THIRTEENTH BROKEN RULE

Hey-ho, Aussies!

Egy olyan hét után, mint ami mögöttem áll, hát, igen, jó volt újra hozni ezt a felhőtlen és vidám részt. És bármennyire is nem akartam, mindig eszembe jutott közben, hogy vészesen közeledünk a végéhez, pedig én annyira szeretem ezt a párost! Jaj, mi lesz velem nélkülük? *-* Na jó, azért annyira nem drámai a helyzet, de biztos, hogy borzasztóan hiányozni fognak nekem, de annyit ígérhetek, a következő fejezet és az epilógus nem tartogat váratlan fordulatot, hatalmas villámcsapást, tehát nem fog Amabel amnéziás lenni, és elfelejteni a fiút. Úgyhogy nyugodjatok meg, még a maradék részekben is temérdek Camabel lesz, és remélem, hogy ők titeket is annyira meg fognak mosolyogtatni, mint engem. :)
Remélem, tetszik a fejezet, és annak ellenére is, hogy november van, és csak jövő héten kezdődik az advent, remélem azért egy kicsit sikerül karácsonyias hangulatot csempésznem a napotokba. (Nekem ugyanis végig karácsonyi hangulatom volt. :D) Jaj, hát csak jó olvasást, és tényleg remélem, hogy még velem tartotok ezen az úton, és érdekel, hogy mi lesz párosunk jövője. :) Szeretlek titeket! ;)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

THIRTEENTH BROKEN RULE

Clementine-nek mániája volt a külföldi karácsonyozás, így mióta csak az eszemet tudom, igazából mindig távol töltöttem a szentestét. Emlékezetesek voltak ezek a karácsonyok is, de nem a puccos elit partik vagy a haszontalan, méregdrága ajándékok miatt, hanem a városok hangulatából adódóan. Mindig olyan szívmelengető volt látni, hogy a világ másik végén hogyan ünneplik a karácsonyt, és úgy éreztem, hogy ezáltal valami nagyobb részese lehetek. Miami, Ciprus, Playa Del Carmen, Queenstown, Key West, Los Angeles és Bora Bora mellett jártunk a Kanári-szigeteknél és a Hawaii-szigeteknél, de az én szívembe legjobban New York lopta be magát. Az volt az egyetlen város, ahol nem kellett karácsonyi partikra mászkálnom, mert még csak 17 voltam, és mostohám bármennyire is győzködte a bulit rendező bár tulajdonosát, hogy juttassanak be, ők nem akartak, hiszen a klub csak 21 éves kortól engedélyezte a belépést. Az elmaradt szereplésem miatt persze megkaptam a szokásos utasítást, miszerint szép csendben, feltűnésmentesen maradjak a hotelszobában, rendeljek magamnak valamit, de nem kell őt megvárnom, mert valószínűleg későn ér vissza.

Természetesen megszegtem a szabályt, hiszen végre kaptam egy nap szabadságot egy olyan hívogató és gyönyörű városban, mint New York, és eszem ágában sem volt elszalasztani egy ilyen lehetőséget. Fogtam magam, nekivágtam a Nagy Alma utcáinak, és addig róttam őket, amíg éjfélt nem ütött az óra, és amíg meg nem fájdultak a lábaim. Egész nap gyönyörködtem a parkokban, felhőkarcolókban, tavakban, múzeumokban, építészeti emlékekben, és közben életemben először korcsolyáztam is – nem túl sok sikerrel -, és megkóstoltam életem első isteni, ropogósra sütött, még éppen meleg hot-dogját, ami rögtön arra késztetett, hogy vegyek magamnak még egyet. Egyik kezemben egy bögrével – igen, egy utcai árus bögréstől adta a forró csokit -, a másikban pedig a polaroid fényképezőmmel fedeztem fel a titkos kis utcákat és a hófehér tájat. Lehet, hogy nem hiszitek el, de akkor láttam életemben először havat. Mostohám ugyanis ki nem állhatta a hideget, ezért választott mindig mediterrán úti célokat, de ez az alkalom kivételt jelentett, hiszen a munka fontosabb volt neki, mint a csökönyössége. Először természetesen szokatlan volt kabátot húzni, de imádtam, ahogy a kisebb-nagyobb hópelyhek beleragadtak a hajamba vagy éppen fehérre festették a házak tetejét, és lágyan szállingóztak a levegőben, néha-néha megadva magukat a szél akaratának. A hidakon lustán nyúltak el a hókupacok, a fák súlyos teherként viselték az egyre hulló pelyheket, míg a gyerekek vidáman kapkodtak az alászálló csoda után, és volt, aki a Central Parkban élte ki gyermekies énjét, és hóembert próbált gyúrni.

