EPILOGUE

Hey-ho, Aussies!

Hát, hát, nagyon nehéz szívvel ír ilyenkor az ember, hiszen ez az epilógus! Srácok, annyi mindent szeretnék nektek megköszönni, de legfőképp, hogy itt voltatok nekem, olvastátok a történetet, és köszönöm-köszönöm-köszönöm! <3 Ti vagytok a legjobbak, remélem tudjátok! <3 Mégis nem mostanra tartogatom a köszönetemet, hanem a jövő hétre, amikor is ugyanígy szombaton, de írok tényleg egy írói utószót, köszönetnyilvánítást, és leírom, mi várható tőlem az elkövetkezendőkben, illetve egy Camabel novella részleteiről fogtok hallani, amit tervezek nektek. :D Ó, és mielőtt elfelejtem, boldog Mikulást, remélem ez a rész jó ajándék lesz. ;)
Most azonban így nosztalgiázva, kicsit fájó, de legfőképp boldog szívvel tárom elétek az epilógust, azaz az utolsó megszegett szabályt (ezt egyszerűen nem tudtam elhagyni), és igen, ahogy lejjebb látjátok, ez mindkét szemszögből lesz. Nem tudtam volna elképzelni, hogy csak az egyikük érzéseit és gondolatait írjam le, úgyhogy már az elejétől fogva tudtam, hogy mind Calum és mind Amabel 76 napját - persze csak összefoglalóan :D - le szeretném írni. Ha valaha is olvastátok a történetet, vagy végigkísértétek az összes fejezetet, akkor ha van kedvetek, és szívesen osztanátok meg véleményeteket, akkor csak nyugodtan! ;) Mit gondoltok a történetről egészében? Ilyen befejezést szántatok nekik? Méltó epilógus volt ez nekik? Van még kérdésetek, amire nem kaptatok választ? :) Igazából én ezt nem befejezésnek szántam, ezért nem is írtam a végére azt, hogy The End, hiszen nekem van még néhány ötletem a jövőjükkel kapcsolatban, és ha minden jól megy, majd ti is megtudhattok ebből valamit. De ezt majd jövő héten! ;)
U.i.: Én ajánlom hangulatzenének a fiúk I Miss You feldolgozását, amit én írás közben hallgattam, és Amabel is tesz rá megjegyzést az epilógusban. :)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

EPILOGUE, LAST BROKEN RULE

CALUM

Hetvenhat nap. Azt mondanám, nem olyan sok ez. Egy hetvenhat napos turné elég átlagosnak számít, és mindig honvágyam van ilyenkor, de azért élvezem a koncerteket, mert mindig jól odatesszük magunkat, és a közönség is fantasztikus, úgyhogy a honvágy csak az utolsó hetekben szokott igazán jelentkezni. Most ehhez azonban nem kellett más, csak a repülőtér elhagyása. Nem mondom, hogy anyukámat nem szeretem, mert tényleg, imádom őt, ő a legjobbfej és legrendesebb anyuka, aki valaha volt a világon, de egy barátnő azért más tészta. Őt még megközelíthetik újabb pasik az egyetemen, ő azt mondhatja teljesen jogosan, hogy neki elege van ebből a várakozásból, és ő el is hagyhat engem, ha akar, míg én turnén vagyok. Bell mégsem tette, és ezért szeretem őt teljes szívemből.

Pedig nekem sem volt könnyű ez a turné, á, dehogy! Sőt! Szerintem ezt volt az egyik legnehezebb végigcsinálni, és annak ellenére, hogy nem sokszor mutattam ki, igenis haza akartam menni, hogy a barátnőm mellett lehessek. Imádtam a koncerteket, mindig ott voltak az emberek, az a pulzáló tömeg, akik a mi dalainkat kántáltak, és velünk együtt ugrálgattak ide-oda, míg mi napról napra jobbat és keményebbet akartunk a színpadra vinni. Imádtam, ahogy a zene eggyé formálta a stadion embereit, ahogy mi is, és a rajongók is valóban beleélték magukat a számba, egyszerűen a számmal együtt lélegeztünk. Mégis, főleg a Beside You és a Wherever You Are sorai akaratlanul is nehezebben mentek, és a turné kezdetéig nem is tudtam, hogy mennyire nehéz ezeket a dalokat elénekelni. Hiányzott Amabel, a csilingelő nevetése, a kunkorodó fürtjei, vagy egyszerűen csak az, ahogy felhúzta az orrát, összeráncolta a homlokát, a fenébe is, hiányzott a lány! Minden apró dolog, ami őt jellemezte, és ha valamelyik rajongón ugyanolyan All Time Low-s póló volt, vagy valaki kutyát sétáltatott a parkba, rögtön azt hittem, hogy ő az.

