TENTH BROKEN RULE

Hey-ho, Aussies!

Kiolvasva a Ha maradnék című könyvet olyan szeretetömlengés jött rám, hogy ezt a fejezetet mindenkinek szeretném küldeni. Tudom, hogy egyébként is mindenkinek szól, de most szeretném az olvasóimnak dedikálni, hiszen én vagyok a legszerencsésebb ember a világon, hogy vannak, akiket tényleg érdekel az, amit csinálok, nem tudnám ezt elégszer megköszönni! Komolyan, fantasztikusak vagytok, és lehet, hogy nem tudtok róla, de nagyon szeretlek titeket, és köszönöm, hogy olvastok! <3 Külön küldeném a nővéremnek, aki most ezt olvassa, és köszönöm neki, hogy mindig önti belém a lelket, és támogat! <3 Love you to the Pluto and back! És ne hagyjuk ki a világ legjobb barátnőjét sem, aki ezt a történetemet nyomon követi, és minden héten elolvassa. Nála jobbat nem is kívánhatnék, tudod, hogy ez így van. <3
Most pedig szeretetömlengés után nem teszek fel több kérdést, csak kíváncsi vagyok, mit gondoltok a fejezetről. Nekem ez volt az egyik kedvencem, de ha rajongók vagytok, szerintem nektek is az lesz. ;) Mindenkinek lendületes és sikeres sulikezdést! :)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

TENTH BROKEN RULE

Öt óra körül, amikor kinéztem az ablakon, szinte tudtam, hogy a felkelő nap első sugara hozza magával az új reggel minden reményét és lehetőségét. Tegnap ugyanis úgy aludtam el, hogy Bell a szomszéd szobában szundikál, és minden a legnagyobb rendben van vele. A kezdeti bizonytalanság ellenére újra ki mert tárulkozni előttem, és egyre többet tudtunk beszélgetni az este folyamán olyan témákról is, amik addig nem vagy csak nagyon ritkán kerültek szóba. Mesélt nekem a mostohája elvetemült szokásairól, a sulis éveiről, a magányos heteiről, az átszegett szabályairól és arról is, hogy mennyire fél a holnap érkező egyetemi levele miatt. Tudtam, hogy minden vágya, hogy állatorvos lehessen, de most kiderítettem azt is, hogy akkor döntötte ezt el, amikor hosszú hetek könyörgése után megkapta Brownie-t, és utána ő jelentette neki az egyik legnagyobb lelki támaszt Anne mellett. Az emberekben addigra már csalódott, és a biológia is jól ment neki, úgyhogy eldöntötte, hogy ő ilyen irányban szeretné folytatni a tanulmányait. Cserébe természetesen én is meséltem neki, kérésére az én sulis éveimet is kitárgyaltuk, de a zenekar megalakulása, az első fellépéseink, az albumok készítései is szóba kerültek, és az is, hogy jó néhány turné és a sikeres lemezek után miért nem akarom, hogy híresnek tituláljanak, vagy, hogy egyáltalán azt mondják rám, hogy ismert vagyok.

- Én csak ugyanaz az őrült, zeneimádó srác vagyok, aki három évvel ezelőtt voltam. Nem vagyok híres, nem is akarok az lenni, mert akkor az azt jelentené, hogy nincsen magánéletem, tőlem hangos a sajtó, és én azt nagyon nem akarom – fejtettem ki érveimet, hiszen ha azt mondom valakinek, hogy híres személy, akkor kire gondol? Miley Cyrusra vagy Lady Gagára, nem valami zeneileg elismert, magánéletileg is normális emberre, mint például a külsőre talán ijesztő, de mégis jószívű és rettentően földhözragadt All Time Low-s srácokra – Csak zenélünk a fiúkkal, jól érezzük magunkat, és nem is igazán érdekel, hogy mennyien hallgatnak minket, ameddig mi élvezzük, amit csinálunk.

- De azért jó látni, hogy ti ennyire normálisak maradtatok, nem szálltatok el magatoktól, mióta megalakult a zenekar – szólalt meg Bell is halkan, mélyen a szemeimbe nézve, de mondandója olyan jól esett a szívemnek, mint egy banános palacsinta az éhes gyomromnak. Szóval, nagyon.

