FOURTEENTH BROKEN RULE

Hey-ho, Aussies!

Awww... olyan furcsa érzés most írni nektek, hogy elétek tárjam a 14. fejezetet, pedig tudom, hogy jön még egy epilógus. De akkor is! Ez egy kicsit nosztalgikus, de szerintem aranyos fejezet lett, és miközben írtam, nekem is egyre több emlékem ugrott be, mind a történet cselekményével, mind pedig magával az írással kapcsolatban. És ezek között ti is, drága Olvasók, ott vagytok, hiszen ti mindig támogattok, aranyos kommenteket írtok, és olvastok, úgyhogy köszönöm, köszönöm, köszönöm. <3 Nektek megy ez a fejezet, mert ti tettétek emlékezetessé ezt a blogot, és számomra az írást, úgyhogy ez a köszönetem! :) Remélem, tetszeni fog ez a fejezet is, és hát, kíváncsi vagyok, ti mennyire nosztalgiáztatok közben. :)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

FOURTEENTH BROKEN RULE

Hamarabb eljött a január, mint azt gondoltuk volna, és vészesen közeledtünk a turnéhoz is, amit az mutatott legjobban, hogy befejeztük az album munkálatait, és a felszabadult időmet is a barátnőmmel tudtam tölteni. A fiúk már vigyorogva azzal cukkoltak, hogyha így folytatjuk, akkor úgy kell majd foggal-körömmel felhurcoltatni a repülőre, mert annyira nem tudok elszabadulni a lánytól. Mindig csak somolyogva megcsóváltam a fejemet, de minden egyes alkalommal nehezemre esett válaszolni, hiszen tudtam, hogy nehéz lesz. Nagyon nehéz.

A szélsebesen elrepülő hetek alatt azonban történt egy s más, de legfőképp Bellel. Ő ugyanis végre beiratkozott az egyetemre, de az új tanítási év előtt még próbálta kihasználni a szabad napjait, és elment kempingezni az apjával és Anne-nel, vagy éppen a nővel tartott olyan „csajos” napokat, amikről én csak annyit tudtam, hogy sütögettek, főzőcskéztek, sorozatokat és bőgős filmeket néztek, és Bell imádta a barátnőjének mutogatni a mi klipjeinket, mert elmondása szerint a nő egyre jobban megkedvelte a zenénket. Azért remélem, hogy a She Looks So Perfect videóját nem nagyon nézegették…

Ha már barátnőknél tartunk, Amabel mostanában szeretett együtt lógni a szomszédjával – egy Ellen nevű szőke, alacsony és pörgős csajjal -, aki szintén a University of Sydney-re készült, csak ez éppen a beiratkozásukkor derült ki. Amennyit én találkoztam vele, jófej csajnak tűnt, és tényleg örültem, hogy Bell még az egyetemen sem lesz egyedül.

Tényleg, tiszta szívből örültem, hogy barátokat szerzett, és megtalálta a helyét, és nyugtatott a tudat, hogy annyi ember ott volt neki. Tudtam, ő már elég nagylány volt ahhoz is, hogy társaság nélkül eltengesse a napjait, de azért megkönnyebbültem, hogy míg én távol leszek, addig nem egy szürke szobában fog kuksolni, méghozzá egyes-egyedül.

Ó, és hát mi? Minden a lehető legnagyobb rendben volt, az égvilágon semmi nem tudta volna a kedvünket szegni. Annyi időt töltöttünk együtt, hogy szerintem bár Steve és Anne azt mondták, hogy nem zavarta, hogy átjártam hozzájuk, már lehet, hogy az agyukra mentem. Anya persze csak örült a lánynak, hiszen úgy fogadta be őt, mintha a harmadik gyereke lenne. Annyit voltunk együtt, és annyi mindent csináltunk, hogy nehéz lenne felsorolni. Amikor tudtunk, kimozdultunk, elmentünk piknikezni, kutyát sétáltatni, Bell kedvenc kávézós könyvesboltjába, moziba, koncertre, múzeumokba, sőt még el is mentem a lány családjával valamelyik helyi csapat baseball meccsére. Volt azonban, amikor nem csináltunk igazából semmit, csak beszélgettünk és beszélgettünk, vagy a földön ülve – a szokás az szokás marad – néztünk filmeket, tehát egyszerűen csak jól éreztük magunkat. Marháskodtunk, viccelődtünk, cukkoltuk, kérdezgettük egymást, de a lényeg, hogy mindezt együtt csináltuk. Csak egy dolog volt, ami elrontotta az összképet:

- Ne már! – kiáltott fel Amabel bánatosan egyik este, amikor a laptopján akart megmutatni nekem egy videót, de ehelyett egy „Calum Hood nem titkolja új barátnőjét” című cikkel találta szembe magát.

- Tudtuk, hogy ez a nap egyszer eljön – válaszoltam halkan, és szinte letaglózva néztem az All Time Low-s koncert után készült képeket a cikk mellett. Hát, igen, a felhőtlen tündérmeséknek ezzel vége volt, de attól egy jó sztorit még ki lehetett hozni a kapcsolatunkból. Talán nem lesz olyan nyugis és tökéletes, mint addig, de még a paparazzik sem tudják elmarni tőlem a lányt. Azt nem engedhetem.

- Tudom, csak olyan jó volt minden! És most olyan, mintha belerondítanának a képbe – dünnyögte felhúzva az orrát, és még mindig a csókolózós képünket nézte a netes pletykaoldalon. Mondhattam volna neki, hogy rá se rántson, mert minden ugyanolyan kerékvágásban fog zajlani, mint addig, de nem hazudhattam neki. A lesifotósok nem a „kellemes társaság” kategóriába tartoztak, és nem bagatellizálhattuk el a dolgot.

- Hé, figyelj! – kértem suttogva Amabelt, és óvatosan lehajtottam a laptopja képernyőjét, ami miatt kénytelen volt rám pillantani tehetetlenségtől és csalódottságtól csillogó szempárjával. Mindketten tudtuk, hogy eljön az a nap, amikor a média is tudni fog rólunk, de azért nem akartuk, hogy az az idő olyan hamar eljöjjön. Valahogy az ember mindig azt hiszi, ha egy ideig nem vesznek tudomást róla, akkor utána soha nem is fognak – Igen, most már tudnak rólunk, és nem mondom, hogy jó érzés, hogy a legváratlanabb pillanatokban bukkannak fel, de túl lehet őket élni. És én tudom, hogy te elég erős vagy hozzá – próbáltam derültebbé tenni a helyzetet, és nem tudtam megállni, hogy ne tűrjem a füle mögé egy elkószálódott hajtincsét. Rám nézett azzal a szokásos, borongós Amabel mosollyal, de nem szólalt meg, úgyhogy folytattam – És, ha bármikor úgy érzed, hogy eleged van belőlük, csak szólj nekem. Lehet, hogy nem tudok segíteni, de meg foglak érteni, és nekem aztán kipanaszkodhatod magad. De tényleg, ha bármi olyan van, ami miattam történik, és azért, mert én egy zenekarban játszom, ami éppen a világ körül turnézik, akkor ne gondolkozz rajta, hogy megcsörgess –e. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad azért, mert az én barátnőm vagy – vágtam le egy hosszú, de annál őszintébb monológot, miközben figyeltem, ahogy a lány mosolya, mint az egyre jobban elterülő, felkelő napkorong, egyre szélesebb lett. Láttam már sokféle reagálást tükröződni az arcán a sugárzó boldogságtól a tömény dühig, de ez még nekem is valami új volt.

- Nem érzem magam emiatt rosszul, és nem is hiszem, hogy fogom, de olyan furcsa ez – ráncolta össze a homlokát, amitől úgy nézett ki, mint egy kis méregzsák, és enyhén megmosolyogtató látványt nyújtott.