Persze, beszéltünk mindig, hol videón, hol telefonon, de ez ekkor sem volt olyan, mint mikor vele, a szobám padlóján ücsörögve néztünk filmeket. Hiányoztak azok az idők, és ahogy egyre több és több lánnyal találkoztam – legyen az rajongó, riporter, fotós vagy tényleg bárki -, rájöttem, hogy senki sem olyan, mint ő. Nem tudtam azt mondani, hogy „Jé, ma láttam egy lányt, aki rád hasonlított. Ugye nem te jársz errefelé inkognitóban?”. Így minden egyes nap, amikor beszéltünk, az jutott eszembe, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ő van nekem, hogy nem hagy el, hogy nem panaszkodik a turnéról, és nem sikongat, őrjöng, hogy miért léptem el. Egek, néha azt hittem, hogy ez csak egy hatalmas álom, és másnap majd felébredek, és ha elmondom a fiúknak, hogy mit álmodtam, jól ki fognak röhögni. De nem álom volt, hanem a valóság, és az a hetvenhat nap még valóságosabbnak tűnt, főleg, amikor visszafelé számolgattunk az érkezésemig. Én is számoltam, nemcsak Bell, és ha kapcsolatba tudtunk lépni, akkor mindig úgy köszöntünk el egymástól, hogy „már csak hetvenöt nap” vagy „már csak tizenkét nap” vagy „már csak egy nap”. Olyan iszonyúan lassúnak tűnt néhány nap, mintha valaki jó hosszan húzott volna egy rágógumit, ami csak nyúlna és nyúlna, de nem akarna elszakadni, míg más napok olyan gyorsan peregtek le, hogy követni sem tudtam, mi történik velem. A fiúk viszont mindig visszarángattak ilyenkor, és összeráztak, ha látták, hogy mindenfelé van a fejem, csak éppen nem a dalszövegíráson, vagy az éneklésen.

- Haver, nem mondom, hogy tudom, min mész keresztül, mert először is, az túl nyálas lenne – kezdte Ash vigyorogva, miközben a dobszerkóját rakta össze, és valószínűleg arra készült, hogy valami bölcs dumát nyomjon le nekem, mert a következő pillanatban megállt, és felnézett vörös bandanája alól, már ha kilátott hosszú fürtjeitől – Másodszor pedig tényleg nem tudom, min mész keresztül. De figyelj, szerinted Amabel azt akarja, hogy egész turné alatt utána bánkódj? Dehogyis! Azt akarja, hogy élvezd, és amikor majd este újra beszéltek, akkor azt mondhasd neki, hogy milyen jó napod volt – fejtette ki, majd haverosan hátba veregetett, és újra a doboknak szentelte a figyelmét. Nem kellett hozzá egy perc, mire a másik két fiú is ugyanezzel a szöveggel jött, és akkor már gyanítottam valamit:

- Ti összebeszéltetek, vagy mindenkiből ma bukott ki, hogy boldogabbnak kéne lennem? – vontam fel a szemöldökömet várakozóan haverjaimra pillantva, mire azok értetlenül, de kicsit feszengve néztek egymásra.

- Nem megmondtam, hogy ne egy napon támadjuk le ezzel? – suttogta Mikey a másik kettő felé fordulva, mire Luke megforgatta a szemét, és odavetette:

- De én mondtam tegnap, hogy ma én fogok beszélni vele – próbált kiállni igazáért, de a többiek felváltva cáfoltak rá erre. Miután eltelt így néhány másodperc, torok köszörülve hozzátettem:

- Itt vagyok ám, és hallok mindent – mutattam rá a lényegre, mire mindhárman felém fordultak, és sóhajtozva kezdték:

- Csak nem akartuk, hogy olyan felmosórongy legyél…

- Tudjuk, hogy nehéz neked, de szerintem neki is ennyire nehéz…

- Igazából nem is beszéltünk össze – hallatszódott leghangosabban Ash hangja, aki a száján kicsúszott szavak és egy Luke által irányzott oldalba bökés után mégis bevallotta, hogy az ő ötlete volt az egész, mert már furcsállta, hogy ennyire csendes és visszafogott vagyok.

