ELEVENTH BROKEN RULE

Hey-ho, Aussies!

Először is, rettentően sajnálom, hogy csak ma tudtam felrakni a részt, de tegnap nem sikerült internet közelébe jutnom, úgyhogy csak ma tudtam hozni, de remélem, kárpótolni tudlak titeket a résszel. Tényleg, nagyon sajnálom, de rettentően jól esett látni, hogy máris hiányoltátok a részt, annyira jó érzés volt! Köszönöm szépen, a türelmeteket is, annyira aranyos vagytok, remélem, nem okoztam csalódást! :)
A részre rátérve viszont ez egy mesélős rész, néhány párbeszéddel, és persze Camabel jelenetekkel és emlékekkel is, szerintem az egyik legnyugisabb fejezet, amit eddig olvashattatok. Én nagyon szerettem írni ezt is, és ha netán valakinek hiánya lenne párosunkból, nyugodjon meg, a következőben még több lesz belőlük, sőt igazából a következő róluk fog szólni, és kapcsolatuk jövőjéről. Úgyhogy remélem, tetszik a rész, és ha bármi mondanivalótok van vele kapcsolatban, tudjátok, hogy mindig szívesen olvasom őket. :)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

ELEVENTH BROKEN RULE

Calummal már egy hete hivatalosak vagyunk. Persze, gondolná az ember, hogy ez nem nagy szó, hiszen a fülembe jutott történetek alapján már mindenki – beleértve Anne-t, Mrs. Hoodot, a 5SOS-os fiúkat és magát Calumot is - sejtette, hogy ez a kijelentés előbb-utóbb be fog következni, de nekem mégis sokat jelent, hogy ezt kimondhatom. Olyan ez, mint mikor az iskolában töltött hónapok után az első szüneti napon még nem akarod elhinni, hogy néhány végtelennek tűnő, csodálatos héten keresztül nincsenek óráid, de aztán lassan-lassan elhiszed, és kezded élvezni a helyzetet. Nálunk is ez történt: a csókunk utáni napon még nem is akartam elhinni, hogy mindez megtörtént velem. Te jó ég! Hiszen megcsókoltam Calumot! És együtt vagyunk, mint pasi és barátnő! Egyáltalán, vele tölthetem az időmet úgy, hogy az nem ütközik szabályokba! Az újabb együtt töltött órák azonban belemélyítették a tudatomba, hogy a valóság van körülöttem, és nem csak egy újabb bugyuta színdarabba csöppentem. Hihetetlen volt belegondolni abba, hogy Calum a barátom, az a bizonyos barátom, hiszen előtte soha nem volt olyan srác mellettem, akit én választottam, és aki mellett én akartam lenni, nem pedig csak a Clementine által előállított Amabel.

Mindig bizseregés futott végig rajtam, ha a fiúval lehettem, a szívem hevesebben kezdett verni, akárhányszor puszit nyomott a homlokomra vagy az arcomra, és ha megérintett, hirtelen melegség és határtalan biztonságérzet áradt szét az ereimben, az agyam pedig megtelt könnyed, felhőtlen gondolatokkal, és azt éreztem, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. És ezért tudom, hogy szerelmes vagyok, mert úgy érzem, mintha szárnyait csapkodó madár lennék, akit hirtelen kiengedtek a szabadba, és most oda repül, ahová csak akar. A kék ég pedig tárt karokkal vár az ismeretlenbe, és én képes vagyok elengedni magam, és repülni.

Tudom, hogy ez az oka annak, hogy még Clementine sem tudott bűntudatra sarkallni, aki kedden természetesen hónapokig tartó szobafogságra akart ítélni a döntéseim miatt, illetve el akarta tiltani tőlem a fiút, de mindez hiába, hiszen addigra én már tudtam, mit fogok tenni.

- Elköltözöm, Clementine. Elköltözöm apához – jelentettem ki egy gyors szemforgatás után, mert a nő már megint elkezdett papolni az elit élet szabályairól, és már nagyon-nagyon elegem volt az egészből.

