SEVENTH BROKEN RULE

Hey-ho, Aussies!

Nagyon aranyosak voltatok a kérdéseitekkel, több olyan is volt, ami rendesen elgondolkodtatott, de mindegyik hatalmas mosolyt csalt az arcomra. :) Köszönöm szépen azoknak, akik írtak, Ti meg is kapjátok a válaszotokat holnap, csak nem akartam, hogy valakit összezavarjon, hogy a rész és a válaszok is egy nap kerülnek fel (tehát nehogy meglássa, hogy fent vannak a válaszok, és akkor ne is számítson fejezetre), de holnap mindenképp felrakom őket. Még egyszer köszönöm, hogy voltatok olyan bátrak, hogy kérdeztetek, igazán jó kérdéseket tettetek fel! ;)

A mai rész egy igazán izgalmas, eseménydús és a végén pedig nagyon aranyos rész. Fény derül az igazságra Amabel múltjával kapcsolatban, de persze a végén Calum is felbukkan, hiszen ígértem egy randit nektek az előző fejezetben. :) Kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok a részbeli fordulathoz, mert ejtegettem el dolgokat, és attól féltem, hogy nagyon feltűnőek lesznek, de úgy tűnik, senki nem játszott nyomozósdit. :) Úgyhogy csak a szokásos kérdésem: ilyen fejezetre számítottatok? Mit szóltok Anne vallomásához? És a nagy titok? Elég reális nektek? Na és a vége? Calum reagálása? Amabel reagálása? Júj, már nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, nektek hogy tetszik! :)
U.i.: Aki nem látta a Good Girls videóját, annak mindenképpen ajánlom. Calum egy csellóval van benne! ;P

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

SEVENTH BROKEN RULE

- Én megmondtam! Én megmondtam, hogy csak barátok nem csinálnak ilyeneket! – ujjong Anne fel-alá járkálva a szobámban, miközben olyan boldogan és lelkesen magyaráz, mintha az Oscar-díjas köszöntőbeszédét mondaná fel nekem.

Haragudni nem tudok rá, hiszen legalább megtapasztalhatom, megközelítőleg milyen érzés, ha valaki elmondja az édesanyjának, hogy a fiú, aki tetszik neki, randira hívta. Anne-t ugyanis még mindig a legaranyosabb, legjobb és legtürelmesebb pótanyának tartom, akit valaha is adhatott nekem a sors. És most, ahogy sugárzó, kipirosodott arccal leül mellém az ágyra, és papolni kezd arról, hogy ő már akkor tudta, hogy Cal tetszik nekem, amikor először meséltem róla, most még inkább ezt érzem.

- Oké, oké, megmondtad – mosolyodok el a nő lelkesedésén, majd megadóan felsóhajtok – Akkor segítesz kiválasztani a megfelelő ruhát? – kérdezem oldalra billentve a fejemet, majd egy nagy levegővétel után eldarálom: - Fogalmam sincsen, mit vegyek fel. Nem tudom, mi számít túl elegánsnak, túl lazának, túl hétköznapinak vagy éppen erőltetettnek. Azt sem tudom, mit szokás felvenni egy randira, főleg nem az elsőre – fakadok ki a nőre pillantva, és hirtelen elönt a bizonytalanság. Menni fog ez nekem? Egy kapcsolat, egy ilyen hétköznapi és boldog kapcsolat az én bujkálásaimmal és titkolózásaimmal? Olyan, amiről eddig csak a könyvekben olvastam? Vajon mi is fogunk kézen fogva sétálni vagy veszekedni az apróságokon, és amikor már nagyon dühös vagyok, akkor ő fogja magát és megcsókol? Vajon mi is lehetünk ilyenek?

Úristen, miket gondolok már most, pedig csak az első randinkra készülök! És ki tudja, mik történhetnek egy olyan randin, ahol természetesen fogalmam sincsen, hogy hol leszünk, vagy éppen mit csinálunk. Calumot ismerve azonban tudom, hogy egy percig sem fogok unatkozni, és még az is lehet, hogy a srác újra meglepetést fog okozni. A pénteki nap után nem is csodálkoznék rajta, ugyanis a filmnézős este során végig rettentően figyelmes és aranyos volt. Mindig bizsergett a bőröm, amikor nekidőltem, és az agyam megállt, nem tudtam értelmesen gondolkozni. Csak figyeltem őt: az aranyosan kunkorodó barna tincseit, a pajkosságtól csillogó csokoládébarna szempárját, a sok gitározástól érdes bőrét, a Green Day pólójának lyukait, illetve a csuklóját borító Mayday Parade karkötőjét. Minden annyira ő volt, minden ilyen aprósága, cselekedete, homlokráncolgatása és mosolya. Őt nézve torkomra fagytak a szavak, nem akartam megtörni a pillanatot, mert attól féltem, hogyha megteszem, akkor kipukkad, mint egy békésen lebegő szappanbuborék. Csak ő volt és én, a tudat miatt pedig aznap életem legszebb álmát éltem át.