- Srácok, jól vagyok, de tényleg – biztosítottam őket lelki állapotom felől, hiszen tényleg minden rendben volt velem. Jól aludtam, nem ment el az étvágyam, nem kaptam el semmi betegséget, nem lettem depressziós, csak néha-néha szükségem volt olyan pillanatokra, amikor a közös képeinket vagy videóinkat nézegettem, mert érezni akartam, hogy valamennyire azért közelebb van hozzám, mint több ezer kilométer – Csak odahaza van a csajom, mi meg itt, a világ másik felén, és tök nehéz nem erre gondolni, ha minden rá emlékeztet – fűztem hozzá magyarázatképpen, ők pedig csak rendesen bólogattak, és próbáltak tényleg felvidítani, amit nagyon értékeltem. Ha eddig nem tudtam volna, hogy tényleg mellettem állnak, és ha felelőtlen vagyok, vagy éppen, ha rossz kedvem van, akkor is mellettem vannak, akkor ez volt a tökéletes példa rá. Ezért voltunk mi legjobb haverok, nem?

A srácok mellett viszont tényleg nem volt nehéz úgy végigmenni egy napon, hogy energikus és boldog voltam. Talán még többet viccelődtek, mint eddig, de az biztos, hogy életünk legjobb napjait és legjobb koncertjeit élhettük meg ezen a turnén, és rengeteg emlékkel hagyhattuk el Amerikát. Nagyon ihletdús időszak volt az a két hónap, hiszen Bell hiánya annyi gondolatot hagyott bennem, hogy muszáj volt papírra vetnem őket, és azokból már kész dalok születtek. Persze voltam kezdeményeim is, amiket abbahagytam, vagy még vártam valamire, hogy hatásos befejezzem, de a kettőnk közti távolság miatti érzéseimet le kellett írnom. És valószínű a hiánya volt az oka annak, hogy a tőle karácsonyra kapott Guns N’ Roses pólómat kineveztem az alvós felsőmnek, mert így minden nap ott volt velem, még ha ilyen módon is.

Sajnos bármennyire is próbáltuk, nem tudtunk minden nap úgy beszélgetni, ahogy akartunk, hiszen hol ő ment szövettan gyakorlatra, hol én mentem koncertre. Volt azonban, amikor kihagyott órát, csak azért, hogy beszélhessem velem, és amikor felvont szemöldökkel megkérdeztem, hogy nem fog –e bajba keveredni emiatt, ő csak mosolyogva azt felelte:

- Nem kell féltened, nem leszek rosszkislány miattad. Úgysem kell a nagy zh-hoz az, amiről órán karattyol, mert csak a tankönyvhöz készítik a tesztet, a professzor pedig sosem arról beszél, úgyhogy ne aggódj, egy óra mulasztása miatt még nem fogok megbukni – rázta hevesen a fejét, és ahogy egyre többet és többet mesélt az egyetemről és a jegyeiről, nem is hittem volna, hogy ez bekövetkezik. Fura volt megtapasztalni, hogy már nem tudom ezeket a dolgokat rögtön, mint mikor együtt mentünk el randira, és valószínűleg a mi beszélgetéseinket mesélte el másnak, hanem tényleg később kapom az információt. Mégis mivel ő is boldog volt, én is az voltam. Nem voltam nagy híve ennek a „Ha boldog vagy, másokat is boldoggá tehetsz” dolognak, de amikor vele beszélgettem, mindig ezt éreztem. Mintha egy egyenlet két fele lettünk volna, ami mindig csak egyenlő eredményt tudott kiadni.

- Ajánlom is, mert Stanley számít rád, ha orvoshoz kell vinnem – vigyorodtam el, miközben kutyámat említettem, és háziállatom említése belőle is ugyanezt a reakciót váltotta ki.

- Hát, azért elég sok idő, mire elvégzem az egyetemet!

- Pff, neked nem is kellene egyetem, te olyan okos vagy, máris mehetnél klinikát nyitni – viccelődtem a lánnyal, aki erre felsorolta, milyen tantárgyai vannak, és miből kell vizsgáznia, hogy elképzelésem valóra is válhasson. Azt mondom, hogy az anatómia még oké, de olyan, hogy latin sebészeti, állatorvosi növénytan vagy szövettan gyakorlat? Hát, jó, én ezért nem jártam egyetemre, úgyhogy köszönöm szépen, nekem még az említésüktől is felállt a szőr a hátamon.

Ma is sokat gondolkoztam a lányról, és természetesen nemcsak azért, mert hazamegyünk, és végre, végre találkozhatok vele annyi nap után, hanem azért is, mert tudom, hogy ma írt biofizikából, és küldtem neki egy levelet is, ami elméletileg náluk reggel nyolc körül érkezett meg, és amiben leírtam, hogy szurkolok neki, és odaadom minden agysejtemet, ha ez segít neki, bár ezt kétlem.

