majd becsapni maga
mögött. Az ajtó csattanásának visszhangja még másodpercekig kongott az üres
folyosón. Aztán betöltötte a hirtelen beállt csendet egy addig ismeretlen hang:
a lányból feltörő zokogás hangja. Pedig ő megígérte, megígérte, hogy nem fog
fiúk miatt sírni! És most, most mégis engedett a könnyeknek, hagyta, hogy
elhomályosítsák a látását, miközben egyre messzebb és egyre messzebb került az
addig otthonának nevezett albérlettől. Menekült, futott, zihált, levegőért
kapkodott, nem nézett hátra, de közben nem tudta kiűzni a fejéből azt a
kérdést, hogy lehet –e egy törött szív újra olyan, mint régen? Lesz, aki újra
összeragasztja neki? És ha nem, akkor a törött
szívek vajon hová kerülnek?
II.
2017.
may 22th
how to
fix up a heart that you let down
„I've
never had the words to say
But now I'm asking you to stay
For a little while inside my arms
And as you close your eyes tonight
I pray that you will see the light
That's shining from the stars above”
But now I'm asking you to stay
For a little while inside my arms
And as you close your eyes tonight
I pray that you will see the light
That's shining from the stars above”
Magányosnak lenni nehéz. De amikor tudod, hogy valahol a
világban ott van az az ember, aki képes volt téged boldoggá tenni, aki képes
volt megmosolyogtatni minden rossz dolog ellenére, és tudni, hogy ő nincs
melletted, az még nehezebb. Elizabeth tudta ezt nagyon jól, és ahogy nézte fenn
a csillagokat, miközben a szálloda udvarának gyepén feküdt, újra ráébredt,
milyen szerencsés, hogy mégsem kell így leélnie az életét. Magányban, mindig a
napokat számolva a szakítás óta, akaratlanul is zokogva minden sírós,
romantikus filmen. Nem, az csak egy átmeneti állapot volt. Most nem is lehetett
volna boldogabb, jelenlegi barátja ugyanis idehozta Edinburghba, kedvenc
városába, hogy együtt töltsék ezt a szép májusi hétvégét, és nem is lehetett
volna hálásabb a sorsnak, hogy minden úgy alakult, ahogy.
- Még mindig nem tudtad lecsalogatni a csillagokat? –
tudakolta vidáman egy ismerős hang a háta mögül, mire feljebb ült,
megtámaszkodott az alkarján, és úgy várt vigyorgó barátjára, aki puszit nyomott
az arcára, és letelepedett mellé.
- Nem, még mindig nem – ismerte be újra felpillantva, és
hagyta, hogy a nyugodtság érzése rátelepedjen a szívére. Tudta, hogy van jövője
ennek a kapcsolatban, és emiatt biztonságban érezte magát. Nem akart újra
beleugorni egy szerelembe, aminek tudta, hogy csak fájdalom lesz a vége, valami
biztosabbra vágyott, valami maradandóra.
- Nos – köszörülte meg a torkát mellette a fiatalember, aki
ismertségük ideje alatt jelentősen megkomolyodott, de azért megtartotta
jellemző vonásait – tudod, hogy nem vagyok a szavak embere, de most arra
kérlek, hogy maradj, és hallgass meg, amíg nem végzek – folytatta komolyan, és
szemében megcsillantak az esti csillagok tükörképei. Szőke fürtjei szabályosan el
voltak fésülve, és sütött róla, hogy valami fontosat szeretne mondani.
- Valami baj van? – kérdezte Beth a biztonság kedvéért, hiszen
ismerte már ezt a pillantást. Megmozdult benne valami, hogy mi van, ha most
lesz vége mindennek? Ha kijelenti neki, hogy mással akarja leélni az életét? Ha
veszekedni akar, mert valami rosszat tett? Ha itt akarja őt hagyni?
- Nem, dehogyis – csóválta a fejét apró mosollyal, majd mintha
megerősítést várna a csillagoktól, rájuk pillantott, és nekik szentelve a
figyelmét kezdett el beszélni – Amikor újra rád találtam, összetörték a
szívedet. Összetörtem, és nem tudtam, hogy hogyan rakhatnám helyre. Azt hittem,
elszúrtam az egészet, és elcsesztem a legjobb dolgot az életemben – ejtette ki
a szavakat komolyan, minden gúny vagy szórakozás nélkül, és az emlék hatására
nemcsak ő, de a lány is nagyot nyelt.