Különleges karácsony volt, ahogy az idei is az lesz, hiszen végre, úgy őszintén kimondhatom, hogy igazi családi körben tölthetem az ünnepeket. Te jó ég! Milyen furcsa érzés valami részesévé válni, tudni, hogy fontos vagy a többieknek, tudni, hogyha már fél napja nem jelentkezel, akkor felkeresnek, és megkérdezik, hogy minden rendben van –e, és bizony tudni, hogy szeretnek. Azelőtt soha nem gondolkoztam el azon, hogy milyen lehet a szeretet, mert Clementine „szeretete” inkább fojtogató és szorító volt, szinte odaláncolt magához, de amit ezek mellett az emberek mellett érzek, az más. Ez olyan ragadós, nyúlós, melengető érzés, mint mikor azon a fagyos New Yorki estén először kortyolhattam bele a forró csokiba: frissítő és különleges.

- Nem tudom, nem tudom és nem tudom – fakadok ki a ruhásszekrényem előtt állva, és úgy érzem, hogy a világ legnagyobb problémája az, hogy nem tudok ruhát választani a szentesti vacsorára. Vicces, hogy akármennyi ilyen szokatlanabb alkalom adódik az életemben, mindig előtör belőlem ez a bizonytalanság. Kezdődött a parkos találkozóinkkal, aztán folytatódott az első randinkkal, ami előtt teljesen bepánikoltam ruhatári ügyben, és még úgy tűnik, hogy most sem könnyebb a helyzet.

- Csak vegyél fel valamit, amiben jól érzed magad, szerintem a pasid már így is elalél tőled, nem kell a legcsinosabb ruhádat választanod. Csak válassz olyat, amit jónak és kényelmesnek gondolsz – tanácsolja Anne az ágyamon ülve, de neki könnyű mondania, ő olyan gyönyörű, bármit is vegyen fel. Még a cselédruhájában is az volt, de most, hogy nem azt hordta, hanem szoknyákat vagy testhez simuló farmereket, most még inkább megmutatta a nőies és csinos oldalát. Kettőnk közül természetesen ő a magabiztosabb öltözködés terén, de nem csoda, hiszen ő még egy szürke melegítőben is jól mutat, én pedig olyan vagyok benne, mint aki most kelt fel.

- Tudom, de attól még szenteste lesz, és mellesleg ott lesznek a szülei is. És a nővére is – teszem hozzá elfordulva a szekrénytől, hogy a nőre pillanthassak, aki lustán elmosolyodik, és ez egy, azok közül a „Több önbizalmat ennek a lánynak!” mosolyai közül, amikből ilyen kifakadásaim után mindig kapok néhányat.

- Hidd el, meg fognak szeretni téged, és nem az öltözködésed miatt – magyarázza türelmesen, és megpaskolja maga mellett az ágyat. Tehetetlen sóhajjal huppanok le mellé, miközben ironikusan megjegyzem:

- De ha emósnak öltöznék, akkor biztos nem néznék jó szemmel.

- Á, persze! Te és az emós dolgok – nevet fel Anne jókedvűen, mire bennem is feloldódik valami. Ezért bírom őt annyira: ha magam alatt vagyok, ő mindig megtalálja az utat, hogy feloldja bennem a bánatot. Viszont, ha boldog vagyok, mindent megtesz annak érdekében, hogy még boldogabbá tegyen – A lényeg, hogy nem kell másnak lenned csak az ő kedvükért. Látod, hogy mennyi ember szeret téged azért, mert olyan vagy, mint amilyen valójában. Szóval, csak válassz ki egyet, és ne érdekeljen, hogy nekik tetszik –e, mert ha neked igen, akkor úgyis az a legfontosabb - vallja be még mindig elnéző mosollyal, és olyan őszinteséggel és beleéléssel mondja, mintha egész életében ezt a szöveget gyakorolta volna.