- Attól, mert percenként nézegeted a mobilod, attól még nem fogunk hamarabb odaérni – figyelmeztet vigyorogva a mellettem ülő Mikey, miután már vagy húszadszorra nézek rá a mobilom kijelzőjére, és azon még mindig csak két, csigalassú perc pergett le. A fenébe is a várakozással! Nem volt elég 76 nap, most még ez is! Persze, mindenki mondja, hogy ennyit még kibírok, nem? Hát nem! Nem éreztétek még, hogy valamitől már csak másodpercek választanak el, de akkor mégis úgy tűnik, mintha életed leghosszabb, legunalmasabb, leglassúbb másodpercei lennének? Én most pontosan ezt érzem, és muszáj néhányszor felállnom, hogy elsétáljak a mosdóig és vissza, mert nem bírom ülve az egészet. Amikor már végre elkezdünk leszállni, behunyom a szememet, és magamba mondogatom, hogy tényleg csak pillanatok kérdése, és újra láthatom őt.

Ahogy haladunk a terminál felé, a külvilág zajai - Mikey és Ash vitája a legújabb videó játékokról, Luke csevegése az anyukájával, a felszálló repülőgépek zaja, a menetrend pergése – megszűnnek létezni, csak a lány tekintetét keresem gőzerővel, de nem találom. Nézegetek jobbra-balra azután a gesztenyebarna lobonc után, és már vagy ötödször járatom végig a tekintetem a terminálon, amikor végre megpillantom őt, aki szélsebesen közelít felém kikerülve a még várakozó embereket. Megállítom, majd elengedem a bőröndömet magam mellett, hogy szorosan meg tudjam ölelni a lányt, akinek még mindig olyan vidámbarnák a tincsei, akinek még mindig ugyanolyan vaníliás a samponja illata, akinek még mindig ott van az a pír az arcán, és akinek érintése még mindig forró bizsergést hagy maga után a bőrömön. Itt van, teljes egészében, életnagyságban, és mosolyog rám. És mennyivel másabb ez, mint mikor ugyanazon égbolt alatt alszunk el, vagy szívünk több ezer kilométer távolságban, de egyszerre ver, és én csak kívánni tudom, hogy mellette szeretnék lenni. Annyi nap után, annyi közös képek nézegetésével töltött este után, annyi vallomás és ’Hiányzol’ elismétlése után most itt van, és csakis az enyém. Én pedig soha nem is akarom hagyni, hogy ez másképp legyen.

AMABEL

Hetvenhat nap. Hetvenhat Calum nélkül töltött nap. Hetvenhat olyan nap, amikor nem tudtam másra gondolni, csak rá. Hetvenhat olyan nap, amikor nem tudtam személyesen vele megosztani a fájdalmamat és boldogságomat. Hetvenhat olyan nap, amikor távol éreztem magamtól, de mégis mintha csak ott lett volna mellettem. Hetvenhat nap, amikor hallgattam a dalaikat, nézegettem a régi képeinket és videóinkat, csakhogy közelebb érezzem magamat hozzá. Hetvenhat ilyen nap lepergett. És most itt állok, a repülőtér termináljában, és várom, hogy megérkezzen hetvenhat hosszú, nélküle eltengetett nap után.

Mégsem vagyok dühös a sorsra, amiért mindössze kéthónapnyi ismertség után elvette tőlem, mert az a két hónap életem legboldogabb és legjobb két hónapja volt. Nemcsak azért, mert vele lehettem, hanem azért is, mert végre tényleg megtaláltam önmagamat. Vannak, akik mintha mindig is tudnák, hová tartoznak, mit akarnak elérni a jövőben, milyen emberek akarnak lenni, de vannak, akik csak később, egy bizonyos történés után találják meg önmagukat. Én az utóbbi kategóriába tartozom, és nem tudnám megmondani, hogy mi lenne velem most, ha Callal nem találkoztunk volna. Valószínűleg még mindig mostohámnál élnék, és lehet, hogy nem a biosz jegyzeteimet bújnám nap mint nap, hanem a divatmagazinok cikkeit, amikre hasonlítania kéne az én írásomnak is. Te jó ég, olyan furcsa belegondolni, hogy mennyire meg tudja változtatni egy ember az életedet, nem? Utána már semmi sem a régi: a gondolataid, az érzéseid és te sem. Mintha minden jobb lenne, mintha minden fényesebb lenne, mintha minden reggel lenne miért felkelni, és mintha lenne miért élni.