- Hogy micsoda? – zúdult ki belőle, mint egy hatalmas gejzír, ami eddig nem tudott kitörni, és szinte éreztem a belőle áradó dühöt és felháborodást – Te nem vagy normális, Amabel! Apádra cserélnéd az én szeretetemet? Mit érsz vele, könyörgöm! Én mindent megadok neked, mindent, ő pedig még arra sem képes, hogy elkapjon téged a játszótéren! – fröcsögte indulatosan, és nekem is el kellett számolnom magamban tízig, hogy nehogy olyat vágjak a fejéhez, amit később megbánnék.

- Nem érdekel, hogy bármit megadhatsz, ha egyszer nem szeretsz – vágtam vissza, és összefontam a kezeimet a mellkasom előtt, mintha azzal próbálnék védekezni.

- Persze, menj csak apucihoz! Csak azért, mert én a legjobbat akarom neked, és itt van ez a ficsúr, aki nem tetszik nekem, azért máris én vagyok a gonosz banya, mi? – csapkod a kezeivel, majd hevesen beletúr a hajába. Soha nem láttam még ennyire dühösnek, mert valószínűleg még senki nem tudta ennyire kihozni a sodrából, és csipetnyi elégedettséget éreztem, hiszen ezzel felszínre kerülhetett a valódi énje is: az az undok, szeretni nem tudó nő, aki legbelül volt – Jól van, menjél csak! De ne várd, hogy visszafogadjalak! Én évekig szenvedtem vele, hogy valami normális lányt faragjak belőled, erre ezt kapom vissza!

- Látod, szenvedtél! És én is szenvedtem, mert mindig papoltál nekem az elit életről, a gazdag fiúkról, akikkel randiznom kell, a bugyuta szabályaidról, és közben soha nem csinálhattam azt, amit én akartam. Mindent, de tényleg mindent kitaláltál nekem, és nem akartad, hogy valóban megmutassam magam, mert az neked soha nem volt elég jó – dőltek belőlem a szavak, és mint a dominó, egymást követték az eddig belém szorult gondolataim. Már az sem érdekelt, hogy kiabálok, hogy egész testemben remegek, hogy zubog a düh az ereimben, és a szívem minden egyes kimondott szóval újabb és újabb sebeket szakít fel. Nem, mert itt volt az ideje annak, hogy ezek a sebek újra szem elé kerüljenek, hogy aztán végre teljesen begyógyíthassam őket.

- De én csak azt akartam, hogy sikeres legyél, hogy tökéletes életed legyen egy tökéletes fiúval! Nem lehetsz annyira hülye, hogy ezt ne tudd felfogni! – replikázott kihangsúlyozva minden egyes szót, mintha csak egy hat éveshez beszélne, miközben a kezével a homlokát csapkodta tehetetlenségében.

- Hát, látod, ezért szúrtál el mindent. Túlságosan törekedtél arra, hogy minden jól menjen, és bármi áron képes lettél volna elmenni a tökéletesig – szűrtem le a tanulságot egy hatalmas sóhajtást követően, amivel próbáltam minden kellemetlen emlékemet, feltörni készülő könnyemet és a remegő hangomat visszaszorítani.

- Jól van, legyen! De ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek, hogy apádnál sokkal rosszabb lesz! – fenyegetett meg szinte kiszúrva a szememet a mutatóujjával, majd színpadiasan megigazította a haját, és kisétált a szobámból. Mint a hirtelen lezúduló nyári eső, úgy jutott el a tudatomig, hogy mit tettem. Elszabadultam a mostohámtól, és úgy tűnt, hogy mindörökre! Nem tudtam elrejteni egy megkönnyebbült mosolyt, és csak akkor jöttem rá, hogy addig a pillanatig milyen apró dobozba is szorítottak bele, hiszen megvolt a lehetőségem rá, hogy kijussak onnan, és én nem is szalasztottam el. Addig csak kuporogtam, kuporogtam, nem akartam megmozdulni, nehogy kidobjanak a dobozzal együtt, de miután megtudtam az igazságot, ki akartam törni onnan, és végre kinyújtóztatni a tagjaimat. Szabadnak lenni.