Tudta, hogyan érezte magát a legnagyobb veszekedésük napján,
az utána lévő napon, és azon az öt borzalmas napon, amíg Austin nem kereste meg
újra. Már hiányzott neki a fiú, és nemcsak a rekedtes hangja, az önelégült
vigyora, a játékos kacsintásai, hanem az is, hogy nem sertepertélt a konyhában,
nem keltette fel reggel, és nem kellett ki után felszednie a szennyest.
Bármennyire is dühös volt azon az októberi napon, a következőkön már szinte
elpárolgott az, ami benne volt. Bár mindkét félnek igaza volt, sikerült
nyugodtan megbeszélniük a dolgot, és utána mindketten igyekeztek javítani saját
hibáikon. Ez persze lassú és türelmet igénylő feladat volt, hiszen azt mondják,
az az igazi szerelem, amelyben nem változtatják meg a felek a másikat, de ő azt
vallotta, hogy a hosszú kapcsolat titka az, hogy igenis változnak az emberek
szerelmük mellett, de csak a jó irányba. Megtanulnak áldozatokat hozni, a saját
magukra fordított időt is a másiknak szentelni, néha kompromisszumot kötni,
meghallgatni szerelmüket, bármennyire is fáradtak már ők is, és ha betegek,
akkor az ágyuk mellett lenni, segíteni őket, támogatni a nehéz időkben. A
mögöttük álló négy évben már mindenféle megpróbáltatás érte őket a munkahely
elvesztésének lehetőségétől balesetekig, de ők nem adták fel a küzdelmet. Ők
harcoltak a kapcsolatukért, és ezért lehettek ma is itt, ketten, együtt.
- De nem tetted – kotyogta közbe a lány, mert muszáj volt
valamivel megtörnie a feszült pillanatot, és csibészsége a másik arcára is
mosolyt csalt.
- Azóta sem tudsz leszokni róla, hogy ne beszélj bele abba,
amit mondok, de tudod, hogy ezt is imádom benned. Rájöttem, hogy nem lehetek
tökéletes pasi, bár látod, nagyon igyekszem – kacsintott vidáman Beth-re, aki
csak mosolyogni tudott, és ilyenkor mindig belegondolt, mennyire bírja, hogy
Austin még mindig nem vedlette le 22 éves énjét, legalábbis nem teljesen. Az
igaz, hogy felelősségteljesebb lett, és miután elvégzett egy képzést, saját
éttermet nyitott, és jobban beosztotta az idejét, így a Capital FM-nél dolgozó
műsorvezető barátnőjével jól össze tudták egyeztetni a programjaikat, és
egymásra is jutott idejük, nemcsak a munkára. És ez volt az a biztonság, amit ő
várt egy kapcsolattól, és nem kellett hozzá más férfit találnia, csak újra
átbeszélni a dolgokat – És te sem lehetsz tökéletes, de hát a tökéletlenek
párosából mindig valami jó sül ki, erre vagyunk mi az élő példa. Na, de azért
komolyabbra véve a szót! – köszörülte meg torkát a szőke hajú srác, aki azóta
arról sem szokott le, hogy negyedórákat töltsön sérója reggeli igazgatásával,
vagy aznapi ruhája kiválasztásával, és bár volt ebből gond a reggeli
készülődésnél, hiszen csak egy fürdőszoba volt a lakásukban, és egyetlen tükör,
de végül mégis megoldották ezt. Persze nemcsak az a lényeg az egészben, hogy
vettek még egy tükröt, hanem az is, hogy megoldották a fennálló helyzetet.