- Jaj, hát hogyne segítenék! Már alig várom, hogy elmeséld, milyen volt a randi, és hogy Calum mit reagált a ruhára – kacsint rám Anne, ami gyorsan visszaránt a valóságba, vissza vasárnap estére, a szobámba, ahol ketten ücsörgünk az ágyamon. De bármennyire is igyekszem, nem tudom kiverni a fejemből a fiút, mert minden egyes másodpercben ugyanaz a dia pereg le a szemem előtt: amiben ott állunk a kovácsoltvas kapu előtt, és Cal megkérdezi, hogy elhívhat –e randira. Még mindig beleborzongok a gondolatba – persze, csak jó értelemben -, és még mindig képes lennék kocsonyaként elolvadni, ha túlságosan beleélném magam.

- Holnap délelőtt még pont belefér, nem? – kérdezi a nő kíváncsiságtól tágra nyílt szemmel, pedig égszínkék szempárja már alig látszódik hosszú frufruja miatt. Persze így is ő az egyik legcsinosabb nő, akit ismerek – Clementine úgyis mindjárt indul a reptérre, és akkor holnap estig szabad vagy. Én mondom, a sors keze van a dologban! – bólogat mosolyogva, és határozottan kihúzza magát.

- Lehet benne valami – kunkorodik fel a szám széle, ahogy kinézek az ablakon, amin keresztül látom a házunk előtt álló limuzint, ami mostohámra vár. Pénteken ugyanis az egyik jó ismerőse – egy másik női divatmagazin szerkesztője – elhívta Darwinba, Ausztrália egyik legészakibb városába, hogy egy közös számról tárgyalhassanak, úgyhogy sürgősen el kell mennie, és csak holnap este jön vissza – Akkor, holnap délelőtt ruhanézés?

- Parancsára, kisasszony – dönti oldalra a fejét, én pedig ugyanígy teszek, és hosszan ölelem a nőt, aki közben vidáman felkiált:

- Jó lesz, ha ez a Calum srác edzi magát, ugyanis ha már akkor elájul, amikor meglát téged, akkor utána nehéz lesz jó randit összehozni – pillant rám komolyan, mindenféle mosoly nélkül, de a következő másodpercben mindketten elnevetjük magunkat, majd hagyjuk, hogy a jókedv és a felszabadultság magával ragadjon minket.

Eddig is tudtam, hogy ruhát vásárolni nehéz, mert nemcsak stílusra, színre, méretre, de kényelemre is oda kell figyelni, viszont ha az ember különleges alkalomra készül, akkor az már egyszerűen lehetetlen vállalkozás. Ez az oka annak, hogy már három üzletet végigjártunk, tíz ruhát próbáltam fel, de még mindig nem érzem azt, hogy a kiválasztott darabot szívesen venném fel. Most viszont egy jó kinézetű, egyszerű szabású, királykék egyberuhát próbálok felhúzni magamra, ami eddig minden szempontnak megfelel, és mivel térd alá is ér, még a szégyenlősségi mércémen is helyt áll. Miközben belebújok, hogy megszemlélhessen magam a próbafülke tükrében, eszembe jut egy torkomat szorongató kérdés, amit eddig nem tudtam feltenni, mert Clementine ott legyeskedett körülöttem, vagy éppen én tíz méterrel a felhők felett jártam, és eszembe sem jutott megkérdezni.

- Szóval, mi van apámmal? Mi akartál elmondani a koktélparti előtt? – szegezem Anne-nek a kérdést, de a fülke túloldaláról csak csend fogad, pedig tudom, hogy ott van. Nincs más választásom: elhúzom a függönyt, és határozottan kisétálok, állva a nő tekintetét.

- Szerintem ez tökéletes lesz – próbál elmosolyodni, de csak egy sikertelen grimaszra futja.