Aznap este a lányt nem láttam zavartnak vagy félősnek. Vidáman beszélgettünk tovább, hol komolyabb, hol cikisebb témákról, de mindenképpen jól esett látni, hogy meg meri mutatni nekem az érzéseit, kitárni a gondolatait, és megosztani velem, hogy milyen a valódi énje, még ha nehéz napokat is élt át. Mindent szívesen csináltunk: zenét hallgattunk, eldugott videókat néztünk a zenekar megalakulásának idejéből, különböző kiskori képeimen csámcsogtunk, és szokásosan egy rajzfilmmel, a Jégvarázzsal zártuk az estét, amin kisgyerekek módjára tudtunk röhögni. A megszokott forgatókönyv szerint zajlott minden: a padlón ülve, az ágyamnak dőlve bámultuk a laptopom kis képernyőjét, miközben anyu isteni narancsos muffinját eszegettük. Nagyjából 11 óra volt, amikor Bell kijelentette, hogy álmos, és nem akar úgy bealudni, mint legutóbb, ezért elköszöntünk egymástól. A biztonság kedvéért az éjszaka folyamán még egyszer ránéztem, de a látvány megnyugtatott. A lány halkan szuszogott, mellkasa egyenletes ütemben emelkedett fel és le, miközben bebugyolálta magát egy virágos takaróba. Egy békésen alvó, aranyos kislányt láttam benne, és pasis –e vagy sem, akkor úgy éreztem, hogy ő a világ legszebb teremtése.

Ma reggel sem aggódok különösebben, hiszen nem hinném, hogy síró görcsben akarna kitörni vagy lelkizős délelőttöt akarna tartani, de ha mégis így lenne, én állok elébe!

- Jó reggelt! – köszönök anyunak vidáman, mikor elhelyezkedem a konyhapulton, és onnan nézem a waffelles tányérral mászkáló szülőmet, aki hatalmas mosollyal üdvözöl, és végre engem is megkínál az elkészített reggeliből.

- Jó reggelt! – nyújtja felém a tányért, amiről korgó gyomrom figyelmeztetése miatt gyorsan elcsenek egyet, és rögtön majszolni kezdem. Isteni, ahogy a lágy, még puha és meleg tiszta elolvad a számban, és legszívesebben cuppanós puszit nyomnék anyukám arcára, amiért mindig ilyen zseniális kajákat készít! – Apád hívott, azt mondta, hogy minden rendben volt az úton, és sikeresen megérkezett – tájékoztat tárgyilagosan éppen üzleti úton lévő szülőmről, aki néhány napra elutazott Washingtonba, hogy a helyi cég épületének építési munkálataiban segédkezzen. A nap nagy részében általában úgy sincs itthon – ezért sem találkozhatott vele Bell -, de ha üzleti útra megy, anyu rákapcsol a „24 órás aggódó feleség” funkcióra, és addig nem tágít, amíg minden egyes nap ki nem szedi a férjéből, hogy hol és kivel van, mit csinált, és mikor jön haza.

- Karácsonyra itthon lesz, nem? – tudakolom két falat között, hiszen az év legnagyobb ünnepét mi is mindig nagy családi körben szoktuk tartani. Szentestén mindig összeülünk: anya, apa, a nővérem – aki most hazautazik Londonból, hogy velünk együtt legyen -, az imádott nagyszüleim, az esetleges barátnők és pasik, és én. A hagyományhoz híven együtt leülünk egy paplanra, gyertyákat gyújtunk meg és karácsonyi dalokat éneklünk, vagy kiülünk a kertbe a tábortűz köré, és ott énekelgetünk. Bírom ezt az estét, mert tényleg mindenki ott van, aki számít, és olyan bensőséges, nem megszokott hangulatban zajlik az egész. Másnap ebédre hívjuk meg a többi rokont, tehát nagybácsikat, nagynéniket, unokatesókat, a szüleim barátait, és a srácok is ekkor szoktak átjönni, ilyenkor pedig egy nagy grillpartit tartunk, hiszen emberek, Ausztráliában vagyunk! Nem meglepő, főleg azután, hogy nálunk a Mikulás 24-én a városban egy tűzoltó autóról osztogat cukorkákat a gyerekeknek. Milyen mókás egy karácsony a kenguruk földjén, nem?