- Mondtam már, hogy imádlak? – kérdezem félig viccelődve, félig komolyan, mire ő csak játékosan legyint egyet.

- Mondtad, de azért mindig kell a megerősítés – kacsint rám vigyorogva, majd finoman meglöki a vállamat, és a gardróbom felé int – Na, gyerünk! Csak rajtad múlik a választás! – noszogat lelkesen, miközben lökdösni kezd, így muszáj összeszednem magam, és a szekrény felé sétálnom. Egy megadó sóhaj után aztán beletúrok a ruhahalomba, és addig nem tágítok onnan, amíg ki nem választom a megfelelőt.

Anne hatalmas öleléseivel és apu „Érezd jól magad!” mondatával indultam útnak Calumék háza felé, és most, hogy itt állok, megint furcsa szorítást érzek a torkomban, de ez sokkal inkább izgatott, mintsem fájdalmas szorítás. Rettentően jól esik a tudat, hogy a fiú családja annyira kedves, hogy még a szentesti vacsorájukra is elhívott, pedig ez fontos és személyes dolognak számít az ausztrálok szemében. De ahogy már Cal mondta, most már az ő családjuk része is vagyok, és ez nagyobb örömmel nem is tölthetne el.

Kicsit meglepődöm, amikor az ajtóban egy hosszú, fekete hajú, feltűnően szép lány áll túlságosan gyönyörű virágos ruhában, és egy pillanatra elszégyellem magam, amiért nekem csak egy tengerkék farmernadrágra és egy piros kockás ingre futotta.

- Amabel! De jó, hogy itt vagy! Már alig vártam, hogy megismerjelek, öcsi másról sem tud beszélni, csak rólad – hadarja el rögtön vidáman, jellegzetes ausztrál akcentussal, és fejével befelé bök, miközben megint tovább beszél – Komolyan mondom, miután sikerült kicsikarnom belőle, hogy bír téged, azóta abba sem bírja hagyni a szövegelést, de bármennyire is távol voltam, míg ti ismerkedtetek, még Londonból is szorítottam nektek. De tényleg! Örülök, hogy végre van valaki a tesóm mellett, már elkellett neki egy barátnő – csacsogja felhőtlen boldogsággal, és már nem tudok meglepődni rajta, hogy milyen közvetlen. Cal is inkább az a haverkodós, beszélgetős típus, mint az a visszahúzódó, sarokban megbúvó ember, így nem túl furcsa, hogy a nővére is ilyen – Ó, egyébként Mali vagyok, ha nem mesélt még rólam Calum.

- Ó, dehogynem! Már szinte tudom az összes gyerekkori történeteiteket – válaszolom rögtön, miközben felszabadultan elmosolyodom, és rájövök, hogy ez a nap már csak jobb és jobb lehet. Nem hittem volna, hogy néhány másodpercig is elég, hogy megkedveljem ezt a lányt, de úgy tűnik, hogy a Hood családból mindenki ugyanolyan rendes és közvetlen, mint a barátom.

- Remélem, akkor azt is elmondta, hogy mindig csalt, ha kártyáztunk – kacsint rám vidáman, miközben besétálunk az előszobába, ahonnan már lehet érezni az isteni illatokat, amik  a konyha felől terjengenek.

- Nem, ezt még nem mondta, de akkor azt hiszem, hogy számon kell kérnem, ha legközelebb beszélünk – szalad ki a számon viccelődve, és én is csodálkozom, milyen könnyednek és súlytalannak érzem magam. Hihetetlen érzés, mert olyan, mintha megtisztultam volna, pedig nem is próbálkoztam vele.

Ekkor csörtet le a lépcsőn a fiú fekete nadrágban, fehér trikóban és egy kockás flanelinggel a derekán, ami legalább megnyugtat azzal kapcsolatban, hogy ő sem csípte ki magát annyira. Arcán az a laza mosoly ül, amely azt mutatja, hogy ő teljes mértékben biztos magában, és abban, hogy mit akar és hogyan. Ő mindig is ilyen volt, és mellette én is egyre jobban kezdem azt érezni, hogy tudom, hogy mit akarok. Persze, legfőképp az ő társaságát, de egyébként vannak céljaim, terveim, programjaim, és pozitív kilátásaim, amiket eddig soha nem gondoltam volna, hogy megtörténhetnek. Mégis megtörténtek, és meg is fognak.