- Válaszolj, kérlek! Te vagy az egyetlen ember, aki mindig igazat mondott nekem – erősködöm hevesen gesztikulálva, majd lehuppanok mellé a fülkék elé helyezett kanapék egyikére. Látom, ahogy a vállai megfeszülnek, a szája egy vékony vonallá préselődik össze, a kezeit pedig folyamatosan tördeli.

- Most viszont biztos vagyok benne, hogy haragudni fogsz rám, mert én végig tudtam az igazat, de nem mondtam el neked. De esküszöm, Clementine nekem megígérte, hogy elmondta neked, hogy mi történt valójában apáddal. Csak azt kérte, ne hozzam fel a témát, nehogy fájdalmat okozzak neked – harapdálja az ajkát rosszat cselekvő kislány módjára, szavai pedig suttogásként hagyják el a száját, mintha attól tartana, hogyha kimondja őket hangosan, betörhetnének körülöttünk az üvegek – Sajnálom, én úgy sajnálom! Tudnom kellett volna, hogy Clementine nem mond igazat! – fakad ki, és olyan bűnbánó tekintettel és szeretetre éhes szempárral néz rám, hogy biztos vagyok benne, hogy igazat mond. Sosem hazudott nekem, és most, ahogy rám néz, egy másodpercig sem tudnék kételkedni benne.

- Hiszek neked Anne, de kérlek, mondd el, miről van szó! – suttogom a nőre pillantva, aki egyre idegesebben dől előre és hátra. Valami nincs rendben. Valami nagyon nincs rendben.

- Apád nem önszántából hagyott el téged. Clementine küldte el.

- Micsoda? – szalad ki a számon minden gondolkodás nélkül, de többet nem tudok kinyögni. A torkom kaparni kezd, éget és egyre jobban szűkül, ahogy tudatosul bennem az előbb hallott információ. Dob módjára dübörög a szívem, az adrenalin zubog az ereimben, az agyam pedig egyre csak azt kántálja: „Clementine hazudott, Clementine küldte el, Clementine hazudott, Clementine küldte el.” Lefagyok, a szívem is lassabban kezd verni, és minden egyes levegővétel bizonytalannak és nehéznek tűnik.

- Amit tudok, azt ő mesélte el nekem – szólal meg mellettem, de csak tompa zajként jut el hozzám a mondat. Ki vagyok éhezve a válaszokra, az igazságra, a színtiszta és törékeny igazságra, egyszerűen tudnom kell az igazat! Nem is bánom, amikor Anne mesélni kezd, és abba sem hagyja, amíg a mese véget nem ér:

- Tudod, mi ez a heg? – mutat a jobb vállam alatti sebre, ami még Calumnak is feltűnt a koktélparti után, de én csak megcsóválom a fejemet.

- Apád hét éves korodban kivitt téged a játszótérre, egy pillanatra levette rólad a szemét, te pedig már le is ugrottál a mászókáról. Beton volt alattad, így óriásit estél, és a következő pillanatban már szállítottak is a kórházba. Nem voltál életveszélyben, természetesen a műtét is nagyon jól sikerült, de apád elvesztette a hitét abban, hogy ő valaha is jó szülő lehet – térképezi fel nekem a helyzetet, mire én automatikusan diaként pörgetem magam előtt a hallottakat. Bárcsak derengene valami, bárcsak meg tudnám fogni az emléket, de nem megy, és ahányszor megérintek egy-egy homályos és kusza képet, újra kicsúszik a kezeim közül – A férfi lassan megtört, inni kezdett, így mostohád egy ilyen este könnyen ki tudta használni. Aláíratta vele a gondviselői papírokat, hiszen ő csak a megfelelő pillanatra várt, hogy eltegye őt láb alól. Persze aznap veszekedtek is, aminek az lett a vége, hogy Clementine elküldte őt, apád pedig elment.

Csend következik. Anne élesen szívja be a levegőt mellettem, de az agyamat annyira elködösítik a zavaros gondolatok, hogy nem vagyok képes együtt érezni vele. Fokozatosan rakódik a teher a szívemre, és attól tartok, hogy előbb-utóbb összeroppantja. Dübörgő üresség, fortyogó düh, toporzékoló magatehetetlenség és elemésztő fájdalom lesz úrrá rajtam. Szédülök és forog velem a világ, mert túl sok az, amit előbb hallottam. Minden, amit a mostohám mondott, minden, amit lenyomott a torkomon, csakhogy elhitesse, hogy milyen rossz apám van, óriási hazugság volt. Én csak… én csak nem vagyok képes felfogni a történetet. A történetemet.