Ó, hogy mi minden történt abban az elmúlt négy évben! Nehéz
lenne mindent felsorolni, de ahogy magukra találtak, úgy élvezték egyre jobban
a kapcsolatukat is, és egymás társaságát. Beth még mindig imádott vásárolni
járni, Austin pedig kiállításokra és baseball meccsekre, de mivel ezeket jobb
volt közösen csinálni, hát ők megtették! Persze nemcsak saját szokásaikat
tartották meg, hanem újakat is teremtettek: szombaton hetente váltották a
takarító szerepet, míg vasárnap közösen mentek bevásárolni. Míg Austin sütött,
addig Beth megterített és mosogatott, vagy éppen fordítva. Az esti filmnézések
mindig a távirányító csatájával zárultak, de talán ez volt az egyetlen dolog,
amiben még mindig képesek voltak civakodni. Persze olykor-olykor felemelték a
hangjukat ők is, de miután mindketten tettek éppen annyit ezért a szerelemért,
hogy a másik is jól érezze magát ebben a kapcsolatban, nem volt nagyon miről
vitatkozni. És ekkor már tudták ők is, hogy felnőttek, és olyan kapcsolatra
találtak, ami biztos talajban gyökerezik.
- Már négy éve együtt vagyunk, és tudom, hogy nem
hangoztattam sokszor, sőt általában elviccelem a dolgokat, de hálás vagyok
ezért a négy évért – vallotta be a srác, és a lány szinte hátrahőkölt ettől a
kijelentéstől. Ami nem változott meg a Davis fiúban, az az, hogy még mindig nem
volt a szavak embere, és romantikus típussá sem nőtte ki magát, de évente
néhány alkalommal legalább ilyenek is kicsúsztak a száján. Legtöbbször persze
csak megismerkedésük évfordulóján vagy a szentimentális karácsonyi estéken, de
a lánynak ennyi is elég volt, mert akkor ezeket az apró megjegyzéseket mindig
elraktározta a szívében, és jobban tudta őket értékelni, mintha minden nap
hallaná őket.
- Nem akarom, hogy még egyszer összetörve lássalak, hiszen
rájöttem, hogyan rakjak helyre egy olyan szívet, amelyet cserbenhagytam, és nem
akarom ezt megismételni. Úgyhogy szeretném ezt alá is támasztani valamivel –
kezdte gyengéden, türelmes hangon, miközben a zsebéből elővett egy dobozkát.
Beth szíve nagyot dobbant, és úgy elkezdett dörömbölni, hogy azt hitte, majd’
kiugrik a helyéről. Eljátszogatott már ő a házasság gondolatával, de úgy hitte,
hogy Austinnak kell megtennie az első lépést, és az, hogy a dobozban egy
gyönyörű gyűrű pihent, valószínű annak számított – Elizabeth Rovanon… - kezdte
egy nagy sóhaj után, majd bizonytalanul összeráncolta a homlokát – Ugye nincsen
középső neved?
- Nincs – nyögte ki kicsit kuncogva a lány az ideges pasijára
pillantva, aki úgy tűnt, még mindig próbálja megkeresni a megfelelő szavakat.
Végül mégiscsak, néhány elnyújtott másodperc után folytatta:
– … hozzám jönnél
feleségül? – kérdezte hangosan, érthetően és gyengéden, mire Beth a szája elé
kapta a kezét. Most, hogy hallotta a mondatot, nem akart hinni a fülének, és
szíve össze-vissza kalimpálni kezdett, a vér egyre jobban zubogott az ereiben,
és olyan melegséghullám járta át, hogy rögtön a fiú nyakába borult, miközben
kicsattanó örömmel válaszolt:
- Igen, ezer örömmel – lelkendezett vidáman, és mivel rögtön
Austin karjaiba vetette magát, a fiúnak figyelmeztetnie kellett, hogy még nála
vannak a gyűrűk. Úgy érezte, hogy ő a világ legeslegboldogabb embere, amikor
ujjára került az ékszer, és utána már tényleg nem bírt magával, megragadta a
fiú pólóját, magához húzta és hosszan csókolta. Volt már mindenfajta csókjuk,
de ez most megint valami más volt, valami különleges, ami valami új kezdetét
jelentette.