- Szia! – köszön vidáman, szokás szerint nyugodtan és minden izgatottság nélkül, pedig ha tudná, hogy az én szívem milyen hangosan kalimpál egyszerűen csak a jelenlétére! És amikor, szokás szerint megpuszilja az arcomat, akkor azt hiszem, hogy mások is hallják a szívem szabálytalan dübörgését, hiszen olyan mértékű melegség jár át az érintésére, hogy legszívesebben ott helyben elolvadnék.

- Szia! – köszönök vissza még mindig szentimentális hangulatban, mire Mali kuncogva megszólal:

- Jól van, tubicáim, azt hiszem, ideje asztalhoz ülni, ha nem akarjuk, hogy anya a következő két hétben arról panaszkodjon, hogy kihűlt a vacsora, pont szentestén – köszörüli meg a torkát, de egyáltalán nem rosszalló vagy ironikus a hangneme, sokkal inkább úgy ragyog az arca, mintha most jött volna össze a kedvenc sorozatbeli párosa.

A lány kérésére természetesen nem mondunk nemet, és miután Mrs. és Mr. Hood jól megölelget, helyet foglalunk az étkezőasztalnál, ami a karácsonyhoz illően hangulatosan fel van díszítve. A mostohám utálta az ilyen pici díszeket, mindig is inkább a kerti fákat díszíttette fel hatalmas égősorokkal, de a házban hanyagolta az ünnepre utaló nyomokat. Itt azonban hol mintás gömböket, hol apró fabábukat fedezek fel, míg a konyhában szerteszét vidámpiros figurák néznek vissza rám. Ez is annyira tükrözi a családjukat: az összetartozást, a cseppnyi gyermeki ént, a vidámságot és békességet! És ott, mellettük ülve, vidáman beszélgetve, érezve a házban uralkodó szeretetet, legszívesebben Calum nyakába ugranék, és addig ölelgetném, amíg csak lehet. Szinte elérzékenyülök, hogy megint milyen befogadóak velem kapcsolatban, így a kezdeti idegességem felhőtlen boldogságba és nevetésekbe fordul, ami köszönhető a két testvér állandó, apró civakodásának, a szülők elmesélt történeteinek, vagy annak, hogy még egy nagy közös családi fotón is szerepeltetni akartak engem, és mivel nem akartam őket megbántani – és őszintén örültem a gondolatnak, hogy szeretnék, hogy rajta legyek -, ezért nem is utasítottam vissza. Annyira meghitt, annyira varázslatos volt minden, még soha nem volt ilyen szép és családias karácsonyom! És nem tudom, de az, hogy december 24-e van, valahogy emelte a vacsora fényét, mintha a szeretet ünnepe okot adna arra, hogy mindenki elgondolkozzon, milyen szerencsés is, hogy ilyen emberek veszik körül. Azok, akik szeretik, és azok, akik elfogadják, bármilyen személyisége is legyen.

- Szóval, gyerekek, mentek valahová holnap? – kérdezte meg Mrs. Hood a szilvás puding előtt, és miután Mali megosztotta velünk, hogy ő a barátnőivel, Susanne-nal és Jessicával megy le a strandra, Cal titokzatosan rám somolygott, és csak annyit mondott:

- Nekem van ötletem, hová megyünk, de őt még be kell avatnom – mutogatott felém sunyin mosolyogva, és addig nem is árulta el, hogy miről van szó, amíg be nem esteledett, és haza nem kellett kászálódnom a vacsoráról.

Úgy érzem, hogy túl hamar volt vége ennek az estének, és annyira, de annyira szeretném, ha lenne még néhány ilyen közös beszélgetésünk, amikor nincsenek rossz megjegyzések, elvetni kívánt történetek vagy szemrehányások, de vannak nosztalgiázások, mesélések, véleménymegosztások és még közös éneklés is! Bár, nekem közel sincsen említésre méltó hangom – sőt, szörnyű hangom van! -, a család ragaszkodott, hogy szálljak be a közös karácsonyi éneklésükbe, így a két énekes, Mali és Calum mellett halkabban és sunnyogva, de annál vidámabban énekeltem, és bármennyi gátlás és félelem is volt bennem a felvetésükkor, végül mégis vigyorogva fejeztem be velük a dalokat. És megint azt éreztem, hogy ott vagyok, szeretet vesz körül, és minden helyes, amit teszek. Talán életemben először voltam ennyire boldog, és magabiztos az érzéseimben.