- Ezután persze próbált felkeresni titeket. Másnap vissza is ment, és tudatosult benne, hogy a nő mit művelt. Ő lett a gondviselőd, és úgy tett, mintha apád csak egy senki lenne. Mostohád szerint őrjöngött, üvöltözött és fenyegetőzött, de ő akkor már elvégezte a dolgát: árverésre bocsátotta apád házát, ő veled ide költözött, apádat pedig még a munkahelyéről is kirúgatta. Aljas, gonosz nőszemély! – hördül fel Anne, a kelleténél szenvedélyesebben, és beleremeg a dühbe az állkapcsa. Körmeit belevájja a nadrágjába, és szinte vicsorog maga elé – Képes volt nekem ezt ugyanígy elmesélni! Minden, amit előbb hallottál, azt tőle tudom. Még fel is vállalta, hogy tönkretette apádat! Undorító – köpi a szót, mintha egy piszok lenne, és ha nem lennék ennyire sokkos állapotban, meg is lepődnék ezen. A mindig nyugodt és precíz Anne most teljesen kikelt magából, szinte rá sem lehet ismerni.

- De… de akkor… - dadogom halkan, mert a torkomat még mindig szorongatja a fájdalom. Próbálok nyelni egyet, de ez csak még jobban felperzseli a nyelőcsövemet. Az agyam legmélyén tudom, hogy valahol sejtettem ezt a hazugságot, de most, hogy mégis beigazolódik a sejtésem, nem vagyok képes helyretenni a dolgokat. Feldőlt a kártyavár, én pedig azt sem tudom, hol kezdjem az újraépítését – miért nem keresett fel később? – nyögöm ki nehézkesen, és örülök, hogy a nőn a sor, mert többet nem is lennék képes kimondani.

- Nem tudom – csóválja meg a fejét lemondóan, miközben zavarában a körmeit fixírozza – Én soha nem beszéltem vele, tudod, hogy csak 14 éves korod óta dolgozom nálatok. Sajnálom, én csak annyit tudok, amennyit a mostohád elmondott – pillant fel végre, de a következő pillanatban már a kezeibe temeti az arcát – Istenem, nem hiszem el, hogy nem tudtál róla! És öt év alatt egyetlen egyszer sem kérdeztél róla, én pedig nem is mondtam semmit. Nem hiszem el! – dünnyögi a kezeibe, de hangja így is megtört és szánakozó. Legszívesebben átölelném, de annyira lefagyott a testem, hogy mozdulni sem tudok.

- És hol van most? – szólalok meg megtörve a hosszúra nyúlt csendet, de idegennek érzem azt a vékony hangot, amely elhagyja a számat. Elborzadok, ha arra gondolok, hogy mostohám önzősége és felsőbbrendűség érzete miatt apám feje felett esetleg nincsen fedél.

Anne lemondóan megrázza a fejét, mire bennem összetörik valami. Itt van az esély, hogy megtudjam a teljes igazságot, mégis a puzzle legutolsó darabja hiányzik a képből. Hihetetlen, egyszerűen hihetetlen, mennyire nem fair az élet, amikor a legnagyobb szükséged van rá!

- Akkor nem is harcolt értem? – fakadok ki, miközben próbálok erős maradni, de csak erőtlen vinnyogásnak hallom a saját hangom.

- Én úgy tudom, hogy harcolt, de ugyanakkor félt attól, hogy meggyűlölnéd a baleset miatt, vagy éppen azért, mert inni kezdett. És az a gonosz nőszemély azt mondta, hogy úgy ment el, hogy azt hitte, nála sokkal jobb kezekben leszel, mert ő mindent meg tud majd adni neked – válaszolja türelmesen, én pedig már majdnem kínkeservesen elmosolyodom, amikor rájövök, hogy apám mennyire hasonlít rám: mindketten beletörődtünk a sorsunkba, ezért úgy cselekedtünk, ahogy Clementine megkívánta. Egyrészt tehát megértem, hogy apám miért lépett le, másrészt nem, mert ott van a tény, hogy meglátogathatott volna vagy legalább írhatott volna levelet vagy bármit, amivel tudatja, hogy hol van, és mit csinál. Mégis tudom, milyen érzés ez, ugyanis ő nemcsak tőlem vagy a mostohámtól félt, hanem saját magától is.