- Igen, elvileg csak öt napra megy, úgyhogy ajánlom neki, hogy ne marasztalják tovább! – válaszolja homlokráncolva, de a következő pillanatban ellágyulnak a vonásai – Ha már a karácsonynál tartunk, lassan el kéne kezdenem kitalálni a menüt és az adagokat a szentesti vacsorára, ehhez pedig tudnom kell, hogy pontosan hányan leszünk – lép közelebb anyu, és szemöldökét felvonva próbál utalgatni nekem, de először nem tudom, hogy mire célozgat. Aztán leesik a tantusz, és kissé hebegve-habogva nyögöm ki:

- Hát… igazából, ha titeket nem zavar, és ő is benne lenne, akkor én szívesen meghívnám – próbálok összekaparni egy nem túl lelkes és izgatott választ, pedig az Amabellel közös karácsonyozás gondolata jelentősen megugrasztja a feldobódottsági mércém jelzőjét.

- Akkor kérdezd meg, és tudasd velem, ha döntött. Tudod, hogy szívesen látjuk őt, és eddig amúgy sem volt nálunk vacsorára, úgyhogy ez egy tökéletes alkalom lenne erre. És tudom, hogy nemrég ismertem meg, és nem is akarom őt elijeszteni egy ilyen ünnepléssel, de nagyon rendes lánynak tűnik, és szerintem itt a lehetőség, hogy ezt a család többi tagja is megmutassuk – mosolyog rám vidáman, és már érződik a hangjában az izgatottság és a szervezkedés okozta öröm. Mindig is imádtam benne, hogy szeretett intézkedni, és zseniálisan hozott össze családi vagy baráti összejöveteleket, születésnapokat, kerti grillezéseket vagy éppen karácsonyozásokat. Ezek mindig jó bulik szoktak lenni, és egyébként is a világ körbeutazása és a tomboló koncertek mellett jó hazatérni, és a családdal tölteni a szabad perceimet. Mindig is fontosak voltak nekem a nagyitól a legkisebb unokatesómig, de a zenekar megalakulása óta még jobban szeretek velük lenni.

- Egyébként örülök nektek. Aranyosak vagytok együtt, és végre van a fiam mellett egy kedves és csinos lány… - ejt el egy kerítőnős mosolyt, ami tudatja velem, hogy komolyan gondolja az előbb elhangzottakat, és ha rajta múlna, már az a bizonyos első csók is elcsattant volna. Én viszont nem tudok mit mondani, hiszen igazából nem vagyunk még hivatalosan együtt, de már nem is baráti szinten állunk, úgyhogy megmaradok annál a szövegnél, hogy még udvarolok a lánynak.

- Na, el kell mennem vásárolni, addig is légy jó! – jelenti ki a farmerjába törölve a kezeit, mintha az lenne a köténye, aztán szokás szerint beletúr a hajamba.

Éppen ekkor caplat le Bell is, aki kicsit bágyadtan, álmos szemekkel, de mindenképpen biztatóan néz ki. Nem látszik rajta sírás nyoma, se harag vagy elrejtett bánat, úgyhogy úgy látszik, minden rendben van.

- Jó reggelt! – köszön beletúrva egyébként is szénaboglya frizurájába, mire elnevetem magam. Anyám erre rögtön felkapja a fejét, és a díjnyertes mosolyai közül az egyikkel megajándékozza a félig éber lányt.

- Á, jó reggelt, szívem! – sertepertél máris anyu – Éppen a boltba készülök, de van az asztalon kókuszos-mézes waffel reggelire. Nem tudtam, mivel szereted, úgyhogy raktam ki eperdzsemet, csokiszószt, juharszirupot és friss gyümölcsöket is – mutat sorra a különböző díszítési lehetőségeken, és már a felsorolástól is összefut a nyál a számban, pedig épp most nyomtam be egyet. Nem baj, fejlődő szervezet, kell nekem a megfelelő táplálékbevitel!

- Ó, köszönöm! Nagyon jól néznek ki! – bólogat a lány a tányér felé pillantgatva, majd elköszönünk szülőmtől, aki egy tornádó módjára hagyja el a házat.

- Jól aludtál? – kíváncsiskodom lecsusszanva a konyhapultról, hogy az asztal mellett ülő lány közelében telepedhessek le.