- De ha a férjem leszel, megígéred, hogy a cipőidet nem
hagyod a nappaliban? – kérdezte viccelődve a lány, mire a fiú eleresztett egy
nagy, megkönnyebbült nevetést, és úgy felelte:
- És te, hogy nem kritizálod a főztömet? – vonta fel a
szemöldökét, ami játékos ívben kunkorodott, és úgy nézett le – hát, igen, végre
kimondhatta – menyasszonyára, aki fejcsóválva válaszolt:
- Azt nem ígérhetem – vigyorgott, mint akit fejbe vágtak, de
ha ő volt a világ legboldogabb embere a világ legédesebb srácával, és éppen
most kérték meg a kezét, mi mást várhattak volna tőle? Igen, az évek alatt
rájött, hogy egyikük sem tökéletes, és bizony néha veszekedésre is sor került,
de az igazi boldogságot mégiscsak a fiú jelentette a számára. Nem tudta, milyen
biológiai magyarázata van annak, hogy akárhányszor Austinra nézett, mindig
melegség öntötte el, a fiú mosolyaira mindig mosoly kúszott az ő arcára is, és
még mindig képes volt beleborzongani barátja meleg érintésébe, bármennyire is
megszokott mozdulat volt már ez, de ő tudta, hogy fülig volt szerelmes volt
Austin Davisbe, és nem tudta volna elképzelni, hogy ne az ő rekedtes hangjára
vagy meleg csókjaira kelljen reggelente, ne az ő kezét fogja a karácsonyfa
alatt, és ne hozzá bújjon esténként, mikor filmet néznek. Tudta, hogy a
házasság sem egyszerű dolog, és hogy nem is lesz könnyű menet, de ha Austin
mellette volt, hogy összeszedje és újra a helyére rakja összetört darabjait,
akkor már nem félt semmitől.
III.
2033.
september 1st
still
feel the same around you
„When I’m fat and old and my
kids think I’m a joke
Cause the stories that I told, I tell again and again
I can count on you after all we got up to
Cause I know that you truly understand”
Cause the stories that I told, I tell again and again
I can count on you after all we got up to
Cause I know that you truly understand”
- Apa, utálom ezt a számot! Nem kapcsolhatnánk ki? –
háborodik fel egy vékonyka hang a hátsó ülésről, és mikor Beth hátrafordult,
egy durcás, pirospozsgás, kis arcot látott, és annak morcos tulajdonosát, aki
karba tett kézzel várta a reagálást.
- Én viszont szeretem! – szólalt meg mellette egy copfos
kislány, és hangjából csak úgy sütött a düh. Összeráncolt homlokkal testvére
felé fordult, aki bár négy évvel idősebb volt nála, nem tudta megfélemlíteni
húgát, aki gúnyosan hozzátette: - Tegnap nekem kellett elviselnem, hogy mit
hallgattunk, most te is megtehetnéd! – vágta a másik fejéhez, aki erre
kisgyerekhez illően kinyújtotta a nyelvét, és bár a jelenet jobban illett két
kamaszhoz, az, hogy egy hat-és egy tízéves kisgyerek ezen veszekedett, inkább
aranyossá tette a jelenetet, mint komollyá.
- Így igaz, ma Emma a soros – bólogatott Beth mosolyogva,
miközben betett egy újabb CD-t az autó lemezlejátszójába, és hamarosan
felcsendültek a Do you wanna
build a snowman? első sorai – Tegnap
te választhattál zenét, ma ő. Ez így igazságos – próbálta lenyugtatni a
kedélyeket, de tudta, hogy néha nagyon nehéz a gyerekekkel. Ők már átélték ezt
a másik kettő poronttyal, a tizenöt éves Mayával és a tizenhárom éves Scottal,
akik kistestvéreik mögött foglalták el az üléseiket, és tudták, hogy úgyis ki
fognak békülni, és ezeket a pillanatokat fogják majd felemlegetni nekik évek
múltán a családi összejöveteleken, és akkor majd csak mosolyogni fognak rajta.
- Do you wanna build
a snowman? Come on, let’s go and play… - kezdte Emma azon a vékonyka
hangján, amiről még annyira hallatszott, hogy kisgyerek. Ő volt a legbevalóbb a
négy gyerek közül, már most vissza tudott szólni másoknak, és ebbe addig nem
szóltak bele a szülők, amíg komoly gondok és nagy sértődések nem származtak
belőle, de akkor is próbálták tanítgatni kislányukat, hogy ne olyan nyersen és
harsányan közöljön mindent. Gyerekszáj, mondogatta Austin mindig vigyorogva, és
csak meglökte a vállát, mondván, hogy ez a lány is kicsit az édesanyjára ütött.