- Imádom a családodat, annyira rendesek – csóválom a fejemet hitetlenkedve, miközben kézen fogva sétálunk az utcán, és annyira helyesnek és igaznak tűnik minden ebben a pillanatban. Igen, nekem vele kell lennem, megtehetjük, hogy együtt töltjük a szentestét, és igen, megtehetem, hogy fogom a kezét, mert ez a mi életünk, a mi sorsunk, és most már nincsenek szabályok, korlátozások, elsuttogott bocsánatkérések, most már csak a valóság és az igazság maradt meg.

- Mondtam, hogy semmi baj nem lesz, simán meg fognak kedvelni, csak te nem hittél nekem – jegyzi meg vigyorogva, és szabad kezével játékosan megböki az orrom hegyét. Gondolkozás nélkül kinyújtom rá a nyelvemet, mire ő sértődött arcot vág, és magas hangon megjegyzi:

- Most összetörtél! Ezután soha nem fogok veled beszélni – játssza a drámakirálynőt, de miután látja az egyik szembe jövő férfi tágra nyílt szemeit, nem bírja tovább a női szerepet, és elröhögi magát – Ez borzalmas volt!

- Hát, színésznek még elmehetnél – vonom meg a vállaimat szórakozottan, mire ő újfent megböki az orrom hegyét.

- Á, dehogy! Mindig kimutatom az érzelmeimet, úgyhogy nem menne nekem, és nem tudok mást játszani Calum Hoodon kívül, úgyhogy azt hiszem, ennyivel kell beérnie, kisasszony – vált át magázásba, és annyira természetesnek és könnyednek tűnik ez az egész, hogy muszáj belemennem ebbe a játékba.

- Pedig, uram, nekem ez tökéletesen megfelel. Sőt, mi több, én nem is vágyom más férfira, csak Önre – improvizálok komoly hangnemben, ő pedig elismerően elmosolyodik. Imádom ezt a mosolyát, mert akkor tudom, hogy valami újat mutattam neki, és valamivel megleptem, és mellesleg a mosolyait általában is imádom, de ez mégis az egyik kedvencem.

- Szóval, ha tőlem kapja meg először karácsonyi ajándékát, akkor sem fog megsértődni? – pillant le rám mogyoróbarna szemeivel, amelyek olyan őszinték és csillogóak, mint a legszebbre csiszolt gyémántok. Picit megugrik a szívem, hiszen ő is gondolt rám, és ő is vett nekem valamit karácsonyra, pedig meg sem beszéltük, hogy megajándékozzuk egymást.

Csak mosolyogva bólintok kérdésére, és éppen akkor kezd bele monológjába, amikor befordulunk a Blueberry Streetre:

- Először komoly fejtörést okozott, hogy egy olyan kisasszonynak, mint maga, mi lenne a legtökéletesebb karácsonyi ajándék, hiszen igen, a legtökéletesebbet akartam, de aztán, mintha csak a sors akarta volna, szembetalálkoztam egy plakáttal, és megszereztem ezt… - halkul el a hangja a mondat végén, és farzsebéből előhúz egy borítékot – Lehet, hogy kicsit meggyűrődött, Miss Mills, de nézze el nekem – nyújtja felém a fehér borítékot, amit kíváncsian és érdeklődve átveszek. Ilyenkor mindig az van az emberekben, hogy nem akar nagyon meglepődni vagy nagy csalódást színlelni, próbál valami arany középutat találni, de amikor kinyitom, és meglátom, mi van benne, nem tudom leplezni érzéseimet, és gondolkozás nélkül felsikkantok, majd szorosan megölelem a fiút.

- Egy neked, egy nekem.