A veszekedésünk óta már napok teltek el, amik azzal mentek el, hogy tényleg átvittem minden holmimat apámhoz, aki maga ajánlotta fel nekem, hogy költözzek hozzá, és úgysem tudtam egyszerűen Clementine mellett lenni, hiszen ha a szemébe néztem, mindig azt az álnok, hazudós, érzéketlen nőt láttam, akit kedvem lett volna feljelenteni. Elárultam volna apámat, és édesanyám emlékét is, ha egy fedél alatt maradok vele, és mellesleg undorítónak találtam az együtt töltött napok gondolatát, úgyhogy elköltöztem. Nem sok időbe telt eldönteni a kérdést, hiszen a stúdiós, első csókos napon még meglátogattam apámat, akivel meglepően hamar megtaláltuk a közös hangot, és órákon keresztül beszélgettünk, még ha néha olyan apró-csetlő dolgokról is, mint az idegesítő szokásaink. Másnak ez természetes dolog, de nekem hatalmas ajándék volt, és minden pillanatban azt éreztem, hogy bármikor vége szakadhat a boldogságnak, de a ménkű csak nem ütött be.

Eleinte furcsa volt új helyen ébredni, új helyen keresni a müzlis dobozt, és egyáltalán úgy mozogni egy házban, hogy mindenhová bejárásom van, és végre az éléskamra minden darabját megkóstolhatom, nem kell mostohám paleo étrendjével foglalkoznom. Minden új és szokatlan volt, néha apám apró mosollyal nyugtázta furcsa kérdéseimet, miszerint „Nem baj, ha megeszem azt a csokit a spájzból?” vagy „Téged tényleg nem zavar, hogy punk-rockot hallgatok?”, és meglepően sokszor hallottam azt a választ, hogy nem, őt egyáltalán nem zavarja. Teljesen lazán és nyugodtan kezelte a helyzetet, mintha évek óta egy tizenkilenc éves lányt nevelt volna, és pontosan tudja, hogy mit mondjon, és hogyan viselkedjen egy korombeli fiatallal. Így elmondva minden hirtelennek, és nagyon könnyűnek tűnik, de higgyétek el, nekem is rettentően furcsa volt először, és még egy hét elteltével sem tudtam megszokni, hogy felkelés után a konyhában a szorgosan keresztrejtvényt fejtő édesapámat találtam, aki mindig készségesen segített nekem a pirító vagy éppen a serpenyők használatában.

- Tudod, örülök, hogy meg akartad tudni az igazat, és felkerestél engem. Sokkal jobb így, hogy itt vagy, és nem kell tovább azzal a tudattal együtt élnem, hogy elveszítettelek, és nem vagyok méltó a szeretetedre – dünnyögte egyszer apám halkan egy ilyen átlagos reggeli közben, amitől majdnem könnyek szöktek a szemembe. Soha nem mondott még nekem valaki olyat, hogy méltó akar lenni a szeretetemre, hiszen volt idő, amikor azt éreztem, hogy senki sem akar törődni velem, így senki nem is tudna szeretni engem. És most hirtelen itt volt Calum, a fiúk a zenekarból, Calum fantasztikus családja, Anne és még apám is. Istenem, mekkorát tud fordulni a világ néhány hét alatt! Mire összeszeded magad az önsajnálatból, mindig felbukkan a nap a viharfelhők közül, és mindig jobbra fordul minden. Csak át kell küzdened magad a borús napokon, és utána vár a segítség, és az a fantasztikus dolog, amit szeretetnek nevezünk.