Ez a hetvenhat nap nem mondom, hogy gyorsan lement, mert néha azt hittem, hogy sosem jön el, de azért nem tudtam unatkozni. Az egyetem beindult, felvettem az óráimat, és letettem első vizsgáimat is. Meglehetősen nagy változás volt a diákok csevegésétől nyüzsgő, élettel teli folyosók útvesztője, a professzorok furcsa osztályozási módszere, a hatalmas adag tanulnivaló és olvasmánymennyiség, vagy éppen a mellettem békésen, jegyzeteiken szundikáló diákok látványa, ami az előző iskolámban szerintem felért volna egy kicsapással. Mégis élveztem. Nem volt könnyű, mert tényleg sokat kellett tanulni, és a barátom hiánya mellett még a jegyeimért is küzdenem kellett, de tetszett az egésznek a hangulata: hogy én választhattam meg néhány órámat, hogy olyan előadásra ültem be, amilyenre szerettem volna, úgy töltöttem el az órák közötti szüneteket, ahogy akartam, azt ettem, amit én választottam, tehát volt egyfajta szabadságérzése az egész egyetemnek. És ez hihetetlenül tetszett. Olyan volt, mintha végre tényleg utamra engedtek volna, és hagyták volna, hogy próbálgassam a szárnyaimat, megnézzem, milyen magasra sikerül –e repülnöm, és ha netán lezuhannék, akkor sikerül –e újra a felhők fölé emelkednem.

Persze nem hazudhatok, volt unalmas része is az egyetemi életnek: az a rengeteg haszontalan információ, amivel semmit sem fogok kezdeni, ha behoznak hozzám egy kutyát megvizsgálni, na meg az esti órák sem voltak éppen üdítőek, hiszen már mindenki laposakat pislogott, és a fele csoport bealudt, de Ellennel azért mindig jót mulattunk a szundikáló társainkon. Ő imádott róluk képeket készíteni, hogy aztán vicces szövegekkel kipingálja őket, és mindent olyan lazán kezelt, hogy tanulnom kellett volna a viselkedéséből. Én törekedtem a minél jobb jegyekre, és persze ezzel sem értem el mindig az elvárt szintet, de hahó, ez az egyetem! Ellen viszont csak a vállát vonogatta, hogyha becsúszott néhány rosszabb jegye, és mindig azt mondta:

- Ha kerekes székes, műfogsoros nagyik leszünk, akkor majd ezek lesznek nekünk a régi szép idők. És én majd azt mondom neked, hogy „Amabel, drága szívem, emlékszel, amikor latin gyógyszertanon két pontom lett a kis zh-n? Hogy én milyen boldog voltam, hogy már az a két pont megvolt.”

Barátnőm életre való, vagány és jó humorú csaj, aki mellett mindig jó lenni, és a szigorúan előírt barátok után végre felüdülés, hogy van valaki, akivel bármiről elbeszélgethetek, és nemcsak a drága ruhákról vagy az éppen népszerű diétákról. Mellesleg ő az a tipikus ember, akivel órákig el tudok csevegni könyvszereplőkről, sorozatok karaktereiről és ő is annyira imádja a filmeket, mint én, úgyhogy ha volt valami izgalmasabb, új film a moziban, akkor kérdés sem volt, hogy együtt elmegyünk –e. Rengeteg időt töltöttünk együtt, és egyre boldogabb és felszabadultabb lettem, sikerült azért egy kicsit elfeledtetnie velem a Calum utazása miatti űrt. Ó, igen, és hogy mit szólt hozzá, hogy a 5SOS basszusgitárosa a pasim? Azt videóra kellett volna venni.

- Nem mondod! Ezt nem mondhatod komolyan! Ő? Nem ő az, aki mindig meztelenül mászkál? – esett egyik megdöbbenésből a másikba, miközben szájtátva hallgatta az információ morzsáimat, de hangneme egyáltalán nem volt gúnyos vagy sértő, inkább úgy tűnt, mint akit szórakoztat a helyzet – Hűha, hűha! Ezt aztán tényleg nem gondoltam volna! De legalább jó zenei ízlésed van, csajszi, úgyhogy azt hiszem, jól megleszünk! – bökött oldalba játékosan, hiszen ez még akkor volt, amikor látta, hogy Calum átjön hozzánk, és nem értette, hogy egy ausztrál zenekar tagja mit mászkál ki-be a szomszédja házában. Most már persze csak olyan barátnősen megforgatja a szemét, ha mondom neki, hogy Calummal beszélek, és azt mondja, hogy mi vagyunk az egyik kedvenc való életbeli párosa, úgyhogy ő mellszélességgel támogat minket.