- Igen, nagyon jól – feleli a füle mögé tűrve egyik tincsét, majd kezeivel álmosan megdörzsöli szemeit. Annak ellenére, hogy reggel mindenki előnytelenebbül szokott kinézni, mint a nap többi részében, ő még így is csinos tud lenni: smink, tökéletes haj vagy egyéb kozmetikai szerek használata nélkül. Ezért kell csajok a magazinok címlapján, ő szeret megmaradni az egyszerű, hétköznapi stílusánál, és nem akarja kicsicsázni a kinézetét, mert ezekben érzi jól magát.

- Hmm… azt hiszem, ilyennel soha nem fogok próbálkozni, mert anyukád simán leköröz – vigyorog két falat waffel között, miközben a vállait lazán leengedi és lekönyököl az asztalra. Csak rá kell nézni, ma már nyoma sincs az aggódó, feldúlt lánynak!

- Pedig a tiédet is megkóstolnám – kacsintok játékosan Bellre, aki vigyorogva viszonozza a gesztusomat. A beeső nap fényében vörösesbarnának tűnő keszekusza frizuráját nem tudom figyelmen kívül hagyni, és elnyomok egy sunyi vigyort.

- Mi az? – kérdezi meglepetten megállva az évessel, és már a nyelvem hegyén van, hogy semmi, amikor rájövök, minek hazudjak? Ő megérti az eszement ötleteimet, és elviseli az őrült gondolataimat, úgyhogy egy kis cukkolás még csak belefér.

- Csak olyan viccesen kócos a hajad.

- Hát, igen, ma még nem találkoztam fésűvel – ereszt el egy elnéző félmosolyt, és gyorsan igazgatni kezdi néhány elkóborolt tincsét. Mulatságos azt nézni, ahogy szórakozik a hajával, pedig engem egyáltalán nem zavar, hogy így látom, csak még nem szoktam meg a reggeli Amabel hatást.

- Még mindig lenne kedved bejönni velem a stúdióba? – tudakolom kíváncsian egy újabb waffel felé nyúlva, hiszen tegnap már felvetettem az ötletet, csak nem tudom, azóta mennyit változott a helyzet – Nekem egy óra múlva ott kell lennem, de gondoltam, akkor te is jöhetnél! – ajánlom fel vállvonogatva, miközben laza csávó módjára hátradőlök, és felvont szemöldökkel várom a válaszát. Gondolatban megveregetem magam, amiért ennyire tárgyilagosan, és egyáltalán nem izgatottnak hangzott az ajánlatom. Ó, pedig, ha tudná!

- Szívesen veled megyek – bólint rá mosolyogva, és akkor madarat lehetne fogatni velem. Ez azonban nem az a fajta boldogság, ami akkor kerít hatalmába, amikor elkészül egy dalunk, vagy megnyerünk egy díjat, hanem olyan, amilyet csakis egy lány hozhat ki belőlem.

- Akkor ezt megbeszéltük! – kurjantok fel vidáman, majd nagy vigyorral beleharapok a waffelembe.

Egyik kezemmel Bell-t húzom magam után, míg a másikkal határozottan lenyomom a kilincset, hogy beléphessünk a kissé fülledt, zajos szobába, ahol a fiúk éppen azzal szórakoznak, hogy papírgalacsinokkal dobálják egymást. Mikor belépünk, csatájuk hirtelen abbamarad, és először csak az elrejteni próbált vigyorukat veszem észre.

- Sziasztok, srácok! – köszön elsőként a lány, és én is meglepődöm, milyen közvetlenül indítja a beszélgetést. A fiúk is köszöntgetni kezdenek, és a biztonság kedvéért újra bemutatkoznak, míg Ashton somolyogva megjegyzi:

- Na, végre! Már azt hittük, tiltod tőlünk a barátnődet!

- Vagy azzal eteted, hogy büdösek vagyunk, és nem akar a közelünkbe jönni – replikázik a jelen pillanatban mentazöld hajú Mikey, mire még Luke is megforgatja a szemét, és röhögve a kezeibe temeti az arcát.

- Szerintem hanyagoljuk ezt a témát. Inkább kezdd a sort, Zöldfül, és menj énekelni! – cukkolom Michaelt, aki tettetett sértődöttséggel néz rám, majd irigy kisfiú módjára kinyújtja a nyelvét.