Hát, igen, volt benne némi igazság, hiszen még kapcsolatuk
elején, ha Beth-nek nem tetszett valami, ő is megmondta a véleményét, és -
akkor még csak pasijának, ma már férjének - néha nehéz perceket okozott, amikor
végig kellett hallgatnia a panaszkodásait. De ahogy jöttek a gyerekek, és
tudatosult a Davis fiúban is, hogy apa lesz, nem lehetett rá panaszkodni. Négy
gyerekükkel mintha csak második gyerekkorát élte volna meg, és bár már 43 éves
volt, még mindig úgy viselkedett, mint egy tízéves. Mennyit tudtak erről
beszélni Lilyvel, ugyanis Lou sem volt éppen az a felnőttes apuka típus, és
bizony ebből jó beszélgetések kerekedtek! A lánnyal természetesen még mindig
tartották a kapcsolatot, és ő különösen örült neki, hogy volt, aki segített,
amikor megtudta, hogy terhes az első gyerekével, hiszen szüleivel azóta sem
békült ki, így ők nem is tudtak róla, hogy unokáik lettek.
- Nem, nem, nem, nem! Nem hallak, látod, nem hallak! –
tapasztotta le füleit kis kezeivel Ross, és ő kétségtelenül az édesapjára
ütött. Laza volt, hanyag, szétszórta a cuccait, de legalább volt „elképzelése”
a jövőről, hiszen ő már hat éves kora óta, mióta meghallotta azt a szót, hogy
asztronauta, az szeretett volna lenni.
- I never see you
anymore, come out the door… - csiripelte tovább Emma vidáman, töretlen
lelkesedéssel, miközben szoknyácskája szélével babrált.
- Anya, nem szólnál már rájuk? Nem hallom tőlük az American idiotot – húzta ki egy
pillanatra a fülesét a hátul helyet foglaló Scott, aki korához képest érettebb
és komolyabb volt, és már tizenhárom évesen olyan zenei ízléssel rendelkezett,
mint egy végzős diák. Apja után imádta a rockbandákat, de a punkot sem vetette
el, két kistestvére legnagyobb „örömére”. Maya nem szólt ehhez semmit, mert ő
is hallgatott ilyen zenét, de azért jobban szerette a lágyabb számokat, amikben
talált valami mondanivalót, nem csak zúzást és kemény rockot, és ez is annyira
hozzáillett. Ő volt ugyanis a család művésze: először csak írással
foglalkozott, aztán kiderült, hogy a rajzoláshoz is jól értett, és hát apja
szívesen segített neki egy-egy kép elkészítésében. Általában nyugodt, csendes
lélek volt, szeretetett visszahúzódni a saját csigaházába, de imádta szüleit,
és még tizenöt évesen is minden este jóéjt puszival köszönt el tőlük. Róla nem
tudták pontosan eldönteni, melyikükre ütött, de megegyeztek benne, hogy kapott
az egyik féltől is tulajdonságokat, és kapott a másik féltől is.
Ahogy Beth végignézett az autó hátsó ülésein helyet foglaló
gyerekeiken, újra tudatosult benne, hogy mennyire megérte minden fájdalom, amit
értük vállaltak. Azok a kilenc hónapok és fájdalmas, órákig tartó szülések,
álmatlan éjszakák szinte eltörpültek amellett a boldogság mellett, amelyet
egy-egy kedves „Szeretlek, anya” mondat, aranyos rajz, az első lépések, a
könnyeket kicsalogató családi fogalmazások a sulis órákra, az éneklések a
karácsonyfa alatt, a saját, kézzel készített kis ajándékaik szüleik számára, és
az a megszámlálhatatlan sok kézfogás, ölelés és puszi jelentett, amelyeket az
évek alatt kaptak tőlük. Nem volt egyszerű feladat szülőnek lenni, mert meg
kellett találni az arany középutat minden téren, és próbálni jóra nevelni őket,
de úgy, hogy ne érezzék magukat úgy, mintha burokban nőttek volna fel. Na, meg
türelemre is rengetegszer volt szükségük, de mivel Austin mindig mellette volt,
tényleg minden egyes hajnali felsírásnál, lehorzsolt térdnél, éjszakai apró-csetlő
veszekedésnél, iskolai előadásnál, házi feladat írásnál, minden könnyebb volt.