- Várjunk csak! – szólal meg hirtelen a mellettem ülő nő, amitől hirtelen összerezzenek – Keressünk információkat apádról a mostohád szobájában! Biztos van valami, ami elvezet hozzá: egy kép, cím vagy egy telefonszám. Kell lennie valaminek! – erősködik határozottan, minden egyes szóval fellelkesülve, az utolsó mondatot viszont csak elszántan maga elé motyogja. Aztán kérdőn rám emeli a tekintetét, mintha az én beleegyezésemet várná.

- Egy próbát megér – jelentem ki, hiszen ha ez tényleg közelebb visz minket a megoldáshoz, akkor tudnom kell róla. Lehet, hogy csalódni fogok, és nem minden sül el úgy, ahogy terveztem, de legalább megpróbáltam, és kiderítettem az igazságot. Most pedig ez a legfontosabb.

Remegő lábakkal állok a Blueberry Street 14-es házának ajtaja előtt, miközben fagyos borzongás fut végig rajtam. Tudatosul bennem, hogy végre megtalálhatom az apámat - hála egy fiókban eldugott papír cetlinek -, találkozhatok, beszélhetek vele, egyáltalán láthatom őt! Vajon hasonlítok rá? Ha igen, akkor miben? És ő felismerne engem? Tudná, hogy én vagyok a lánya? Emlékezne az együtt töltött időkre?

Hirtelen jeges rémület kerít hatalmába, a szívemet pedig behálózza a bizonytalanság. Annyiféle érzés kavarog bennem, hogy az elmém szinte dühöng, mert csak kusza, értelmetlen gondolatok töltik ki. Olyan ez, mint mikor nem fókuszál rendesen a fényképezőgép lencséje: csak homályos foltokat és összemosódott színeket látsz. Bármennyire is tudod, hogy ott van előtted a kép, az összhang mégsem tökéletes.

- Hagyd! Majd én – fogja meg gyengéden a vállamat Anne, érintésétől azonban kiráz a hideg. Gyorsan ellépek az ajtótól, ő pedig átveszi a helyemet, hogy egy nagy sóhaj után bekopoghasson.

Először csak kongó üresség a válasz: elnyújtott, végtelennek tűnő és fájdalmas üresség. Aztán ahogy motozást hallok, a pulzusom az egekbe szökik, és nem tudok másra koncentrálni, csak megigézve nézem a piros 14-es számot. Kiszárad a szám, ugyanakkor már majdnem a sírás kerülget, amikor csigalassú másodpercek elteltével kinyílik az ajtó. Először kihagy egy ütemet a szívem, aztán olyan sebesen kezd össze-vissza kalimpálni, dübörögni, hogy szinte szétfeszíti a mellkasom. Úgy érzem, darabokra hullok, ezért meg kell kapaszkodnom a közeli hintaágyban, hogy a gyenge lábaim még meg tudjanak tartani. Itt áll előttem az apám – mert a cím alapján neki kell lennie -, és az első gondolatom az, hogy „Úristen! Én találkoztam már vele, nem is olyan rég!”

- Amabel? – szólal meg meglepetten, és tágra nyílt szeme zavarodottságot és meglepettséget tükröz. Nem hiszem el! Ugyanaz a rövidre vágott, éjfekete haj, a borostás áll, az étcsokoládé barna színű szempár, mint minden egyes alkalommal, amikor a parkban találkoztunk.

- Nem, ez nem lehet igaz! Te vagy Steve… Steve Mills? – buggyan ki belőlem hevesen, és ahogy kimondom a nevemet, a kirakós darabjai kezdenek összeállni. Steve, a mindig parkban újságot olvasó férfi, akinek a vezetéknevét soha sem tudtam, de mindig mesélt arról, hogy mennyire hiányzik a lánya, akit elveszített. De én azt hittem, hogy a lánya elhunyt! – Te vagy az apám? – lehelem erőtlenül, és egy hirtelen lecsapó záporban érzem magam. Nem tudom, hogyan és miért szakadt le ilyen gyorsan az ég, nem tudom, miért vernek folyton az apró cseppek, és azt sem, hogy meddig kell még kibírnom. De talán a szívem mélyén tudom, hogy az eső meg fog tisztítani, és majd újra felbukkan a nap a felhők közül. Ez a nap azonban nem ma lesz.