- Tudom, figyelj, valahogy én is így álltam hozzá az elején – próbáltam oldani a meghatározhatatlan hangulatot, de néhány másodpercig csak lógott a levegőben a mondatom. Nem tudtam volna hirtelen megmondani, hogy Bell mit érez. Nem volt dühös, mert akkor felemelte volna a hangját, vagy legalább ökölbe szorította volna a kezét, de teljesen nyugodt sem volt, mert az ajkát harapdálta, és a laptopja tetejét piszkálgatta. Ilyenkor mindig azt kívántam, bárcsak beleláthatnék a fejébe, de mivel nem tehettem, és nem voltam a női agyak szakértője sem, így a könnyebb utat választottam, és egyszerűen rákérdeztem: - Na, mire gondolsz most?

- Csak, hogy… - kezdte a mondatát, behunyta a szemét, nagy levegőt vett, majd újra rám pillantott – mennyire szokatlan lesz nélküled az a két és fél hónap. Te turnézni mész, én pedig egyetemre… Te jó ég! Félek a jövőtől! – tette hozzá idegesen felnevetve, és zavartan végigsimított a homlokán. Hitetlenkedve csóválgatta a fejét, mintha nem akarta volna belátni, hogy január is eljött, és egy hét múlva indul a gépem, de őszintén? Nem hibáztathattam érte, hiszen én sem tudtam elhinni, hogy mindez ilyen gyorsan és ilyen megfogható közelségben megtörténik, vagyis inkább a helyes kifejezés arra, hogy nem akartam megbarátkozni ezzel a ténnyel.

- Ha ez megnyugtat, én is – jegyeztem meg néhány hosszúra nyúlt másodperc után, és nem tudtam, hogy a beszédtéma, vagy a számon kicsúszó szavak hatására, de Amabel elrakta a laptopját, és a vállamra hajtotta a fejét. Tudtam, hogyha össze kéne gyűjtenem azokat a dolgokat, amikért minél előbb haza akarok jönni a turnéról, ez biztos köztük lenne.

Úgy nézek a lányra, mintha megfejtésre váró feladvány lenne, és minden egyes apró részletét át szeretném tanulmányozni. Az apró, halvány szeplőket az orrán, a halvány pírt az arcán, a vállán tekergőző tincseinek vonulatait és a szemszínének vidám játékát az élénk mogyoróbarna és a cserfes csokoládébarna között. Rögzíteni akarom magamban minden egyes négyzetcentiméterét, az agyamba akarom vésni, mert tudom, hogy nem lesz ugyanaz, ha csak képeken vagy videóchaten keresztül láthatom. Nem, nekem így kéne hús-vér emberként, és ha tehetném, nem is mennék el. Az élet azonban ilyen: tenni kell, ami a dolgunk, de ha végeztünk vele, legalább tudjuk, hogy van, aki hazavár.

- Tudod, azért nem lesz majd olyan unalmas az a két és fél hónap – csücsörít Bell elgondolkozva, majd fészkelődni kezd a kanapén, és ahogy belefúrja a fejét a hatalmas, színes párnákba, úgy néz ki, mint egy kislány, aki éppen azt játssza, hogy „most látsz, most nem látsz”. Teljesen otthon érzi magát nálunk, és ezt jó látni, hiszen mind tudjuk, milyen félénk és zavart volt, amikor megismertem. Azóta azonban sokkal jobban felengedett, és egy ici-picit ezért büszke voltam magamra, mert reméltem, hogy nekem is volt ebben szerepem – Ott lesz a gólyaavató, vagy valami ilyesmi, amikor egyetemi bulit tartanak az elsős egyetemistáknak, és persze ott lesznek a vizsgák is, na meg maga az egyetemista életérzés. Azt hiszem, éppen megszokom az egészet, amikor hazajössz, legalábbis remélem, hogy akkorra már sikerül kihevernem, hogy ezáltal elméletileg hivatalosan is felnőtt leszek – csicsereg vidáman, mintha csak a legjobb barátnőjének beszélne, de hát tudjuk, hogy én nemcsak a lelki szemetesládája vagyok, hanem egyben a pasija és a legjobb haverja is. Legalábbis eddig még senki nem orozta el tőlem ezeket a címeket, és hát remélem, hogy nem is fogja.