- A hajam zöld, nem a fülem – kéri ki magának ellentmondást nem tűrő hangon, majd azzal szórakozik, hogy hátrafordulva néz farkasszemet velem, amíg neki nem megy a stúdió üvegajtajának.

- Szerintem jó poén volt – jegyzi meg pimaszul Luke, és a „Nem én voltam” ártatlan kiskutyaszemes pillantása után megigazítja felzselézett haját. Ashtonra pillantok, aki kivételesen szó nélkül hagyja a szócsatát, de csak a titokzatosan somolygó, önelégült képével találom szembe magam, ami arra enged következtetni, hogy biztos benne, hogy ő is közrejátszott abban, hogy Amabellel már a kézfogásig eljutottunk. Hitetlenkedve megcsóválom a fejemet, majd a lánnyal együtt helyet foglalunk a fiúk melletti kanapén.

Míg Mikey a stúdióban van, Ash és Luke azzal szórakoznak, hogy minél cikisebb történeteket mesélnek rólam, aminek természetesen az az eredménye, hogy Bell kétpercenként ártatlan őzikeszemekkel rám néz, és szelíden mosolyog, mintha nem akarna azzal megbántani, hogy kimondja, milyen cikis vagyok. Legszívesebben jól felpofoznám a fiúkat vagy legalább valami jó nehéz tárggyal fejbe kólintanám őket, mert nem erről szól a haver-kódex! Nekik az a dolguk, hogy jó fényben tüntessenek fel, ne pedig porig alázzanak!

Megkönnyebbülök, amikor nem tudom mennyi idő múlva, de haverom kilép az üvegajtón, és szinte rohanok, hogy válthassam őt, hiszen legalább hangszigetelt szobában lehet, tehát nem hallom, amit mondani fognak rólam. Mégis furcsa érzés költözik belém, mintha hirtelen feltöltöttek volna adrenalinnal, és úgy érzem, hogy le tudnék futni egy maratont. Pontosan tudom, hogy ennek a lány az oka, hiszen előtte ki akarom hozni magamból a maximumot, és szeretném, ha ő az éneklésemet látva azt gondolná, hogy „Igen, ez a csávó tud valamit!”. Buzog bennem a tettvágy, átjárja a testem, és megy minden hang, érzés és a lelkesedés is. Érzem a zenét, vele együtt lélegzem, mintha egy részemet akarnám megmutatni: a csajozós, pimasz oldalamat vagy éppen azt, aki képes lenne étlen-szomjan tengetni a napjait, csakhogy biztonságban tudja a lányt, akit kedvel, legalábbis a dalszöveg szerint. Mindig is részem volt a zene, de most azt érzem, hogy tényleg, bennem van, és ki akarok adni magamból mindent.

Az üvegajtón is úgy jövök ki, hogy parányi büszkeség tölt el, és elégedett vagyok a mai teljesítményemmel.

- Ezt jól odatetted! – köszönt Luke egy elismerő mosollyal, majd nyújtja az öklét, úgyhogy összeütöm az enyémmel. Tekintetemmel rögtön a lányt kezdem keresni, és nem várom meg, míg ő szólal meg, kibukik belőlem a sóvárgó kérdés:

- Elég meggyőző voltam? – tudakolom kicsit elszórakozva a dolgot, miközben visszahuppanok mellé a kanapéra. Kérdésemre hirtelen fellelkesül, és arca olyan színben kezd pompázni, amiben egy nyugodt lelkiállapotú emberé nem szokott.

- Hihetetlen volt! Nem láttam még olyan embert, aki ennyire beleéli magát a dalokba! – magyaráz hadonászva szinte rajongó lány módjára, és fürödni tudnék szavaiban. Michael mégis felhördül, és annyi a pillanatomnak.

- És rólam elfeledkeztünk? Meg fogok sértődni, ha azt mondjátok, hogy nem éltem bele magam eléggé! – húzza széles mosolyra a száját a mondat végére, de így is kap vigasztalást:

- Te is jó voltál, ehhez kétség sem férhet – bólogat Amabel komolyan, mire a zöldhajú haverom büszkén kihúzza magát.