Steve nem szól, csak halkan bólint. Valószínűleg sokkolta őt, hogy felbukkantam a háza előtt azzal a kérdéssel, hogy ő –e az apám, míg engem az sokkol legjobban, hogy végig ismertem őt, mégsem tudtam, hogy ő az apám. Mindenki titkolt előlem valamit, mindenki hazudott valamiben! Nem tehetek mást, csak próbálom lerendezni magamban a dolgokat, és felépíteni a szívemet védő falakat, miután a mai támadás majdnem porrá zúzta őket.

- Kérlek, Amabel, csak hallgass meg! – néz rám könyörgő és esdeklő tekintettel, de én közbevágok:

- Nem kell. Tudom az igazságot, tudom, hogy Clementine mit tett – borzadok el még mindig, de apám arcán is átfut egy grimasz, amikor meghallja egykori felesége nevét.

- Nem baj, csak hallgass meg! Azt hiszem, neked is lenne néhány kérdésed hozzám, és persze én is rengeteg mindent akarok megkérdezni tőled – kérlel türelmesen, és a ház felé int. Tudom, mi következik, de megerősítést várva Anne-re pillantok, mert szükségem van rá. Most mindennél jobban.

- Rendben – motyogom halkan, miután a nő bólint, és követem a házba Steve-t.

Másfél óra múlva még mindig azt hiszem, hogy csak álmodom, és ha behunyom a szemem, akkor újra a ruhaüzlet fülkéjében találom magam, és fogalmam sincsen arról, hogy ki az apám. A valóságban viszont minden az újdonság erejével hat: nemcsak a ház, amelynek lépcsőjén kellett volna rohangálom iskolába menet és jövet, nemcsak a szituáció, miszerint megtaláltam szülőmet és végre otthon kéne éreznem magam, hanem apám is. Új még nekem az, hogy amikor erősen gondolkozik valamin, akkor homlokát ráncolja és felhúzza az orrát, a mosolya, amikor a gyerekkori történeteimet meséli, de a füle körül göndörödő fürtök is.

Ami viszont a legjobban megrendít, az a története. Annyira látszik rajta, hogy fél attól, hogy bármikor foghatom magam, és hozzávághatom a fejéhez, hogy gyűlölöm. Pedig néha legszívesebben megöleltem volna, amikor azokról a hetekről beszélt, amikor az sem volt biztos, hogy lesz –e fedél a feje felett. Mostohám ugyanis tönkretette őt, és miután elveszítette az állását is, Canberrába költözött egy ismerőséhez, aki munkát ajánlott neki. Sikerült összeszednie magát, azonban csak egy évvel ezelőtt tudott visszaköltözni Sydney-be, de azóta jól megy a sora.  Kapott egy ügyvédi állást a belvárosban, ezért a számlák miatt sem kell már többet aggódnia.

- Azt hittem, Clementine annyira megváltoztat téged, hogy nem akarsz visszajönni hozzám, és őszintén meg is értettem volna. Elhagytalak, utána fel sem tudtalak volna nevelni, és ezért nem is akartam elmondani neked, hogy ki vagyok, amikor találkoztunk a parkban – meséli egy pohár limonádé mellett, és ahogy ott ülünk – Anne, Steve és én –, akaratlanul is elképzelem, hogy minden étkezés így zajlik: beszélgetve, történeteket mesélve, együtt.

Azóta sok mindent hallottam még a férfi életéről, és én is meséltem egyet s mást. Próbáltam végig nyugodt és erős maradni, de amikor mutatott egy képet anyámról, akkor majdnem könnyek gyülekeztek a szememben. Ugyanis melengette a szívemet a tudat, hogy hasonlítok rá, sőt Steve szerint még a mosolyunk is pontosan ugyanolyan.

- Szóval, sajnálom. Azt hittem, az exemnél jobb lesz, ő majd mindent meg tud adni neked – szólal meg néhány másodpercnyi csend után, miközben mélyen a szemembe néz. Tudom, hogy őszintén beszél, egyszerűen csak rá kell nézni! Mégis összeszorítja valami a szívemet, és ki kell mondanom, amit érzek:

- Pedig nekem csak egy apa kellett!

- Sajnálom – hajtja le a fejét csüggedten, majd utána elszántan felnéz rám – De ha most bármivel jobbá tudnám tenni, ha csak boldogabbá tudlak tenni, akkor mondd. Kérheted azt is, hogy hagyjalak békén az életed hátralévő részéig, mert megteszem. Csak kérlek, ne gyűlölj! – fakad ki bűntudatos, mondanivalója pedig meghökkent. Bármekkora tüske is fúródott a szívembe az igazság miatt, nem tudnám gyűlölni őt.