Ez természetesen nem mondható el minden rajongóról, mert vannak, akik kicsit hevesebb üzeneteket küldenek nekem kellemetlen szövegekkel, de már az idő megedzett, és megtanultam ezeket félresöpörni, és inkább azokra koncentrálni, amelyek olyanokat írnak, hogy „Olyan aranyosak vagytok együtt, srácok, nehogy szakítsatok!” vagy „Irigylem a csajt, de őszintén? Ők a legédesebb páros, akiket valaha láttam!”. Mellesleg megtanultam már, hogy van, hogy a világ szét akar szakítani titeket, és több ezer kilométer választ el tőle, de ti akkor is túlélitek ezeket a bukkanókat, és meneteltek előre. Csak mert tényleg szeretitek egymást.

- Szia! Látsz rendesen? – kérdeztem tegnap is a webkamerába nézve, miközben össze-vissza igazgattam a laptopot, illetve próbáltam úgy elhelyezkedni az ágyamon, hogy a fejem még beleférjen a képbe. Megszoktam már, hogy így tudtunk csak kapcsolatba kerülni, de ez is jobb volt, mint a semmi. Természetesen volt nap, amikor Cal csak autókázás közben tudott felhívni vagy egy késő esti koncert után üzenetet küldeni, de akkor mindig küldött mellé egy szomorú fejes képet vagy egy dalt, ami szerinte felvidítana, és akkor mindig úgy éreztem, hogy bármennyire kilométer is legyen köztünk, akkor, abban a pillanatban mi mintha egymás mellett lennénk.

- Látom, hogy megint milyen csinos vagy – bókolt vigyorogva, mire akaratlanul is elpirultam, és reméltem, hogy elég rossz ahhoz az adás, hogy lássa, milyen paradicsomvörös lett a fejem a megszólalása után.

- Milyen volt a napod? – tudakoltam kíváncsian, és a szívemre mintha végre kevesebb teher rakódott volna, hiszen már csak egy nap választott el attól, hogy lássam őt. Végre, ennyi nap után elérkezni látszódott az a pillanat, és rettentően vártam a holnapot, de szinte alig bírtam felfogni, hogy megtörténik.

És akkor mesélni kezdett, én hallgattam, és nevettünk, viccelődtünk, dalokat és videókat küldözgettünk egymásnak, próbálgattuk, ki tud jobb nyelvnyújtós képet készíteni, filmeket tárgyaltunk ki, a másnapi érkezésüket beszéltük meg, és nosztalgiáztunk azzal a mondatkezdéssel, hogy „Emlékszel, amikor…”, és a kedvencem az volt, amikor azt kérdezte:

- Emlékszel, amikor arról beszélgettünk, hogy majd egyszer az a beszélgetés lesz a nosztalgiázásunk tárgya? És nocsak, tényleg megtörténik! – vigyorgott szüntelenül, és nem tudtam már megállni, hogy ne mosolyodjak el. Már szinte tudatalatti reakció volt, hogyha meghallottam a hangját, ha a telefonban, ha a rádióban, ha így videón keresztül, láttam róla képet vagy videót, vagy egyszerűen valaki kimondta a nevét, mindig el kellett mosolyodnom. Talán a tudat tette, hogy ez a srác az én barátom, és én izgatottan várom haza. Talán csak az egész személyisége volt ilyen. Nem tudtam, de nem is érdekelt különösebben, mert ez így volt jó.

- Hát, egyszer minden emlékké válik – jegyeztem meg elgondolkozva, és mintha megfagyott volna a hangulat egy pillanatra.

- Hiányzol – csúszott ki a száján halkan, de tisztán hallottam ezt az egy szót is, és a szívemet máris átjárta az a gyönyörű, melengető érzés, mint mindig, amikor rájöttem, milyen szerencsés vagyok, hogy ő nekem itt van.

- Te is nekem, de nagyon – bólogattam komolyan, és akaratlanul is felhúztam az orromat. Néhány másodpercig nem tudtam a laptopra nézni, mert attól féltem, hogyha meglátom az arcát, sírhatnékom támad, de aztán összeszedtem magam, és hozzátettem: - És persze anyukádnak is. Beszéltem ma vele.

- Én is. Mondta, hogy voltál nálunk – replikázott, majd lassan, komótosan, de egy széles vigyor kezdett elterülni az arcán – Már kezdem azt hinni, hogy a szobámban kutakodsz ezekben az időkben, és titokban mindig belefekszel az ágyamba, csakhogy érezd az izzadt szagomat – fűzte hozzá azon a tipikus „Cal magyarázós” hangján, mire valószínűleg nagyon érdekes képet vághattam, ugyanis rögtön elnevette magát, és a következő másodpercekben csak azt láttam, hogy alig kap levegőt a röhögéstől a kamera túloldalán, és olyan vörös lesz a feje, mintha most találták volna képen néhány paradicsommal. Valószínűleg bosszankodnom kellett volna, de csak félig tudtam, ugyanis a másik felem inkább hálás volt, hogy egy olyan barátom, aki meg tud nevettetni, és akit úgy tűnik, hogy én is meg tudok nevettetni.