- Ha már ezt ennyire jól megvitattuk, lenne még egy kérdésem – kezd neki némi hatásszünetet tartva, és mindenki kíváncsian felé fordítja a tekintetét, és várja, hogy mit akar mondani – Ki éhes?

Szinte azonnal öt kéz lendül a magasba, ezért legéhesebb haverom nem is tesz mást, csak kijelenti:

- Oké, akkor rendelünk pizzát! – teszi közhírré, és az egyetértő hümmögések után magyarázkodni kezd – Tudjátok, hogy imádom ezt a stúdiót, de a büfé egyszerűen borzalmas!

Bólogató fejek követik kijelentését, és még a lány is lelkesedik az ötletéért. A pizza és Bell kombinációja a Pete’s Pizzeriás találkozásunkra és arra a beszélgetésre emlékeztet, amit ott folytattunk. Az emlékkép hatására felbukkanó büszke vigyoromat pedig nem is tudnám elrejteni. De nem is akarom.

Az ebédszünet után utolsóként Luke megy énekelni, hiszen Ash már sorra került, csak éppen azelőtt, hogy mi ide értünk. Az ő ideje is gyorsan lemegy, és bár eleinte kérdezgetem Amabelt, hogy nem akar –e máshová menni – gondolván, hogy neki bőven elég volt belőlünk ennyi -, mindig hevesen megcsóválja a fejét, és nemlegesen válaszol. Jó érzés látni, ahogy bekapcsolódik a beszélgetésekbe, kíváncsian kérdezget, vagy szívesen válaszol, mert nem az a feszült, nem-akarok-semmit-mondani lány, mint mondjuk sokan négy ilyen lökött srác mellett. Furcsa büszkeség tölt el, hiszen a fiúknak is megmutathatom, milyen fantasztikus csajra bukkantam. Már eddig is ott motoszkált valami a fejemben, hiszen először azt vettem észre, hogy anyuval milyen jól kijönnek, most pedig látva, hogy a srácokkal is jól elvan, megbizonyosodok afelől, hogy lépnem kell. Csak nem pont a haverjaim előtt.

Valami különös hang visszahúz a valóságba, és hamar rájövök, hogy Amabel mobilja szólt, mert a lány magához veszi a készüléket, és valamit pötyögni kezd rajta.

- Anne az – fordítja felém a tekintetét magyarázatképp, miután visszadobja a telefont a táskájába – Azt írta, hogy megérkezett a felvételis levelem, de ő meg akar várni vele, hogy én nyissam ki.

- Oké, akkor menjünk! – vetem fel lelkesen, de a lány tekintetéből pillanatnyi bizonytalanságot szűrök ki. Nekem nem kellett izgulnom az egyetem miatt, hiszen a zenekarral előbb indult be a szekér, minthogy a felvételikkel kelljen foglalkoznom, ezért nem tudom, mit érez. Mégis ösztönösen segíteni akarok neki.

- Igen, menjünk! – bólint rá végül határozottan, miután mérlegeli a helyzetet, majd komótosan elköszönünk a srácoktól. Már meg sem lepődök azon, hogy a fiúk egy „Csoportos ölelés!” felkiáltás kíséretében testük gyűrűjébe zárják a lányt, aki ezután nevetve végigölelgeti őket. Már a nyelvem hegyén van a kérdés, hogy akkor én miért nem kapok, amikor aprócska kezével megérinti az enyémet, és összefűzzük az ujjainkat.

El sem engedem őt addig, ameddig nem érünk a házuk elé, ahol a már ismerős kovácsoltvas kapu előtt megtorpan, és nagy őzikeszemekkel rám néz.

- Kíváncsi vagy, hogy sikerült –e a felvételim? Megnézed velem? – pislog rám élénkbarnán csillogó szemeivel, amiben jól látom saját, apró tükörképemet. Tekintetem levándorol hívogató ajkaira, és nagyon erős késztetést érzek rá, hogy megcsókoljam, de tudom, hogy ez lenne a legidiótább alkalom erre.

- Persze, ki nem hagynám! – válaszolom inkább, és örülök, amiért ez egy megkönnyebbült mosolyt csal ki a lányból.

Büszkén követem őt, és örülök magamnak, amiért továbbjutottam, mint a kapu, sőt a nappaliba is beléphetek. Anne ugyanis oda vezetett minket, mondván, hogy az üvegasztalra tette le a levelet.