- Apa, te egy nagyszerű ember vagy, és ezt már egy hétnyi ismertség után tudom! Nem kell versenyezned a szeretetemért, mert tudod, hogy fontos vagy nekem. Csak még bele kell szoknom az apja-lánya szerepbe, és ez valószínűleg még néhány hétig eltart, de ne érezd úgy, hogy utállak. Szeretek itt lakni, szeretem ezt a helyet az otthonomnak nevezni, és nem tudod, milyen jó érzés, hogy végre van egy apám – vallottam be neki lesütve a szememet, és az asztalterítőt kezdtem fixírozni. Sosem voltam a szavak embere, és ha ilyen hosszú monológot kellett mondanom, általában próbáltam elbújni a hajam mögé, vagy egy bizonyos pontot tanulmányozni, mert attól féltem, hogyha az emberekre nézek, rögtön tudom, mit reagálnak a mondanivalómra, és nagyon féltem a reakciójuktól.

Ő erre felállt, megpuszilta a homlokomat, majd megkérdezte, hogy tartsunk –e apa-lánya napot, kezdve azzal, hogy közösen csinálunk tükörtojást. Mosolyogva beleegyeztem, és aznap annyi képet készítettünk, hogy egy egész albumot meg lehetett volna tölteni vele. Elmentünk a Sydney belvárosában lévő olimpiai parkba, ahol piknikeztünk, kacsákat etettünk, és kibéreltünk két biciklit, amikkel végigkerekeztünk, majd meglátogattuk a park madárház részét, ahol az aranyos fiúkáktól kezdve a hatalmas sasokig mindent megnézhettünk, hallgathattunk róluk előadást, és még néhányukat meg is simogathattuk. Régi vágyamat váltottuk valóra, amikor részt vettünk a Blacktown Képzőművészeti Centrum kiállításain, hiszen a művészetek mindig is a részemet képezték, és nemcsak a dalok, hanem a festmények és rajzok is, mert bár én nem értettem egyik elkészítéséhez sem, mindig elámultam azon, hogy milyen kifejezően, de mégis tömören tud egy művész lefesteni egy adott életérzést. Anne szerint a művészetek azért fontosak nekem, mert kibúvók, menekülési útvonalak a néha kilátástalannak tűnő életemből, és szerintem igaza volt.

A nap zárásaként pedig elmentünk egy baseball meccsre a Blacktown Nemzetközi Sportcsarnokba, mert apa imádja a baseballt, és mivel én sosem voltam sportmérkőzéseken, nemhogy ilyenen, rögtön fellelkesült, és bár egy kukkot nem értettem abból, amit magyarázott a játékról, szívesen hallgattam, mert végre ezt is megélhettem. És őszintén: annyira szerettem őt hallgatni, megismerni őt, figyelni a mimikáját, mindig egy-egy újabb szeletet megtudva az életéből, hogy eszem ágában sem volt megállítani őt. Végül pedig én is jól éreztem magam, és életemben először megkóstolhattam a popcornt is, miközben éljeneztem a hazai csapat minden újabb pontjánál. Egyszóval: emlékezetes és hihetetlenül, szavakba önthetetlenül zseniális nap volt.

Mosolyogva idézem vissza magamban az elmúlt napok eseményeit, miközben a lépcsőn csoszogok lefelé az aputól kapott mamuszomban, és álmosan dörzsölgetem a szememet. Miután nincs a mostohám, aki megmondja, hogy mikor keljek és feküdjek le, általában Calummal szoktam éjszakába nyúlóan levelezgetni, videóchatelni, vagy éppen képeket küldözgetni, ha már éjfél is elmúlt, és nem akar beállítani azzal a szöveggel, hogy lógjunk együtt. Szóval ezért vagyok általában olyan álmos, de egyáltalán nem bánom. Ha az ember szerelmesen álmos, akkor már semmi sem tudja zavarni.