- De apa, én nem gyűlöllek – vágom rá rögtön, és csak akkor tudatosul bennem, hogy mit mondtam, amikor ő ámulatában eltátja a száját, Anne kezében pedig megáll a kancsó, amivel éppen limonádét töltött magának – Úgy értem, Steve… Csak még nem is ismerlek – fűzöm hozzá megköszörülve a torkomat, majd az asztal lapját kezdem el fixírozni – És szükségem van időre is.

- Persze, megértem – hallom a hangját, ami kicsit fájdalmasabb, mint eddig. Nem tehetek róla, egyszerűen át kell gondolnom mindent, bármennyire is egyértelmű, hogy apám mellett a helyem – Csak szólj, ha beszélni akarsz!

- Holnap jövök – jelentem ki zárszóként, mert már túlságosan is fojtogató a ház békessége. Itt kellett volna felnőnöm, itt kellett volna sorozatokat néznem, leennem a kanapét, eltörnöm tányérokat, itt kellett volna otthon lennem! Nem bírom itt tovább, mennem kell, így se szó, se beszéd nélkül felállok az asztaltól, utoljára belenézek apám bánatot tükröző szempárjába, majd határozott léptekkel elhagyom a házat. Szükségem van időre, szükségem van, hogy átgondoljam a dolgokat. De amire most a legnagyobb szükségem van, az Calum.

Már nem tudom, mióta ücsörgök a terasz lépcsőjén, miközben bámulom a tökéletesen egyformára vágott, virító zöld fűszálakat, és Brownie-t simogatom. Ennek ellenére tudom, hogy Calumnak valamikor mostanában kell felbukkannia, mert már akkor fél egy volt, amikor hazajöttünk Anne-nel, azóta pedig csak annyit tudtam megtenni, hogy felvettem a kék egyberuhát, amit megvettem, és gondolkoztam, hogy mégis hogyan kéne cselekednem.

Tudom, hogy apám mellett a helyem, hiszen valószínűleg én is ugyanezt tettem volna a helyében, így nem tudom őt hibáztatni a történtekért. Csak túlságosan megdöbbent, hogy azt hitte, hogy Clementine-nél jobb életem lesz, sőt félt attól, hogy rossz apának fogom tartani a baleset miatt. De hogy gondolhatta ezt? Az a baleset még a leggondoskodóbb családban is megtörtént volt, ezzel nem írta le magát a szememben. Különben is, Clemetine hozzá képest mit tett? Hazudott, irányította az életemet, más embert akart belőlem formálni, és ha nem ellenkeztem volna, akkor valószínűleg teljesen tönkre is tette volna az igazi Amabelt. Hogy merészelte mindezeket megtenni, azok után, hogy Steve-től elvette a saját lányát? Ő papolt nekem az erkölcsről és igazságosságról, most pedig kiderül, hogy ő az egyik legaljasabb és legszívtelenebb ember a Földön? És hogy volt képes hazudni ennyi éven át, etetni a kitalált történeteivel és a bugyuta elit-élet szabályaival?

Eddig sem kedveltem a nőt, de most gyűlölöm! És bármennyire is furcsán hangozhat egyesek számára, inkább éltem volna le az életemet apám mellett szegénységben, de szeretetben és önmagamat adva, minthogy ebben a fényűző szerepjátékban kell eljátszanom Clementine lányát, akit össze-vissza rángathat.

Gondolkozásomat egy távoli hang szakítja meg, amitől hirtelen kiráz a hideg. Képes lennék most mostohámmal veszekedni, de tudom, hogy nem ő jött meg. Efelől meg is bizonyosodom, amikor a teraszra nyíló ajtó kitárul, és Calum lép be rajta. Rám néz kíváncsi, melegbarna szempárjával, és valószínűleg olyan világfájdalmas tekintettel nézhetek vissza rá, hogy rögtön magyarázkodni kezd:

- Anne mesélte, mi történt. Ha valakinek akarsz róla beszélni, vagy csak ücsörögni velem, hogy nézzük a felhőket, és ne is szóljunk egymáshoz, vagy – kezdi sorolni az ajánlatait, de jelenléte és monológja annyira megnyugtat, és a hála olyan hatalmas hullámban jár át, hogy felállok, odasietek a fiúhoz, és gondolkozás nélkül megölelem. Fejemet a vállának nyomom, és mélyen magamba szívom kókuszos illatát. Ahogy karjaival gyengéden magához ölel, szíve pedig egy ütemre ver az enyémmel, újra biztonságban érzem magam. Mintha egy burok lenne kettőnk körül, ami kizárja a külvilágot és vele együtt a problémákat is.