- It’s like you’ve
gone awaaaay – nyivákolta rettentően magas hangon Austin, miközben kezeivel
dobolt a kormányon, és Emma tapsolva fogadta apja csatlakozását. Ross csak
megforgatta szemeit a szülője gyerekes viselkedését látva, Scott beletörődve
rakta vissza fülesét, és hevesen nyomkodni kezdte a hangosító gombot, de Maya
arcán apró mosoly jelent meg, ahogy kinézett az ablakon, majd felcsendült az ő
hangja is, és így a családi kórus négyfőssé alakult – apa, anya és két gyerekük
boldogan énekelte tovább a dalt.
- Mekkora sláger volt ez még a mi időnkben is! – jegyezte
meg nosztalgikusan Beth, és férje vigyorogva bólintott, miközben bevett egy
éles kanyart.
- Anyátok rángatott el engem a moziba, amikor ezt
játszották! Azt hiszem, akkor már egy éve voltunk együtt, de tisztán emlékszem,
hogyan könyörögtél nekem, hogy menjek el veled, pedig már huszonévesek voltunk
– pillantott feleségére, aki csillogó szemekkel nézett vissza rá.
- Én pedig arra is emlékszem, hogy rajtunk kívül még egy
ovis csoport volt a moziteremben, és egy kislány melletted elsírta magát, és
neked kellett megvigasztalnod – mosolygott továbbra is vidáman az édesanya, és
ahogy felidézte az emlékeket, újra tudatosult benne, hogy milyen szerencsés,
hogy egy ilyen fickó van mellette. Nem akarna visszapörgetni semmit, mert
minden pont úgy volt jó, ahogy megtörtént.
- Jaj, ez annyira romantikus! – tapsikolt hátul Emma, és
rájuk villantotta hatalmas, bájos mosolyát, amivel felfedte hiányos fogsorát. A
szülők akaratlanul is összepillantottak, és elmosolyodtak lányuk örömét látva
éppen, amikor megérkeztek az iskola előtti parkolóhoz. Austin már gyakorlottan
leparkolt két autó közé, majd leállította a motort, és hátranézett gyerekeikre.
- Na, lurkók, várjuk már az új évet? – csapta össze a
tenyerét izgatottan, mintha ő készülne első iskolai napjára, mire egybehangzó
„nem” volt a válasz, de aztán egy lelkes sikítás kíséretében Emma válasza is
utat tört magának, ami természetesen egy boldog „igen” volt.
- Jól van, a lényeg, hogy érezzétek jól magatokat, Emma, te
pedig szerezz sok barátot – kacsintott első iskolai évét kezdő kislányára, aki
össze-vissza mocorgott az ülésén az izgalomtól, majd a többieknek vigyorogva
megjegyezte: - Ti pedig legyetek jók, de azért ne feledjétek, néha belefér egy
kis csibészség – tette hozzá bujkáló mosollyal, mire felesége egy kérdő
oldalpillantást küldött felé, amit Austin észre is vett, úgyhogy nevetve
kijavította magát.
- Jól van, na! Csak anyátokkal ne halljunk semmi rosszat
felőletek! – fűzte hozzá széles vigyorral, ami még mindig ugyanannyira sármossá
tette őt, mint mikor csak randizni kezdtek. Van, ami sosem változik – Na, de
most már sipirc! Ne késsetek el az első sulisi napotokról! – terelgette kifelé
a gyerekeket, akik sorban kikászálódtak az autóból, hátukra vették táskájukat,
míg Beth megigazgatta kék-fehér iskolai egyenruhájukat, bár ezt a fiúk inkább
csak elhúzott szájjal tűrték.
- Szia, apu! – kezdte a búcsúzást Ross, mire édesapja az
öklét nyújtotta neki, ő pedig hozzányomta a sajátját – Szia, anyu! – köszönt el
Elizabeth-től is, akinek egy gyors puszit nyomott az arcára, majd következett a
visszafogottabb Scott, aki csak elköszönt tőlük, majd Maya is elbúcsúzott
egy-egy nagy öleléssel és puszival.