- Biztos vagyok benne, hogy sikerült! – biztatja a nő, miközben kifúj a szeme elől egy kósza tincset. Bár nem ismerem igazán, mégis nagyon bírom, mert Clementine utasításait és eleve a cselédmunkát is olyan emberek végzik, akikben hatalmas alázat és türelem van. És nem mellesleg ő a pótanya, úgyhogy jóban kell vele lennem, és be kell nála vágódnom, ha jót akarok magamnak.

Amabel enyhén remegő kézzel kibontja a borítékot, szétnyitja a levelet, majd olvasni kezdi:

- Kedves Amabel Chloe Mills! A University of Sydney örömmel értesítő Önt, hogy meghallgatása sikeres volt, így felvételt nyert egyetemünk állatorvos szakára – mondja mind magának, mind nekünk, de a levél végére már ránk néz, és sugárzó tekintettel kántálja maga elé, hogy „Ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el!”. Anne rögtön megy megölelni és megpuszilgatni, én pedig hirtelen zavarban érzem magam bensőséges jelenetük láttán. Aztán a nő lopva rám pillant, majd somolyogva elsétál mondván, hogy a konyhában megtaláljuk.

- Ez azt jelenti, hogy ezentúl majd hívhatlak Dr. Millsnek is? – poénkodok vidáman, de az ő arcáról sem lehet letörölni a vigyort.

- Tudod, mit jelent ez? – kérdezi fejét csóválva, mintha még mindig nem hinné el, hogy bekerült az egyetemre. A tegnapi nap után jó őt így látni: boldognak, nyugodtnak és izgatottnak. És örülök, hogy én is részese lehetek az örömének – Hogy nem kell Clementine-nek dolgoznom. Ettől féltem a legjobban, és hogy ez nem válik valóra, az az… - keresi a legjobb szót, és egyszerre mondjuk ki, hogy hihetetlen. Megint összemosolygunk, és amikor Bell közelebb lép hozzám, én széttárom a karjaimat, ő pedig gondolkozás nélkül elfogadja az ajánlatomat, és megölel.

- Gratulálok! Megérdemelted! – dicsérem meg, miközben a szavaimba a legtöbb őszinteséget próbálom belesűríteni. Ha az embernek fontos lesz valaki, akkor vele együtt akar örülni, nevetni vagy éppen kibeszélni a problémákat, és megosztani a bánatát. Azt hiszem azok után, ami az elmúlt hetekben történt, elég egyértelmű, hogy Bell milyen fontos nekem.

- Köszönöm, és ezt az egész két napot is. A randit, a lelkizéseket, a stúdiózást, mindent. Úgy érzem, hogy én vagyok a világon a legszerencsésebb lány, amiért megismertelek téged, és veled lehetek – vallja be felpillantva rám, és bár olyan halkan suttogja, hogy akár a szavait el is fújhatná a szél, a fejemben szinte dübörögnek az előbb elhangzottak.

Még át sem jár az elégedettség érzése, amikor ajkait megérzem az enyémen, és abba a csókba mindent belesűrítünk, ami most bennünk van, és amit titokban magunkban tartunk. Nem tart tovább néhány másodpercnél, de mintha tetőtől talpig feltöltöttek volna energiával, úgy felvillanyozódom. Nem hazudok, már egy ideje vártam erre a csókra, de most már nem bánom, hogy eddig nem tettem meg.

- Akkor gondolom, ez azt jelenti, hogy a holnapot is együtt tölthetjük – okoskodom ki büszkén kihúzva magam, miután kiválunk a csókból, a lány pedig felnevet, és hangja a vidám csengettyűkére emlékeztet.

- Akár az egész hetet – feleli aranyosan, mire muszáj játékosan figyelmeztetnem:

- Nem vagyok én olyan izgalmas srác.

- Ebben erősen kételkedem – kacérkodik felvonva a szemöldökét, én pedig csak áldani tudom az eget, amiért ilyen lányt küldött nekem. Hálám jeléül megpuszilom a homlokát, majd hagyom, hogy magával ragadjon az a különös érzés, ami mellette mindig hatalmába kerít. És csak azért sem akarom elengedni, ha már egyszer a karjaimba zártam.