- Hé, semmi gond! Én itt vagyok, és nem is megyek el – szólal meg gyengéden, miközben látom, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed. Mellette úgy érzem, hogy minden rendben lesz, és nem kell másnak lennem, tettetnem, hogy jól vagyok és nem érintett meg ez a dolog, mert ő elfogad engem így is. Olyan hálás vagyok neki, és annyira szerencsésnek érzem magam mellette, hogy nem is akarom elhinni, hogy itt van, és érdekli, hogy min megyek keresztül.

- Köszönöm – suttogom felnézve élettől csillogó kakaóbarna szempárjába, de tudom, hogy néha a szavak nem elegendőek arra, hogy pontosan kifejezzük az érzéseinket. Most sem hiszem, hogy tudja, hogy mennyire becsülöm, amiért az én problémáimat is könnyebbé akarja tenni, pedig biztos, hogy neki is épp elég gondja van. Ó, Istenem, hogy érdemeltem én meg a türelmét és odafigyelését?

- Nem kell megköszönnöd. Csak mondjad, mit szeretnél csinálni, és csatlakozom hozzád – válaszol halkan, és mikor tekintetünk újra találkozik, színtiszta őszinteséget és emberiséget látok benne. Bármennyire is ugyanaz a Calum áll előttem, mint mindig, most valahogy komolyabbnak és felelősségteljesebbnek tűnik. Mégis ugyanolyan törődő és figyelmes, mint a filmnézős esténken, és én ezért kedvelem őt igazán. Sok embert ismertem meg, sok hátrált el tőlem a családi hátterem miatt, de ő az első olyan fiú, aki nem tette ezt, pedig már annyi mindent tudott rólam. Voltam már vidám, kutyasétáltató, zenéken elmélkedő, találkozókat kihagyó, rajzfilmeken elszundikáló lány, de most megismerte azt az énemet is, amelyik bizonytalan volt, és nem tudta, hogy mit tegyen. És mégsem ment el.

- Hát, ha nem zavar, hogy egy lelkileg instabil lánnyal randizol, akkor legyen minden olyan, mintha mi sem történt volna – kérem őt nem is gondolkozva a feleleten, mert csak mellette szeretnék lenni. Nem érdekel, hogy ez randi -e vagy csak egyszerű találkozó, vele szeretnék lenni, a mi kis világunkban, hogy elfeledkezzünk arról, ami körülöttünk folyik.

- Viccelsz? Én kifejezetten az ilyen lányokra specializálódtam – néz mélyen a szemembe, szája sarkában azonban játékos mosoly bujkál – Egyszer például két hétig nem szólhattam a nővéremhez, mert kiderítette, hogy Zac Efronnak van csaja, és ezért elátkozta az egész férfi bolygót – meséli mosolyogva, miközben tágra nyílt szemekkel figyeli a reakciómat. Története valamit elindít bennem, és bármennyire is távoli és szokatlan érzésnek tűnik, elnevetem magamat, és akkor a fiú is csatlakozik hozzám.

- Akkor megyünk? – pillantok fel rá válaszát várva, pedig életem végéig képes lennék vele beszélgetni, miközben ölelem őt.

- Ha te benne vagy, akkor én is – pillant le rám azokkal az aranyos kiskutya szemeivel, amiktől képes lennék elolvadni. Istenem, ez a srác nem lehet valódi, nem hiszem el, hogy mellette lehetek!

- És elárulod, hová megyünk? – tudakolom jobbra-balra döntve a fejemet, elővéve a legaranyosabb mosolyomat, de ő csak megrázza a fejét.

- Azt csak szeretnéd! – feleli csintalan vigyorral, majd kiválok az ölelésből, amitől hirtelen furcsán érzem magam, mert nincs a közelemben.

Ez az érzés azonban tovaszáll, amikor érdes bőrével újra megérint, hogy összekulcsolhassa az ujjainkat. Érintésétől a fejem búbjáig elvörösödhetek, ugyanakkor bizsergek, mégis valami biztonságérzet kerít hatalmába. Nem tudom pontosan leírni, hogy mit érzek, de annyi biztos, hogy boldog vagyok. És nekem most ennél többre nincs is szükségem.