- Olyan idióta vagy néha – röhögtem el magam, mégsem volt semmi bántó vagy gúnyos a hangomban, és ezt ő is észrevette, ugyanis kihúzta magát, és büszkén elvigyorodott.

- De te így szeretsz – mutogatott magára vigyorogva, és bármennyire is komolytalan volt a helyzet, tényleg egyet kellett értenem vele.

- Igen, én így szeretlek – erősítettem meg bólogatva, és bármennyire is próbáltam olyan dolog után kutakodni, ami miatt nem szeretem őt, egyszerűen nem talált ilyet. Talán azért, mert ilyen volt a szerelem: mindent és mindenkit szebbé tett, és nem érdekel, hogy azt mondják, hogy ilyenkor az ember általában túl naiv és vak ahhoz, hogy észrevegye, hogy nem ilyen a világ valójában, ugyanis én szeretem ezt a rózsaszín gömböt körülöttem. Nem is akarom, hogy máshogy legyen.

Állni itt megannyi nap után, amikor hallgattam az ’I Miss You’ feldolgozásukat, csakhogy újra a fülemben csengjen a hangja, és vártam, hogy tényleg felbukkanjon mellette, kivegye az egyik fülhallgatómat, hogy utána mindketten hallgathassuk, de nem tette, olyan, mintha egy régóta tartogatott álom lenne, ami után évekig futottam, és most végre elértem. Nem mondom, hogy nem sírtam, míg távol volt, mert megtettem, és nem is egyszer vagy kétszer, de sosem bántam meg, mert hiányzott, iszonyúan, jobban, mint eddig bármi az életemben, hiszen voltak pillanatok, amikor magányosnak éreztem magam nélküle, és amikor annyira távolinak és megfoghatatlannak tűnt. A lelkembe fészkelődték magukat a kételyek, a kérdések és a boldogtalanság, de ezeken az időszakokon mindig sikerült hamar túllendülnöm, hol Mrs. Hood, hol apa és Anne, hol Ellen, hol pedig Calum segítségével. De amikor a lassabb dalaikat hallgattam, amik akaratlanul is kettőnkre emlékeztettek, nem tudtam nem sírni.

Most viszont nem tudnék, csak kicsit ideges vagyok. Tördelem a kezeimet, a körmömet rágom, és az ajkamat harapdálom, pedig semmi gond nincsen. Leszállt a repülő, az utasok kezdenek szállingózni a terminálban, és szerencsére egy újságíró vagy paparazzi sincsen itt, hogy megzavarja a hazaérkezésük pillanatát. Hát, igen, hála a fiúk menedzserének, aki elhintette, hogy csak holnap a 12:08-as járattal érkeznek, és ezzel szépen elterelte a figyelmüket. Most már nem tartok a médiától, de akkor is! Ez egy fontos és meghatározó pillanat lesz, és nem akarom, hogy olyanok is belefolyjanak ebbe, akiknek semmi joguk hozzá.

Jobbra-balra dülöngélek, miközben pipiskedve próbálok átlátni az ölelkező rokonok felett, és először csak egy világoskék kobakot látok meg, és akkor már tudom, hogy ők érkeztek meg. Michael az élen vonul világító hajával, és hatalmas bőröndjével, majd utána baktatnak sorban a többiek is. Mikey és Ash valamiről nagyon mélyen elbeszélgethetnek, ugyanis szabad kezükkel össze-vissza mutogatnak, míg Luke a haját igazgatja, és gondolom, az anyukájával beszél telefonon, végül viszont, a mögötte caplató Cal ide-oda kapkodja a fejét, és olyan szeretethullám jár át, ahogy tudatosult bennem, hogy engem keres, hogy rögtön megindulnak a lábaim. Ahogy közeledek feléjük, néhány másodperccel később a fiú tekintete elvándorol az irányomba, és akkor végre rám néz. Legszívesebben lefotóznám a pillantását, hogy eltárolhassam az agyam legmélyére, mert olyan megkönnyebbült és boldog kisugárzása van, hogy tudom, ő is ugyanazt érzi, mint én. Végre hazaérkezett. Nemcsak Sydney-be, hanem hozzám is.