- Te jó ég! Nem hiszem el! – nézek újra és újra az All Time Low koncertjegyekre, amik holnapra szólnak egy zenei bárba, ahol csak zártkörű közönség lehet jelen, és mi ott lehetünk! Te jó ég! – De hogyan? Hogy szereztél jegyet egy ilyen helyre? – bukik ki belőlem rögtön, hiszen ehhez valami belsős forrásainak kell lennie, csak azért nem engedhetik be, mert zenész!

- Jóban vagyunk az ATL-es srácokkal, úgyhogy csak egy telefonomba került, és már el is intéztem – vonja meg a vállát, mintha ez lenne a világ legkisebb dolga, pedig nem! Mindig is imádtam a zenét, és az All Time Low fontos pontja volt azoknak a napjaimnak, amikor tényleg magam alatt voltam. A dalaik mellett azt éreztem, hogy van hová menekülnöm, van egy biztos hely, ahol elbújhatok a való világ gondjai elől. És soha, de soha nem hittem volna, hogy látom őket, hiszen az ilyesfajta zenei koncertek tiltólistán voltak, és nem is tudtam volna elképzelni, hogy valaha láthatom őket! Te jó ég! Mi történik velem?

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – hálálkodom, még mindig szinte sokkos állapotban, és a szívem most az izgalomtól kezd hevesebben verni. Láthatom az egyik kedvenc zenekaromat, és a fiúm is ott lesz velem! Ennél jobb már nem is lehet.

Pedig ennél jobb is történt, hiszen az a bizonyos karácsonyi All Time Low koncert egyszerűen fenomenális volt. Dübörgött az ereimben a zene, szinte eggyé váltam a sorokkal, és a szöveget úgy kántáltam a közönség minden egyes tagjával, mintha valami szekta tagja lennék, akinek ez az igazi hitvallása. Imádtam a dalaikat, és ahogy a mondatok, a számokba rejtett történetek és az életre kelt üzenetek megjelentek a valóságban, szinte eksztázisba kerültem. Soha, de soha nem voltam ilyen tombolós és felszabadult koncerten, de ott már senkit sem érdekelt, ha a színpad előtt táncoltál, vagy vadul csapkodtad a hajadat a számok közben, mert pontosan tudták, mit érzel. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy a kedvencemet, a Sick Little Games című dalt játszották záróként, és mikor megjegyeztem Calumnak, hogy milyen hihetetlen véletlen, hogy ez így történt, ő csak vállvonogatva ennyit felelt:

- Hát, lehet, hogy tudok róla, hogy nem véletlen volt – vallotta be csintalan mosoly kíséretében, mire rögtön kiszakadt belőlem:

- Nem mondod, hogy te intézted el! – csóváltam a fejemet hatalmas vigyorral az arcomon, és már nem tudtam, hogy mennyi boldogság fér még belém, mert már akkor azt éreztem, hogy többet kaptam a jóból, mint kellett volna. De nem hiányzott a magányos és sarokba szorított Amabel, aki tényleg kevesebb szeretetet kapott, mint amennyit egy korabeli lánynak kellene, hanem élveztem az új Bellt, aki szinte fürdött a boldogságban, és úszkált a felhőtlen gondolatokban, mert ez az új énem sokkal jobban tetszett. És eszem ágában sem volt megszabadulni ettől az új lánytól.

- Megeshet, hogy az a telefonhívás nemcsak a jegyekről szólt – próbálta eltitkolni gálánsságát a fiú, de természetesen vettem a lapot, és olyan hevesen tapasztottam ajkaimat az övére, mint még soha.

A koncert végére mindketten nosztalgiázni kezdtünk, mert olyan volt, mintha a kapcsolatunk ugrópontja lett volna ez a karácsony, így érthető, hogy fel-feltörtek belőlünk különböző emlékek. Cal vigyorogva mesélte, hogy mennyire bénának érezte magát, amikor másnap nem mentem el kutyát sétáltatni, mert azt hitte, hogy láttam róla kellemetlen képeket, és nem akartam egy nudistával találkozni. Ha már a ciki pillanatoknál tartottunk, megosztottam vele, mennyire beparáztam az első randink előtt, még vásárolni is el kellett mennem, mert nem akartam, hogy mellélőjek a ruhával kapcsolatban, bármennyire is tudtam, hogy ő nem azt fogja nézni.