- Jó reggelt! – lépek be az étkezőbe, ahol Anne és apa nevetgélve beszélgetnek valamiről, és amikor észrevesznek, mindketten mosolyogva köszönnek nekem. Ó, igen, Anne! Miután jócskán megelégelte Clementine dolgait, és lerendeztek egy kisebb szappanoperát mostohám hazugsága miatt, azután fogta magát, felmondott, és lakást kezdett keresni. Ekkor ajánlotta fel apa, hogy nálunk van hely, és mivel hallotta, hogy mennyire összenőttünk Anne-nel, szívesen látná nálunk. Eleinte természetesen nagy volt az ellenkezés, de ma már a nő azzal tölti a legnagyobb idejét, hogy takarít a lakásban, vagy a papírokat intézi az óvónői képzéshez, mert végre beadta a derekát, és „nagy változtatás” név alatt elkezdte tervezgetni a jövőjét határok és Clementine nélkül. És mivel pénze van rá a jól megfizetett cselédmunkából, így a határ tényleg csak a csillagos ég.

- Calummal ma megint együtt lógtok? – tudakolja Anne egy mindentudó mosollyal, amit csak az ember legjobb barátnője tud küldeni felé, mellyel azt üzeni, hogy ő átlát rajtad. Egyáltalán nem haragosan, de megforgatom a szememet, és egy pohár narancslé kitöltése mellett válaszolok.

- Igen, ha még mindig nem gond nektek – szürcsölök a poharamból, mire egyszerre kapok két értetlen, de lelkes felelet:

- Nem, dehogy. Tudod, hogy engem aztán nem zavar!

- Engem sem! – teszi hozzá apa kissé zavartan, és megigazítja a keresztrejtvényfejtéshez használt szemüvegét. Anne elhúzott szájjal, sürgető kézmozdulatok kíséretében megböki apám oldalát, mire az egy meglepett „O”-t formál a szájával, és végre kinyögi a nagy tervezgetés lényegét – Szóval, arra gondoltunk, ha Calum úgyis néha át szokott jönni hozzánk, egyszer meghívhatnánk vacsorára is.

- Úgy hivatalosan – fűzi hozzá nagy programszervező szakértőként a mellette álló hölgy, aki már lassan otthonosabban töltöget magának kávét, mint ahogy én szoktam. Eleinte persze ódzkodott belemenni abba, hogy itt lakjon, mert azt mondta, hogy nem akar a nyakunkra ülni, de miután apám hosszasan ecsetelte neki, hogy rosszul látja a helyzetet, és még beszéltek négyszemközt is, azóta már nem zavartatja magát.

Hirtelen nem tudok, mit mondani, mert fogalmam sincsen, ilyenkor hogyan is kéne reagálnom. Új még nekem ez a pasizás, és mivel imádok Callal együtt lenni, ezért egyáltalán nem zavar, amikor emiatt ilyen kissé kínos, zavart helyzetekbe kerülök.

- Öhm, oké, megkérdezem – nyögöm ki végül két korty narancslé között, de a szívem hevesebben kezd verni. Apám és a fiú még nem igazán beszélgettek egymással, és félek, hogy ez majd okot ad rá. Nem mintha félnék, hogy szülőm bármi bántót vagy fenyegetőt mondana, de azért mégis! – De ugye nem akarjátok elijeszteni? – kérdezek rá bátortalanul, mire Anne csípőre tett kézzel, vékonyabb hangnemben válaszol:

- Úgy nézek én ki, mint aki el akarja ijeszteni őt? – kérdezi felháborodottan, és a baj az, hogy ez már nem tettetett felháborodás, ez valódi. Őszintén szólva, igen, úgy néz ki, és ez apunak is feltűnik, mert megszólal:

- Hát, most igen, de tudjuk, hogy nem akar elijeszteni senkit, Miss Houston – néz biztató mosollyal oldalra, és én még mindig viccesnek találom, hogy magázzák egymást, de felnőttek, az ő dolguk az ilyesmi!

- Jól van, jól van – emeli fel védekezően a kezeit Anne, majd lelkesebb mosollyal megkérdezi: - Szóval, mit főzzek majd nektek? Mi Calum kedvence? – csapja össze a kezeit vidáman, és úgy vigyorog, mintha most osztották volna ki neki a legjobb szakácsnak járó Catey-díjat.