Nem tudok parancsolni a lábaimnak, egyre szaporábban lépkedek, és mindenkitől bocsánatot kérek, akinek nekimegyek, de úgy érzem, mintha sosem érnék el hozzá, még az a néhány másodperc is szétnyúlik, mint a tészta, és egyre lassabban pereg le. Mégis, amikor végre a nyakába ugrok, ő pedig szorosan átölel, minden eddigi fájdalom, magányos és utána sírt másodperc, mintha eltörlődne, és mintha mi sem történt volna, mióta elment. Hagyom, hogy gyengéden magához öleljen, és kezei közé zárjon, amely elszigetel minket a külvilágtól. Vágytam már érdes bőrének érintésére, kókuszos tusfürdőjének illatára, pólójának jellegzetes mosópor szagára, a karkötőire, amik mindig hozzáérnek a bőrömhöz, és haja bársonyos fürtjeinek kunkorodására. Vágytam rá.

Ahogy felpillantok rá, végre, mióta hetvenhat napja elment, úgy érzem, mintha nem is szállt volna fel a repülővel.

- Te jó ég! Nem hiszem el, hogy itt vagy! Biztos, nemcsak álmodom? – kérdezem tőle, miközben fürtjeivel játszok, és ő megajándékoz egy határozott Calum mosollyal, ami még mindig ugyanúgy le tud venni a lábamról, mint az első alkalommal.

- Biztos – feleli rekedtesen, majd megcsókol. Annyira vártam már erre a pillanatra, hogy újra elmondhassam, hogy biztonságos ölelésébe zár, és mellette lehetek, hogy átadom magam az érzésnek. Ekkor felszakad a szívemet körülölelő gát, és érzem, ahogy átjár a szerelem újult érzése. Eddig is szerettem őt, talán jobban is, mint még a turné előtt, de most, hogy itt van, hogy valójában itt van, most újra megerősödik bennem ez az érzés.

Csak nézek rá, figyelem szeme játékos csillogását, nevetőráncai vonalát, dús szemöldökét, fürtjei heves játékát, miközben ő is tanulmányoz engem. Olyan régen nem láttam, és mégis ugyanolyan, mint mikor elment. Talán csak egy picivel magasabb, de nem baj, mert így is tökéletesen jól a vállához tudok kucorodni, és azt is szeretem, hogy pont annyival magasabb, hogy a válláig érek. Csak egy dolog változott meg rajta:

- Hmm, egy kicsit beszőkítettünk? – mutatok az elöl szőke tincseire, amik újdonságot jelentenek nekem, hiszen tegnap, amikor még beszéltünk, nem ilyen haja volt. Ő erre csak pimaszul elvigyorodik, és bólogatva válaszol:

- Ha legalább eddig a szőkékre buktál jobban, most ennek is megfelelek – mutat fel egy érvet, és nem tudom megállni, hogy ne túrjak bele puha tincseibe. A fiú mosolyogva tűri gesztusomat, majd elkapja a kezemet, és összekulcsolja ujjainkat. Int a kijárat felé, ezért lassan elindulunk, miközben megölelgetem a többi fiút is, akik vigyorogva fogadnak, de előreszaladnak, mondván, hogy magunkra hagynak minket, így meg sem lepődöm, amikor szem elől vesztem őket.

Kifelé menet Cal kérdezget, hogy hogyan sikerült a mai zh-m, mire mosolyogva megjegyzem, hogy aranyos, hogy gondolt rám, és küldte az összes agysejtjét a számonkéréshez, mert tényleg jól sikerült. Komolyan mondom, most úgy érzem, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere! Végre visszajött a fiúm, és most kézen fogva andalgunk ki a reptérről, miközben azon gondolkozom, mennyi minden tudatosult bennem, mióta találkoztam vele. Rájöttem, hogy nem hagyhatjuk, hogy beskatulyázzanak minket az emberek, és megformáljanak olyanra, amilyenre szeretnének, hanem meg kell találnunk azt, akik mi szeretnénk lenni. Le fognak hurrogni, meg akarnak majd állítani, és fel fogják hozni, hogy hibáztál, mert nem hallgattál rájuk, de nem szabad, hogy érdekeljen, hogy mások mit gondolnak rólad. Ez a te életed, a te cselekedeteid, a te döntéseid és a te boldogságod. És merj önmagad lenni, mert akkor még jobban fognak szeretni az emberek, és hidd el, el fognak fogadni téged. Engem is elfogadtak, pedig azt hittem, erre esély sem lehet, és most nézd csak meg, hol tartok! Van egy fantasztikus családom, remek barátaim, szeretetteljes ismerőseim, egy imádnivaló fiúm, és egy nagyszerű életem. Én megtaláltam önmagamat, és azt a forgatókönyvet, amelyben szeretnék szerepelni. Tanulságos történet volt eddig is, és bár úgy hiszem, elég mozgalmas volt a cselekmény, a java még csak most kezdődik.