- Atyaég, remélem azért nem minden randink előtt ilyen vészes a helyzet – nevetett fel jóízűen, de miután kicsit ledorgáltam, hogy ez nekem igenis fontos volt, ő is elejtette, hogy az első ebédünknél még az anyukáját is megkérdezte, hogy szerinte jó lesz –e az ing, amit választott, és akkor kicsit megnyugodtam. Mik ki nem derülnek egy ilyen hihetetlen koncert után!

Még mindig vigyorogva adom át magam a szabadság érzésének, és amikor elhaladunk egy koncertplakát mellett, eszembe ötlik valami, amit már rég szóba akartam hozni.

- Várj egy kicsit! – engedem el a fiú kezét az utca közepén, mire aggódó pillantást vet rám, és megkérdezi, hogy minden rendben van –e, és ez is mutatja, hogy mennyire figyelmes. Ó, istenem, hogy létezhet ilyen ember a világon? – Csak ezt eddig még nem adtam át neked – húzok elő a válltáskámból egy karácsonyi mintás zacskót, amiben a fiú ajándéka lapul. Igazából már egy hete megvettem neki ezeket, miután apu segített felkeresni néhány bandás pólót áruló üzletet, vagy éppen zeneboltot, de például tegnap is annyira a felhők felett jártam, hogy eszembe sem jutott, hogy ez még mindig nálam van.

- De hát ez még nem is jelent meg! – örömködik a fiú kihúzva a Paramore legújabb lemezét, majd kíváncsian felpillant rám. Ez az a nézése, amikor nem akar nekem elhinni valamit, mint például, amikor kijelentettem neki, hogy szégyen szemre vagy sem, de sosem néztem még horror filmet. Most kíváncsiság bújik meg gyönyörű szempárjában, és őszinte érdeklődéssel várja a válaszom.

- Ausztráliában még nem, de apu egyik barátja egy amerikai zeneboltban dolgozik, úgyhogy tőle meg tudtuk rendelni – magyarázom pironkodva, és én is örülök neki, hogy megszerezhettem neki, hiszen a korong a kenguruk földjén tényleg csak a következő évben jelenik meg, de hát, ha van már ilyen lehetőségünk, akkor azt nem szabad elszalasztani.

- Várjunk, mi van még itt! – kukkant bele újra a zacskóba, amiből kihúz egy szürke Guns ’N Roses felsőt, amiért bejártam fél Sydney-t, de ahogy felragyog az arca, és hitetlenkedve forgatja a pólót, már tudom, hogy megérte az a sok séta – Ez tök jó, köszönöm szépen! Azt hiszem, ezután ez lesz a kedvenc pólóm – fűzi össze tekintetünket, és boldogságát látva ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy megfoghassam ezt a pillanatot, és örökre így maradjunk. Mert tudom, hogy el fog menni turnéra, és tudom, hogy hónapokig nem lesz velem, és nem beszélhetünk, nem találkozhatunk személyesen, de akkor majd én emlékeztethetem rá a bandás pólójában, és én közelebb érezhetem magamhoz, ahogy közös polaroid képeinkre nézek, amelyek felfűzve díszítik a szobám falát, és akkor akárhány méterre is leszünk egymástól, abban a pillanatban mindketten a másikra gondolunk. És ez kicsit olyan, mintha összehozna minket.

- Boldog karácsonyt, Bell! – kívánja a lehető legszélesebb mosollyal, ami láttatni engedi ezer wattos mosolyát, és ráadás ajándékként lassan megcsókol.

- Boldog karácsonyt, Calum! – jelentem ki őszintén és a lehető legtöbb érzelemmel, majd hagyom magam újra elveszni ebben a pillanatban. Mert akárhányszor mellette vagyok, mindig helyesnek és igaznak érzem, ami közöttünk van, és a sok évnyi hazugság után ez a bizonyosság felüdítő. És a tudat is, hogy végre kijelenthetem, sőt legszívesebben világgá kürtölném, hogy „Őszintén boldog vagyok, és teljes szívemből szeretem ezt a fiút.” És bármi is várjon minket a jövőben, bármi történjen a turnéig vagy a koncertsorozatok alatt, az biztos, hogy ez volt életem legjobb, legérzelmesebb és legszebb karácsonya. S most, hogy megtapasztaltam, nem akarok még egy karácsonyt Calum nélkül.