- Furcsa téged egyetemistának elképzelni – jegyzem meg vigyorogva, hiszen Amabelt középiskolában sem tudtam elképzelni, főleg abban az elit, túl tökéletes, túl tiszta, túl ismert intézményben sem, amelybe elvileg járt, mert fogalmam sincsen, ilyen helyeken hogyan zajlik az élet. Azt mesélte, hogy a szünetek közötti beszélgetés csak halk suttogás volt, az is valami nagy fizikai vagy kémiai felfedezésekről, és az órákon sem mert senki megszólalni. Hát, igen, a mi sulis éveink milyen szépek is voltak ezekhez képest!

- Nekem mondod! – nevet fel felszabadultan, és csóválni kezdi a fejét, de aztán elhallgat. Valószínűleg rá is rátelepedik a bizonytalan és annál közelebbi turné gondolata, és az, hogy ez mikkel is jár együtt. Holnap utazom, és utána nincs visszaút. Nem foghatom magam, és utazhatok haza, csak mert hiányzik a barátnőm, és nem hívogathatom a nap huszonnégy órájában. Ő egyetemre megy, valószínűleg tanulni fog egész nap, én pedig koncertezem a zenekarral, ha nem éppen interjúzunk, fotózkodunk vagy dedikálunk. S mire én végzek Amerikai egyik városában, ő éppen addigra esik haza az óráiról, és bármennyire is optimista és önző akarok lenni, nem akarom, hogy miattam és az órákon át tartó beszélgetéseim miatt rontson a tanulmányi átlagán, úgyhogy ki tudja, mennyit tudunk beszélni? És egyáltalán az sem biztos, hogy minden nap menni fog, és lehet, hogy nem a mi hibánkból. Ez pedig nem fair.

- Ne légy dühös, de bármennyire is bízom benned, félek attól, hogy találsz majd valami sikeresebb, szebb és jobb lányt, mint én, és nem is kérhetem, hogy a turné alatt élj remeteéletet – szólal meg halkan, az egyik párna szegélyével játszadozva, mire nevethetnékem támad, de ahogy meglátom a lány komoly és szomorkás tekintetét, rögtön én is komolyabbra veszem a szót.

- És, ha én remeteéletet akarok élni, hmm? És ha én nem akarok más lánnyal randizni? Eszembe sem jutott, hogy ilyet tegyek! – állok ki álláspontom mellett türelmesen, nyugodt hangon, de ő csak megcsóválja a fejét.

- Tudom, csak akkor is… - erősködik félbehagyva a mondatot, és lesüti a szemeit – Nem fogom mindig tudni, mi történik veled, és félek, hogy a távolság közénk áll – ráncolja össze a homlokát gondterhelten, mire végigsimítok a homlokán.

- Nézz rám! – kérem Bellt türelmesen, és szépen lassan rám vándorol a tekintete. Láttam már ilyennek, pontosan azon a napon, amikor megtudta az igazat a családjáról, tehát, amikor rájött, hogy Steve az apja. Ugyanolyan feldúlt és tehetetlen most is, mint akkor is, és a nosztalgikus az egészben az, hogy most is nálunk vagyunk, csak éppen a nappali kanapéján, és egymással szembefordulva beszélgetünk. Bármennyire is nehéz a helyzet, nem tudok elnyomni egy mosolyt az emlék hatására – Emlékszel, mit mondtál, miután apád elhívott vacsorázni? – teszem fel a költői kérdést, pedig pontosan tudom, hogy ő is tudja, miről beszélek. Mégis várok a megerősítésére, és amikor egy apró bólintással megkapom, ki is mondom:

- Hogy teljes szívedből bízol bennem, és hogy egy ilyen turné nem állhat közénk. És akkor most én mondom ki, hogy hangozhatok naivnak, de te lennél az utolsó ember, aki bepasizna, amíg távol leszek, és ezt nem csak azért mondom, mert én vagyok a pasid – eresztek el egy könnyed vigyort, mire a lány arcán is megjelenik egy biztató mosoly, úgyhogy folytatom – Mellesleg pedig én nem hagyom, hogy az a több ezer kilométer elválasszon minket. Tudatlak mindig, hogy mi történt velem, mit csináltunk, hol vagyunk, és ígérem, hogy nem kell aggódnod. Nem csallak meg, és még csak félre sem fogok pillantani, hiszen miért tenném? Nekem itt vagy te, és annak ellenére, hogy nem is hiszed el, nekem nem kell más. Lehet, hogy van nálad dögösebb vagy agyasabb csaj a világon, de nekem ők nem kellenek. Nekem te kellesz – tudatom vele, mintegy tényként, és végig az érzelmektől csordultig telt szempárjába nézek, hogy tudja, és egy tizedszázalékot se kételkedjen benne, hogy én az igazat mondom –e vagy sem. Tudom, hogy olyan világban élünk, ahol sok ember szavában nem hihetünk, de azért már elég ideje ismerjük egymást a lánnyal, hogy tudja, mikor szórakozom és mikor nem. Ez pedig szerintem az egyik legnormálisabb és legkomolyabb megnyilvánulásom volt eddigi pályafutásom során.

- Ó, hogyan is lehetsz te ennyire imádnivaló? – rebegteti rám a szempilláit, és aranyosan néz rám, mint mindig, amikor ilyen bókokat kapok tőle. Hát, ha azt hittem, hogy a fiúkat nem szokta megdicsérni a barátnőjük, akkor nagyot tévedtem!

- Tudod, erre még én se jöttem rá, még mindig próbálom megkeresni a választ – poénkodok vállvonogatva, amitől Bell arcára is sugárzó mosoly ül ki, és nem csoda, hogy mióta tényleg együtt vagyunk, ez mutatja nekem, hogy mennyire jól elvagyunk, hiszen össze sem tudnám számolni, mennyi ilyen mosolyt kaptam tőle: néha a marhaságomért, néha az udvariasságomért, néha a furcsa kérdéseimért, néha pedig csak azért, mert érte jövök egy randi előtt.

- Emlékszel még az első találkozásunkra?

- Ó, nagyon is! – vágom rá nevetve, hiszen olyan jól beégett az agyamba az az első pillanat, amikor megláttam a lányt, hogy minden egyes alkalommal fel tudom idézni úgy, mintha éppen most élném meg. Ember, micsoda nap volt! Akkor még az a kicsit szégyellős, de zenét imádó lányt ismertem meg benne, aki meg tudott nevettetni, és akiről akaratlanul is egyre többet és többet akartam megtudni, és bár, akkor még nem tudtam, hogy milyen új érzések csapongtak bennem, azt azért tudtam, hogy nem bírtam őt kiverni a fejemből, és már másnap, amikor nem jött el, hiányoltam. Valószínű már akkor megvolt az a bizonyos első szikra, csak egyikünk sem tudta, hogy ebből hetekkel később valami több is lehet.

- De nem hiszem el, hogy nem zavart, hogy Brownie megette a szendvicsedet – vonja fel a szemöldökét kérdően, miközben szorosan magához ölel egy párnát.

- Zavarni nem zavart, csak éhes voltam, de utána úgyis vettünk egy újat, úgyhogy nem tudtam kiakadni. Egyébként is, a szendvicsért cserébe kaptam valami mást, úgyhogy én nem bánom – kacsintok játékosan a csajomra, akinek először nem esik le, hogy mit akarok mondani, de aztán összevonja a szemöldökét, és tettetett sértődöttséggel kijelenti:

- Ó, szóval egy sonkás szendvicsnél legalább jobb vagyok – játssza a mérges kislányt, és kinyújtja rám a nyelvét.

- Így igaz, én például egy hot-dognál biztos jobb vagyok, de ezt te döntsd el! – ajánlom fel a lehetőséget Bellnek, aki színésziesen csücsörít egyet a szájával, és azzal szórakozik, hogy a kezét az álla alá téve gondolkozik a válaszon.

- Te inkább olyan hamburgerszintű vagy – feleli végül néhány másodpercnyi csend után, de aztán mindketten elnevetjük magunkat. Olyan, mintha évek óta ismernénk egymást, és valószínűleg annak, aki csak külső szemlélőként hallgatja a beszélgetésünket, két fiatal idióta okfejtései jönnek át a szavainkon keresztül, de nekem ez sokkal több annál. Ezek azok a pillanatok, amiket évek múlva előveszünk azzal a kezdéssel, hogy „emlékszel, amikor…”. Ezek azok az emlékek, amiket nem felejtünk el. Ezek azok, amik még éjfélkor, egy kiadós szundikálás előtt is hatalmas vigyort tudnak ragasztani az ember arcára. Ezek a mi emlékeink.

- Na, gyere ide! – hívom közelebb a lányt, hiszen már órák óta egymással szemben beszélgetünk, és néhány érintésen kívül nem sokkal jutottunk közelebb egymáshoz. Ő viszont, ahogy odakucorodik mellém, fejét a vállamra hajtja, tisztára olyan, mintha egy hiányzó puzzle darabom lenne, amivel kiegészülve teljes a kép – Ezek hiányozni fognak – utalok a viccelődős beszélgetéseinkre, illetve az ilyen „nem csinálunk semmi különöset, de attól még jól érezzük magunkat” pillanatainkra, amiket a szakadt pólóimmal és a lyukas farmerommal együtt elcsomagolok a turnéra.

- Nekem is – mosolyodik el, majd fejét újra a vállamon kezdi pihentetni, és nem érdekel, hogy más valószínűleg azt mondaná, hogy ez nem túl különleges dolog egy utolsó, közösen töltött estére, de engem aztán nem érdekel. Mert nekem ez a különleges.

Húsz perc. Húsz perc, és már el is megyek, aztán nem lesz visszaút. Semmi. Se közös filmnézés, se könyvesboltos látogatás vagy kutyasétáltatás, átbeszélgetett éjszaka vagy cukkolás. Nem lesz Amabel sem.

Itt állni a terminálban, egy barátnővel együtt, aki fogja a kezedet, és leplezetlenül bánatos mosollyal nézi a járatok menetrendjének pergését, és az idő múlását, egy teljesen újfajta érzés. Nem volt még ilyen, és ettől olyan, mint az első nap az iskolában: teljes szokatlan, de mégis más.

- Kérjük a Los Angeles-i C350-es járat utasait, hogy kezdjék meg a felszállást!  Ismétlem, kérjük a Los Angeles-i C350-es járat utasait, hogy kezdjék meg a felszállást! – harsogja a bemondó, akit ebben a pillanatban legszívesebben felpofoznék, és titkon reménykedem, hogy többször nem kell arra figyelmeztetnie, hogy milyen vészesen pereg az időnk.

- Jól van, Cal, mi elindulunk – veregeti meg a vállamat Mikey, aki a turné kedvéért megint megváltoztatta a haja színét, és jelenleg bíborvörösben tündököl. A srácok felsorakoznak mellette, és ki-ki a maga bőröndjét és táskáját cipelve áll sorban Amabelnél, aki hosszan megölelgeti őket, és minden jót kíván nekik, illetve azt, hogy vigyázzanak magukra.

- Nyugi, még a pasidra is vigyázunk, nehogy rossz kisfiú legyen – kacsint rá Ash játékosan, mire akaratlanul is megforgatom a szemeimet. Tudom, hogy imádnak ezzel cukkolni, és mivel nekem legalább van barátnőm, ezért imádnak ezzel felhozakodni, de azért már néha az agyamra tudnak menni. Persze csak úgy, mint a legjobb haverok.

Miután a fiúk elsétálnak a maguk mögött húzott bőröndjük csikorgásával, szembefordulok a lánnyal, aki érdeklődve tekint fel rám. Nagyot kell nyelnem, hogy meg tudjak szólalni, mert tudom, hogy itt a pillanatom. Nem vagyok sírós fajta, nem is tudnék elpityeredni – nem úgy, mint anyukám, akinek ma is zsebkendőért kellett nyúlnia, amikor elmentem otthonról, hogy a fiúkkal a reptérre jöhessünk -, de azért nem vagyok érzéketlen tuskó, és nekem is nehéz a helyzet.