- A pizza – vágom rá gondolkozás nélkül, hiszen ez is, mint sok minden más, szóba került az elmúlt napokban, amikor órákon át tudtunk a kanapén henyélni, és ilyen kis kérdésekkel faggatni a másikat, ha nem éppen az éjszaka közepén írt rám a fiú azzal, hogy melyik a kedvenc Paramore számom.

- Ó! – tátja el a száját meglepetten a nő, aki valószínűleg valami komolyabbra, vagy legalábbis megszokottabbra gondolt, mint mondjuk az ausztrálok imádott húsos pitéjére – Azt még nem próbáltam, de ha esetleg elrontom, akkor rendelünk pizzát, aztán a kis cselemet nem áruljuk el az udvarlódnak – kacsint rám cinkosan, de lopva apámra pillantok, és látom, hogy még kissé értetlenül áll Anne laza és csajos viselkedése mellett, de szerintem hamar meg fogja szokni. Így is elég hamar sikerült közös hangot találniuk, főleg a baseballal kapcsolatban, mert a nő, ha tehetné, akkor minden meccsen ott lenne, apa pedig el is kísérné őt. Soha nem hittem volna, hogy két olyan ember, mint ők, éppen a sportban találnák meg a közös pontot, de miután egyszer hármasban leültünk a tv képernyője elé, és az Öt legendát leszavazva ők inkább a meccset akarták nézni, másodpercekkel pedig már egymást próbálták túlüvölteni a szurkolásukkal, akkor már kétségem sem volt afelől, hogy kapcsolatuk első ugródeszkája lesz ez az este.

- Pedig még én is tudok pizzát csinálni – szólal meg apa, mint egy mellékszereplőként, és már somfordálna el, amikor Anne megragadja a vállát, és lelkesen elkezdi kikérdezgetni a pizza készítésének fortélyairól. Most rajtam a sor, hogy mindentudó mosollyal kislisszoljak onnan, és hagyjam, hogy a két felnőtt kiélje a rajongását az olasz étel iránt, nekem úgyis készülődnöm kell a Callal való találkozómra. Persze ez már sokadik alkalom, hogy egy párként elmegyünk valahová, de mégis mindig belém költözik az a kislányos érzés, hogy szeretném, ha tetszenék neki, és nem szénakazalszerű hajjal állítanék be hozzá. Erre is volt már példa, tegnap reggel is akkor jelent meg a házunk előtt, amikor még pizsamában flangáltam a lakásban, mert elfelejtettem beállítani az ébresztőmet, és a hosszas, kibeszélős esténk után annyira fáradt voltam, hogy kilencig húztam a lóbőrt, ő pedig akkor csöngetett fel hozzánk. Sebaj, most már azt is tudta, hogy Mickey egeres pólóban alszom, és nem úgy tűnt, mintha zavarná. És őszintén: engem sem zavart már, ha olyan helyzetben látott, ami a komfortzónámon kívül esett, mert újra és újra megbizonyosodtam afelől, hogy ő a kócos hajammal, a problémásabb családi hátteremmel, a zenei stílusommal és a Disney-s pizsamámmal együtt elfogad. Úsztam a szabadság, a boldogság, és igen, a szerelem kellemes érzésében is.

- Apu örülne neki, ha eljönnél hozzánk vacsorára – jegyzem meg belepillantva Calum mandulavágású szempárjába, ami a napfény miatt még hevesebben és vidámabban csillog, és gyönyörű, lágybarna színe képes lenne magába szippantani.

- Anya szeretne meghívni téged a szentesti vacsoránkra – jelenti ki a fiú aranyos akcentusával, és ahogy kiejti a szavakat, lehelete simogatja a fülemet. Kimondhatatlanul boldognak érzem magam, hiszen nincs is annál megnyugtatóbb dolog a világon, mint a Parramatta park ragyogóan zöld gyepén egy pléden feküdni a világ legimádnivalóbb fiúja mellett, aki szorosan magához húz, miközben te odakucorodsz mellé, és a vállába fúrod a fejedet.

- Ez komoly? – kérdezem meglepetten, felkapva a fejemet, mire a fiú nagy szemekkel néz rám, és nagy mosollyal bólogat.

