TWELFTH BROKEN RULE

Hey-ho, Aussies!

Komolyan mondom, mikor elkezdtem a bejegyzést megírni, még 15-e volt, de hát most már új nap van, és ma került fel a fejezet. Sajnálom, de ha azt mondom, tonna házim és tanulnivalóm van, akkor azt hiszem, meg tudjátok érteni, miért tudok csak későn géphez jutni. Ó, igen, egy ideig pedig még az sem volt biztos, hogy fent lehet -e a fejezet, mert elment a wifi, de aztán visszajött, úgyhogy köszönet akárkinek, aki visszahozta. :)
Ez a fejezet természetesen Calum szemszögű lesz, és most ő mesél az elmúlt hétről, illetve ebben lesz az a a bizonyos vacsora. Kíváncsi vagyok, ilyenre számítottatok -e? És észreveszitek a végén, hogy Calum mit vall be magának, amit addig nem mondott ki teljesen? :P Ó, jól van, most már abbahagyom az utalgatásokat, remélem tetszik a fejezet, és szép hetet nektek! (Kívánjatok kéz-és lábtörést a következő hetemhez, mert szerintem szükségem lesz rá. :D)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

TWELFTH BROKEN RULE

Emlékszem, kissrácként sosem érdekeltek igazán a lányok. Inkább jót szórakoztam rajtuk, mert mindig húzogattam a copfjaikat, kisajátítottam a barátnőiknek lefoglalt széket a menzán, és néha-néha beletúrtam a tökéletesen rendezett tolltartójukba, amitől ők teljesen kiakadtak. Egy ideig így ment ez, aztán lassan cukkolássá változtak a cselekedeteim, és nagy hirdetője voltam annak, hogy én bizony nem értem a női bolygót, még ha egy nővérrel is élek egy fedél alatt. A középiskola azonban jócskán változtatott a helyzeten, és annak ellenére, hogy mindig is a zenébe fektettem a legtöbb energiámat, volt egy-két barátnőm, akikkel együtt lógtam, de tényleg semmi komolyabb. Végül jött a zenekar, és azóta lehetetlennek tartottam, hogy szóba jöjjön a randizás, hiszen nem tudtuk volna fenntartani a kapcsolatot a barátnőnkkel. Ahhoz eléggé benőtt a fejünk lágya, hogy felismerjük, hogy még mi több hónapos turnén vagyunk, és néha a családunkkal is alig tudunk beszélni, addig a világ másik végén, valahol ott lenne a csajunk, és nem várhatjuk el tőle, hogy az esetleges kósza pletykákat, a média súlyát, na és a távolságot szó nélkül, békében tűrje. Nem akartunk egy lányt sem kitenni annak, amin mi végigmegyünk minden egyes turnén.

Bellel viszont most más a helyzet. Ő jött, mint az orkán, felkavart mindent, de teljes mértékben élveztem, hogy mellette újra megtalálhattam az állandóságot, és tudom, hogy nem telik el úgy nap, hogy ne beszélnénk egymással, vagy hívnánk a másikat. Ez pedig olyan érzés, mint mikor több hónapnyi próbálkozás után először indulsz el a bicikliden, és megtapasztalod az új és szokatlan szabadság érzését, amit a nyeregbe pattanás pillanatáig nem is tapasztaltál. Ez pedig, kérlek szépen, az ’sz’ betűs szó eredménye.

Apropó, Bell! A tegnapi vacsorameghívására otthon mindenki máshogy reagált, a lelkes rajongótól kezdve a tapasztalt szakértőig mindent megtapasztalhattam.