- Calum? – suttogja halkan Bell, és először azt hiszem, hogy nem is szólalt meg, de aztán újra felpillant rám, és biztos vagyok benne, hogy kimondta.

- Igen?

- Szeretlek – jelenti ki hangosabban, és most már kételkedni sem tudok benne, hogy megtette! Kimondta! Nem lenne ez nagy dolog, ha eddig már kimondtuk volna, és ezzel dobálóznánk minden egyes nap, de így, így az.

Hálásan elmosolyodom, és megcsókolom, miután én is válaszolok neki:

- Én is szeretlek, Amabel! – teszem hozzá, és ahogy kicsúszik a számon, már tudom, hogy ez mennyire helyesnek tűnik: megmondani neki is, hogy így van, és nem törődni azzal, hogy ez pasis –e vagy sem, ha egyszer tényleg szeretem! – A fenébe is, úgy fogsz hiányozni! – bukik ki belőlem a kelleténél hevesebben, amitől a lány is egy pillanatra megijed, de aztán a mondat másik felénél szomorkásan elmosolyodik. Szeme csordultig van bánattal, és szinte látom, ahogy számol vissza magában addig a napig, amíg újra találkozunk.

- Te is nekem! De azért majd akkor próbálsz felhívni, ugye?

- Igen, mindenképpen – bólogatok komolyan, de nem tudom visszafogni magam, és félig viccelődve-félig komolyan hozzáteszem: - Te viszont legyél ügyes az egyetemen, nehogy rosszat halljak rólad! – „fenyegetem meg” játékosan, de ő már a sírás szélén van, és látom, ahogy megremeg az ajka, és szabálytalanabbul kezdi beszívni a levegőt.

- Vigyázz magadra! – kéri tőlem halkan, és látom, ahogy egy kristálytiszta könnycsepp legördül az arcán, és bármennyire is drámai a helyzet, tudatosul bennem, hogy még soha nem láttam sírni. És most én vagyok az oka annak, hogy elpityeredett.

- Te is! És jövök vissza, 76 nap, és itt leszek – válaszolom letörölve a könnycseppjét, de mintha csak a viharral próbálnék szembeszállni: egyre több és több buggyan ki a szeméből. Szorosan magamhoz ölelem a lányt, miközben próbálok magamnál maradni. A fenébe is, mennyi érzés van ilyenkor az emberben! Tehetetlenség, bánat, vidámság, boldogság és az a fránya nosztalgia! Mennyivel könnyebb lenne, ha nem kéne a folyamatosan felbukkanó emlékképekkel csatát vívni, de hát annyival érzelem mentesebb is lenne. De azt nem akarnám. Nem, mert bármennyire is őrjítő és szívszorongató a pillanat, nem akarok visszacsinálni semmit.

- 76 nap – suttogja ő is, és beletemeti sírástól nedves arcát a pólómba, ami a vállamnál átitatja a ruha anyagát, mégsem zavar. Legalább ez is egy olyan póló lesz, ami majd rá emlékeztet.

Nem tudom már melyikünk vált ki előbb az ölelésből, de mikor megtesszük, és átmegyek az ellenőrző pulton, mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot. Sablonos, igen, de amíg meg nem tapasztalod ezt az érzést, és nem érzel egy hatalmas űrt a szívedben, addig ne mondj erre semmit! Máris hiányzik nekem, és úgy kell vonszolnom a lábaimat magam után, mert maguktól nem jönnének. Így is ólomsúlyú minden lépés, és ahogy a repülőre érek, mintha még a levegő is ritkásabb és nehezebb lesz. Ez az a pillanat, amire vártunk már mióta, és most eljött, pedig nem akartam, hogy így legyen.

Letelepszek a srácok mellé, akik megkérdezgetik, hogy jól vagyok –e, mire eldünnyögök egy igent. Most még nem, de jól leszek, hiszen Amabel várni fog. És amikor előveszem a mobilomat, hogy megnézhessem, mennyi az idő, megjelenik a hátterem is, amin mi vagyunk ketten, és úgy mosolygunk, mintha miénk lenne az egész világ, és ettől nekem is el kell mosolyodnom.