- Igen, halálosan komoly – fűzi hozzá vidám hanglejtéssel, majd magyarázkodva hozzáteszi: - De ha neked kellemetlen, vagy nem szeretnéd, vagy bármi ilyesmi, akkor…

- Nem, dehogy! – ellenkezek hevesen rázva a fejemet, és ugyanolyan hevesen ver a szívem is. Úgy érzem, mintha eddig szeszélyes, zord és hideg tél lett volna, és most hirtelen beköszönt a tavasz, nyílnak a szebbnél szebb virágok, előbújik a felhők mögül a nap, és a változás szele hozza magával a reményt és az újrakezdés lehetőségét is. Melegséggel tölt el a gondolat, hiszen igen, minden egyes nap valamennyit változik az életem, és most, hogy mostohám nincsen, végre jó úton indulhatok el. Már nem az összetört álmok útját járom, hanem a friss lehetőségek és az újraálmodott tervek ösvényét.

- Szívesen megyek, csak nem hittem volna, hogy meghívtok. Nem nagyon volt még pasim, hogy tudjam – teszem hozzá zavartan, és kissé oldalra nézek, nem Cal szemeibe, mert csak pironkodva tudom ezt újra és újra bevallani magamnak. A fiú észreveszi ezt, feljebb küzdi magát, és a könyökével a háta mögött támaszkodva néz rám azokkal az aranyos kiskutyaszemekkel.

- Bell, te a mi családunk része is vagy, és nemcsak azért, mert a barátnőm vagy! Nézz csak anyára, tiszta tyúkanyós lett, mióta átjössz hozzánk, és ez tök jó! És biztos vagyok benne, hogy a nővéremmel és apámmal is jól kijöttök majd, úgyhogy igenis jogod van, hogy ott legyél a szentesti vacsoránkon – bólogat komolyan, és egy biztató csókkal támasztja alá mondanivalóját.

- Szóval, akkor nem érzed úgy, hogy betolakodó vagyok a nagy családi vacsorátokon? – kérdezek rá a biztonság kedvéért, és a következő pillanatban a fiú ajkain csibészes mosoly jelenik meg.

- Mit mondtam, mit kell csinálnod, ha ilyen kérdéseket teszel fel? – emlékeztet vigyorogva eheti fogadalmamra, ami abból állt, hogy megígértette velem, hogyha megint felmerül bennem, hogy nem vagyok elég jó neki, vagy olyan kérdéseket teszek fel, amiből érzi, hogy azt hiszem, kellemetlen személy vagyok, akkor muszáj elismételnem vele, hogy:

- Én vagyok Calum Thomas Hood barátnője, aki imád engem, úgyhogy ilyeneket nem szabad kérdeznem, és többet nem is fogok – hangsúlyozom ki szóról szóra, miközben a fiúval együtt mondom a szöveget, és a végére én sem tudok elnyomni egy boldog mosolyt. Újra Calra pillantok, aki kitárja a kezeit, és meleg ölelésébe zár, úgyhogy hagyom elveszni magam a pillanatban.

- Akkor az apus vacsora is áll? – tudakolom, miközben magamba szívom kókuszos tusfürdőjének illatát, ami minden egyes alkalommal képes még egy okot szolgáltatni arra, hogy odakucorodjak a fiúhoz.

- Hogyne! Nem mondanék nemet egy ilyen lehetőségre! – dörmögi a fülembe, miközben előre-hátra ringatózunk, amíg egyszer csak el nem veszítjük az egyensúlyunkat, és vissza nem dőlünk a plédre. Mindketten elnevetjük magunkat, és nevetéseinket lelkesen viszi tovább a lágy szellő. És nem érdekel már, hogy mi történik körülöttünk, hogy mi történt a múltban, és milyen lehet a jövő, most csak ez a pillanat számít, hiszen végre ő van és én, nincsenek áthágott szabályok, és elsuttogott hazugságok. Ez a valóság, és én jobbat nem is tudnék elképzelni.