- Látod, szívem, ez egy komolyan lépés a kapcsolatodban. Megismerkedsz a lány családjával, és ez már tényleg nagy szó! – vigyorgott teli szájjal anya, aki még a mosogatásban is megállt, csakhogy kisegítsen néhány tanáccsal a vacsorát illetően – Már nem emlékszem, apád szüleivel mikor találkoztam először, de az biztos később volt, mint nálatok – jegyezte meg elgondolkozva, és mosogatókesztyűs kezével az orrnyergét piszkálgatta. Apám, aki az étkezőasztalnál ült a napi újság és egy tükörtojás társaságában, tettetett felháborodottsággal megjegyezte:

- Pedig még én is emlékszem, mikor volt – kapcsolódott be a beszélgetésbe csevegő hangnemben, mire anya elfordult a mosogatóból, csípőre tette a kezeit – igen, a víztől csöpögő mosogatókesztyűs kezeit -, és egy „Nem hiszek neked, mert pasiból vagy, ezért nem emlékezhetsz az ilyen pillanatokra” pillantásával ajándékozta meg apát.

- Ó, igen? És mikor? – tette fel a kérdést, szinte kihívóan, miközben én szüntelenül vigyorogtam, mint egy idióta.

- A tavaszi bál napján, mikor először jöttél át hozzánk – vágta rá határozottan, visszaemlékezve a sulisi éveikre, amikről már annyit hallottam. A szüleim ugyanis középiskolába is együtt jártak, aztán mindketten Sydney-ben maradtak, hogy az egyetemet elvégezhessék, így mondhatni, hogy a kapcsolatuk minden lehetséges szétválasztási módot megélt.

Apám büszkén kihúzta magát, mintha csak jó jegyet hozott volna haza a suliból, és így még jobban hasonlított arra a laza, jófej szülőre, aki mindig is volt, csak azok, akik az inges szereléseiben, munkában látták, valószínűleg a precíz építészt fedezték fel benne, de ő itthon sokkal pimaszabb és felszabadultabb volt, mint, ahogy egyébként mutatta. Ebben különböztem tőle leginkább, mert én a való világ előtt is mindig felvállaltam magam, és zenélés közben is rengeteget ökörködtem, de amíg komolyabb galibát nem okozok ezzel, szerintem ez így is marad.

- Jól van, drágám. Valamire te is emlékezhetsz – szórakozott anya cukkolós hangnemben, miközben férje felé bökött. Vicces és hétköznapi jelenetük megmosolyogtatott, és elgondolkoztam rajta, hogy vajon Bell és én is fogunk ilyeneket mondani egymásnak? Mások is ilyennek látnak minket? – Látod, Calum! – fordult felém mosolyogva – Jó lesz, ha megjegyzed ezt a napot, hátha a későbbiekben szükséged lesz rá! – javasolta vidáman csillogó szemekkel, majd dudorászva visszafordult a mosogatóhoz. Erősítést várva apámra pillantottam, aki vigyorogva vállat vont, mintha azt mondta volna: „Hát, igen, lehet, hogy jobb lesz, ha hallgatsz rá.”

Akaratlanul újra és újra szembesítem magam azzal a ténnyel, hogy már december 22-e van, és nemcsak azért, mert az ősök mondták, hogy jegyezzem meg ezt a napot, hanem azért is, mert holnap után szenteste, ami azt jelenti, hogy lassan be kéne mennem átvenni Bell ajándékát. Pontosan tudom, már régóta, hogy mivel akarom meglepni, és le is szerveztem már mindent, csak még nem akarom megvenni, mert annyit vagyunk együtt, hogy nem akarom, hogy meglássa, egyébként pedig képes vagyok elfeledkezni róla. Gond persze nincsen, hiszen félretettek nekem kettőt, de azért jó lenne nem szenteste az ajándék után rohanni.

Most azonban előbb éljük túl a vacsorát, aztán jöhet a karácsonyi banzáj! Nem mintha izgulós csávó lennék, de azért jó benyomást akarok kelteni Mr. Millsnél, és nem akarom elpuskázni az estét. Nemcsak a lány miatt, hanem magam miatt is: jó lenne, ha nem rontanám le az eddig magasra felépített esélyeimet.

Kicsit idegesebben csöngetek be, mint ahogy szeretnék, de mikor kinyílik az ajtó, rögtön elpárolog minden szokatlan érzésem, és egy pillanatra el is akad a lélegzetem.

- Szia! – mosolyodik el szélesen Bell, aki egy egyszerű, de őrjítően csinos vörös egyberuhában jelenik meg, amivel gondolom, próbálja takargatni szép idomait, de így is többet látok a lábaiból, mint eddig bármikor. Nem mintha bánnám…

- Szia! – üdvözlöm a lányt, és egy gyors puszit nyomok az arcára. Szokás szerint gyönyörű vagy – dicsérem mosolyogva, ő pedig hirtelen tetőtől talpig paradicsomvörös lesz, és csak egy pillanatra, de zavartan lesüti a szemét – Ezt neked hoztam! – húzom elő az eddig hátam mögött tartott csokrot, amiben felváltva vannak sárga, fehér, vörös és halványrózsaszín rózsaszálak, pont, ahogy Amabel szereti.

- Ó, de aranyos vagy… köszönöm – veszi át kicsit megilletődve, majd aranyosan felpillant rám, és megkérdezi: - Szóval emlékeztél rá? – utal vissza egyik beszélgetésünkre, ami a szokásos, csak-úgy-kérdezünk-egymástól kategóriába tartozott, és ahol a lány kedvenc virágai is szóba kerültek.

- Még szép! Ilyen információkat csak úgy nem dobok ki – felem lazán, felhúzva a vállaimat, majd sejtésem szerint a konyha felől, de érkezik egy „Kész a pizza!” felkiáltás, mire akaratlanul is korogni kezd a gyomrom.

- Nem mondod, hogy saját, házi készítésű pizza lesz? – csóválom meg hitetlenkedve a fejemet, hiszen a kedvencemet csinálják, méghozzá házilag! Emberek, engem már itt jócskán megnyert magának a Mr. Mills-Anne páros, pedig még csak el sem kezdődött a vacsora!

- De, az lesz – vigyorog Bell, és egyik kezében a csokorral egyensúlyozva, a másikkal a kezem felé nyúlva, beljebb húz. Miután becsukja mögöttünk az ajtót, lopva megcsókol, de nem siet el semmit, szép lassan kiélvezi a pillanatot. A csókjaink után mindig vigyorogva többet akarok kérni, de úgy hiszem, nem ez a legmegfelelőbb alkalom a pimaszságomra.

- Na, gyere! Apa és Anne már régóta készülnek – húz még beljebb, miután kiválik a csókunkból, és mondatával elismerő mosolyt csal ki belőlem – Nem úgy, mintha én nem azt tettem volna, de azért ők többet tettek hozzá a pizzához, mint én. Én csak hagymát kockáztam, és szépen el is bőgtem magam, de hát van ilyen – cseverészik kislányosan, de egyébként egyáltalán nem bánom, hogy ennyire felszabadult, és egynél több mondat is kicsúszik a száján. Az utóbbi időben ugyanis úgy látom, hogy sokat segített neki az új környezet, az új család, és kezdett egyre jobban megnyílni, és egyre közvetlenebb és magabiztosabb lett. Hiszen nem volt itt a mostohája – csak a pénze, mert a hírneve miatt fizeti a lány tandíját, mondván, Clementine Wright mostohalánya ne más pénzét mutogassa az egyetemen -, hanem végre csak azok az emberek veszik körül, akik szeretik. Köztük az apja, a legjobb barátnője, az én lökött haverjaim, és természetesen én is.

- Ó, Calum, jó újra látni! – üdvözöl az előbb említett nő egy lelkes öleléssel, a lányára vigyázó szülő pedig egy baráti kézfogással. Persze, ezelőtt is találkoztam már Mr. Milsszel, de csak bemutatkoztunk, köszöntünk egymásnak, és semmi több. Most viszont úgy hiszem, ez meg fog változni.

- Köszönöm a meghívást, Mr. Mills – jegyzem meg udvariasan, miközben asztalhoz szólít a családfő, aki csak legyint hálálkodásomra, majd mosolyogva megjegyzi:

- Ugyan már! Ha a lányom szeret téged, rossz ember nem lehetsz – fejti ki válaszát más köntösben, mint ahogy gondoltam volna, de jól esik hallani a szavait. Mégis furcsán cseng a mondat a szájából, hiszen Amabel és én még soha nem mondtuk ki azt a bizonyos szót, de az okát igazából én sem tudom – Egyébként meg nem vagyok olyan öreg, nyugodtan tegezhetsz - jelenti ki teljes nyugalommal és magabiztossággal, amitől belül kissé meglepődök, de próbálom nem kimutatni. Azt hittem, sokkal merevebb, sokkal olyan „féltő apa” típusú férfi lesz, de a vacsora alatt megbizonyosodhatok róla, hogy már megint tévedtem. Nem az az amerikai vígjátékbeli kínos csend telepszik közénk, hanem beszélgetünk, és történeteket mesélünk. Nincsen olyan érzésem, mintha egy komoly családi vacsorán lennék, hanem sokkal inkább, mintha egy baráti társaságba csöppentem volna. Bell is viccelődik, aranyosan fel-felkuncog mellettem, vagy éppen a kezeibe temeti az arcát, amikor Anne nevetve meséli, hogy a lány két napja még a rántottát is oda tudta égetni, de aztán a tegnapi palacsintája már tökéletesen sikerült.

Az este alkalmával rájövök, hogy Amabel tényleg mennyire hasonlít Steve-re. Nemcsak külsőre, hanem mimikailag is, mert valljuk be, hogy az ugyanolyan mandulavágású, gesztenyebarna szempárjuk és csokoládébarna hajuk, fiatalos vonásaik, visszafogott, egyszerű öltözködésük elég nyilvánvaló teszi, hogy ők rokonok. Azonban mindig megmosolyogtatott, ha láttam, ahogy a férfi felhúzta az orrát, ha gondolkozott, vagy élesen kirajzolódtak a ráncok a homlokán, amikor magyarázott valamit, egyszerűen annyira vicces volt ott látni mellettem ezt a két embert, és tényleg észlelni, hogy ők egy családból vannak. És nem hittem sosem a nagy happy endekben, vagy a boldog mesékben, de ők szerintem mindenképp jó befejezést érdemelnének.

Emlékezetes pillanatok bőven vannak a vacsora folyamán, de a másik, komolyabb oldalát is megemlíteném, amikor a lány apja magához hív, hogy beszéljünk, amíg Anne és barátnőm mosogatnak. Nem néz rám ijesztően, nem fenyeget puskával, de mégis van benne valami tekintélyt parancsoló és őszinte, ami miatt nem akarok belekötni a mondanivalójába, vagy egyáltalán félbeszakítani őt.

- Tudod, hogy én sem ismerem Amabelt olyan régóta, mint szeretném, de tudom, hogy egy remek lány, és tényleg, nem hazudok neked, örülök, hogy olyan fiút talált magának, mint amilyen te vagy. Én döntöttem már rosszul életemben, nagyon rosszul, és látod, ráment szinte mindenem – húzza el a száját, és hangjából mindaz a keserűség hallatszik, ami egy olyan kapcsolatra utalhat, mint amilyen az övé volt Clementine-nel. Hát, igen, fogalmam nincsen, mi tetszett neki a nőben, de inkább befogom, mert a végén még tényleg elronthatok mindent – Szóval, nem foglak fenyegetni, sem ijesztegetni, de vigyázz rá, és ne bántsd meg, mert ő tényleg nem érdemli meg – hangsúlyozza ki lassan, minden egyes szót kiemelve, de a hangját nem emeli fel, mégis elég meggyőző tud lenni. Ahogy farkasszemet néz velem, szinte lepörgetem magam előtt, ahogy az amerikai filmekben ezt mutatják, de közel sem érzem magam annyira betojva, mint ahogy ennek az estének nekiindultam.

- Nem fogom – vallom be őszintén, és ha mérni lehetne, hogy mennyire komolyan gondolom, amit mondtam, akkor biztos, hogy kiakadna az eredményjelző. Amabelt ugyanis soha nem tudnám megbántani, és nem azért, mert ő sem tenné meg soha velem, hanem mert imádom ezt a lányt, és minden aprósága – a hajtincsei kunkorodása, minden aranyos pattanása és anyajegye, sikítása, amikor csikizni kezdem, és szívből jövő gondolata a zenével kapcsolatban – tetszik benne. Nem tudnám elképzelni, hogy valaha is azt vágnám a fejéhez, hogy nem akarom többé látni, mert teljesen belebolondultam, és most elképzelni sem tudom, hogy hagyjam, hogy kicsússzon a kezeim közül. Csakhogy én leszek az, aki nemsokára el fog menni.

- Jól van, akkor menj csak! Amabel már biztos végzett a mosogatással – szólal meg néhány hosszúra nyúlt másodperc után. Szavaihoz még egy barátságos vállveregetést is ad, úgyhogy megfogadom tanácsát, és felkeresem a lányt, aki vidáman cseverészik legjobb barátnőjével.

- Nem is igaz, szerintem Dylan O’ Briennek ez a haj is nagyon jól áll – védi meg álláspontját kezeivel gesztikulálva, és ahogy rám vándorol a tekintete, arca újra felragyog.

- Na, mit hallok, kiről is van szó? – vonogatom a szemöldökömet cukkolva a lányt – Féltékeny leszek, ha valami másik pasiról beszélsz, nemhogy a hajáról! Pff! – játszom a sértődöttet, és úgy érzem magam, mint egy óvodás, akit nem dicsértek meg eléggé az óvónénik. Barátnőm veszi az adást, és mikor mellém sétál, békítően megjegyzi:

- Tudod, hogy téged soha nem cserélnélek le – jelenti ki félig komolyan, félig viccelődve, mire a szerepem szerint is megbékélek a helyzettel. A lány azonban kiinvitál a teraszra, ahol helyet foglalunk a hintaszéken, és rögtön egy ismerős szalad felénk a füvön.

- Ó, szóval Clementine nem tartotta meg? – fordulok a mellettem összekucorodott lány felé, aki mosolyogva figyeli a csaholó Brownie-t. Még mindig vicces belegondolni abba, hogy tulajdonképpen ez a szőrmók hozott össze minket, úgyhogy hálám jeléül jól megsimogatom, nehogy hálátlannak tűnjek.

- Á, hogy ő? Ki tudnád nézni belőle, hogy most, hogy nincs cseléd, ő szedje fel a kutyapiszkot? – neveti el magát erre az abszurd felvetésre, és ahogy elém kúszik a „rendes gazdi” típusú Clementine, én sem állom meg egy csintalan vigyor nélkül.

Ahogy ott ülünk, nézzük a fákat és a növényeket az udvaron, hallgatjuk a távoli dudaszókat, és egymás lélegzetvételét, újra magával ragad az az érzés, ami akkor, amikor Mr. Millsszel beszélgettem. Tudom, hogy Amabel okos lány, és tisztában van vele, hogy nem maradhatok itt vele, amíg elkezdődik az egyetemi éve, de nem vagyok benne biztos, hogy pontosan tudja, mikor is megyek el. Eddig is motoszkált már ez a gondolat a fejemben, de valahogy sosem akartam megtörni az idilli pillanatot. Olyan jó volt eddig minden, annyira simán ment, és most, ahogy a jövő súlya a vállamra nehezedik, muszáj elmondanom neki:

- Januárban indulunk turnézni – nyögöm ki rekedtesen, és csak akkor könnyebbülök meg, amikor tényleg kimondtam mindezt. Ember, mennyire nehéz néha három szót megosztani a másikkal!

Nem félek tőle, hogy barátnőm kiakad, mert ő nem az a fajta lány, de meglep, amikor a messzi távolba nézve suttogva megjegyzi:

- Tudom, láttam a zenekarotok oldalán – fordul felém halvány mosollyal, és a harag vagy csalódottság legapróbb jele sem látszik rajta.

- Szóval, nem is zavar, hogy ezt eddig nem mondtam? – kérdezem, bár ebből már rögtön tudok következtetni arra, hogy mit fog válaszolni.

- Dehogyis, hiszen tudtam. És valószínűleg azért nem akartad elmondani, mert nem akartad elrontani az együtt töltött napjainkat – magyarázza vállvonogatva, mintha ez lenne a világ leglényegtelenebb információja. Ő ennyire megszokta már a gondolatot, hogy két és fél hónapon keresztül nem fogjuk látni egymást? Hogy egyik napról a másikra sok ezer kilométer fog elszakítani minket egymástól? És ki tudja, addig mi történhet velünk? Vagy vele? Esetleg jön egy nálam jófejebb srác az egyetemen, és akkor el is felejt engem? És akkor mindennek vége?

- De tudod, hogy nehéz lesz, ugye? – kérdezek rá a biztonság kedvéért, és ahogy a lány élénken csillogó szempárjába nézek, ami egyre jobban megigéz, csak szövegelek és szövegelek, muszáj kiadnom, ami bennem van. Egyszerűen úgy érzem, ha nem adom ki, akkor felrobbanok, vagy a bennragadt gondolatok fel fognak emészteni – Hogy nem látjuk egymást hónapokig, hogy nem tudunk minden este beszélni, hogy nem mindig tudod, mi van velem. És ott lesz még a bulvár is… Bármit írnak, ne hidd el, amíg nem beszéltél velem, mert írhatnak aljas, mocskos, igazságtalan dolgokat, és simán belekeverhetnek egy lányt, akivel mondjuk még soha nem is találkoztam, és biztos vagyok benne, hogy nem hinnéd el teljesen, de… - sorolom, sorolom a gondolataimat, amíg meg nem érzem a lány ajkait az enyémeken. Persze azonnal lecsillapítja háborgó lelkemet, és csapongó érzéseim is visszatérnek a normális állapotba. Olyan, mintha egy gyors hatású nyugtatót vettem volna be: azonnali az eredmény. Hihetetlen mikre képes ez a lány egyetlen másodperc alatt! Egyszerűen hihetetlen!

- Tudom, Calum – suttogja olyan halkan, mintha félne a szavak súlyától, hangja mégis olyan határozottságot sugároz, mint eddig soha – Nehéz lesz? Igen. De fel akarom adni? Nem, mert én teljes szívemből bízok benned, és nem hiszem, hogy csajozni fogsz a turné alatt, vagy szándékosan nem akarsz felhívni. Igen, szívszaggató lesz, hogy nem leszel itt, és nem találkozhatunk személyesen, de egy ilyen turné nem állhat közénk. Túl sok mindenen mentünk keresztül ahhoz, hogy pont ez legyen, ami szétválaszt minket. És én várni foglak haza. Bármi lesz is, még ha meteoritok csapódnak be, én akkor is várni foglak – néz mélyen a szemembe mondandója közben, és olyan mértékű nyugalom árad szét a lelkemben, hogy legszívesebben táncolnék és ugrándoznék azt kiabálva, hogy „Igen, minden rendben lesz.” Mert, ahogy a lány odakucorodik mellém, fejét a vállamba fúrva, és szívünk egy ütemre ver, tudom, hogy minden rendben lesz. És lehet, hogy ez mások számára egy naiv és idilli gondolat, de én hiszek benne.

- Igen, minden rendben lesz – jelentem ki határozottan, és még szorosabban átölelem a lányt, mintha azt akarnám jelezni vele, hogy ezzel még jobban szeretem őt. Hiszen így is van.