- Aztán nyugodtan szólj Ericnek, hogy idén is átjöhet
hozzánk! – suttogta az édesanya bizalmasan lányának, aki erre csak elpirult, és
kissé vörös fejjel elindult az iskola bejárata felé. Már csak Emma maradt ki,
aki ugrándozva megállt édesapjánál, aki leguggolt, hogy egy szintben legyen
vele, és a kislány egy cuppanós puszit nyomott az arcára. Édesanyja is
csatlakozott hozzájuk, így mikor a copfos lány félve megkérdezte a következőt,
újra össze tudtak pillantani:
- Szerintetek én is leszek olyan ügyes, mint a többiek? –
nézett fel hatalmas, mélybarna szemeivel a szülőkre, ugyanis ezt legalább
édesanyjától örökölte. Emma és Maya sötétbarna, hosszú hajú lányok voltak,
gesztenyebarna szemmel, csakúgy, mint Beth, míg Ross és Scott inkább a szőkésbarna
felé hajlottak, de mindkettejüknek gyönyörű égszínkék szeme volt, csakúgy, mint
Austinnak.
- Biztos vagyok benne – mosolyodott el a nő, és férjére
pillantott, aki ugyanolyan támogatóan és biztatóan hozzátette:
- Mivel az én lányom vagy, csakis az lehetsz – vigyorodott el,
és ez jellemzően olyan Austinos megszólalás volt, ugyanis a férfi imádta a
gyerekeit, és szerette azt hajtogatni, hogyha már ő az apjuk, akkor rossz
emberek nem lehetnek.
A kislány aprócska, törékeny testével szorosan odabújt édesapjához,
aki hosszan ölelgette, miközben olyan kifejezés jelent meg az arcán, amit
felesége tudta, hogy soha nem fog elfelejteni. A nyugodtság, a boldogság és a
büszkeség foglalt helyet arcán, és olyan szeretettelien nézett lánya után,
mintha ő lenne számára a legjobb dolog a világon.
- Délután jövünk értetek – köszönt el tőle Elizabeth is, és
keserédes mosollyal nézte Emmát, amint integetései után táncikálva, ugrándozva
felpipiskedett az iskola hatalmas bejárati ajtajához, és belépett rajta.
- Nem hiszem el, hogy már ő is iskolás lett – vallotta be
kicsit szomorúan, miközben letörölt egy apró könnycseppet az arcáról, hiszen
olyan volt, mintha csak tegnap foghatta volna először a karjaiban. És most már
hat éves volt, elkezdte az iskolát, és ugyanarra az útra lépett, mint idősebb
testvérei, és visszavonhatatlanul valami új szakasz vette kezdetét az életében,
amiben már nem lesz annyi közös óra a szülőkkel, mint addig, de még így sem
veszítették el őt teljesen. Tudta, hogy még csak gyerek, és annyi idő áll még a
család előtt, annyi együtt eltöltött nap, de mégis. Ez valami új volt.
- Olyan gyorsan felnőtt – értett egyet Austin is Emma után
pillantva, miközben felállt, majd szembefordult feleségével – De ő is a mi
érdemünk – nézett rá angyali mosollyal, ami újra biztosította őt afelől, hogy
minden rendben van, és minden rendben is lesz. Még mindig ugyanúgy érzett férje
iránt, mint 21 éve, amikor először találkoztak, és még mindig ugyanannyira
szerelmes volt, mint egy tinilány, aki most tapasztalja meg, hogy mi is az a
szerelem, és mit képes tenni az emberrel.
- Igen, a miénk – bólogatott komolyan, miközben tudta, hogy
ez is életük egyik fontos napjává nőtte ki magát. Legkisebb gyerekük is iskolás
lett, és ezen már nem lehetett változtatni. De nem is akartak.
Austin gyengéden megfogta kezét, majd hagyta, hogy ujjaikat
összekulcsolják, mint összetartozásuk apró jelképe, és úgy nézett a férfira,
aki élete igaz szerelme volt. És ezen már senki és semmi nem tudott volna
változtatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése