2014. október 25., szombat

NINTH BROKEN RULE

Hey-ho, Aussies!

Szép jó délelőttöt mindenkinek, remélem, nemrég keltetek fel, mert végre ki tudtátok magatokat pihenni a szünet miatt. ;) Hát, igen, végre másfél hétnyi szabadság, és ez már szerintem jócskán ránk fért. Ti mit fogtok csinálni a szünetben? Beöltöztök valaminek Halloweenkor? Vagy inkább otthon maradtok a szobátokban a forró csoki és meleg süti mellett, hogy olvassatok valami izgalmasat, vagy nézzetek valami jót? :) Én biztos az utóbbi kategóriába tartozom, de kíváncsi vagyok, nektek hogyan telik az idei őszi szünet. :)
A rész viszont ezen a héten sem maradhat ki, bár nem ez a leghosszabb fejezet, szerintem ez az egyik legaranyosabb. Szóba kerülnek már komoly és amolyan lelkizős témák, de azért a végére minden rendben lesz, és nem akarlak titeket megijeszteni, inkább megmutatni, hogy Calum és Amabel kapcsolata milyen, és hogy mennyire tudják támogatni egymást. Ez most Calum oldaláról fog megmutatkozni, míg a későbbi fejezetekben  megtudhatjuk, hogy Amabel hogyan fogja támogatni a fiút. Kíváncsi vagyok, mit szóltok a fejezethez? Ilyenre számítottatok? A beszédtémák reálisak voltak? És a legcikisebb kép megmutatása? ;)
Nagyon jó és emlékezetes szünetet mindannyiótoknak, remélem, nagyon jól érzitek magatokat! ;)

Keep smiling,
Lexi
______________________________________________________

NINTH BROKEN RULE

Azt mondják, az idő begyógyítja a feltépett sebeket. Csak addig, amíg ez megtörténik, olyan érzések járnak át, és olyan mértékű fájdalom marcangol, mint amilyet azelőtt még soha nem tapasztaltál. A szíved megfejthetetlen kódolással zárja le magát, te pedig nem tudod, mi lenne a helyes lépés, emellett még az agyad is leblokkol. Hogyan tovább? Mit kéne kezdenem a mostohámmal? Hogyan kéne apámra tekintenem? Vissza fog állni minden a régi kerékvágásba?
Nem, nem hiszem, és én nem is akarom. Nem bírnék ki még 12 évet olyan körülmények között, mint amit eddig tapasztaltam. Bármennyire is úgy tűnik, hogy kiegyensúlyozott és jó életem volt, nem tudtam boldog lenni. Szinte úsztunk a pénzben, Ausztrália legnevesebb és legszigorúbb iskolájába járhattam, és soha nem kellett azon aggódnom, hogy Clementine elhagy –e. Az érme másik oldala viszont jelentősen lerontotta az összképet: nem voltak igazi barátaim, magányosan töltöttem minden szünetet, ebédidőt, délutánt, ugyanakkor bájolognom kellett a számomra kiválasztott lányokkal, és eljátszani, hogy jól érzem magam mellettük. A normális fiúktól is tiltottak, ezért soha nem is mertem ahhoz a helyes sráchoz szólni, akit a könyvesboltban láttam, de Greg és a hozzá hasonló fiúk társasága kötelezően bele volt iktatva a mindennapjaimba. Eleinte én is reménykedtem, hogy van közöttük jólelkű, felszabadult, önálló gondolkodásra is képes srác, nem mindegyik olyan sznob és merev elittag, mint Clementine, de csalódnom kellett, és egy idő után nagyon belefáradtam ebbe a színjátékba. Most viszont itt az esély arra, hogy megváltoztassam a helyzetet, úgyhogy meg fogom ragadni a lehetőséget, és nem hagyom, hogy újra kicsússzon a kezeim közül.
- Szóval, nem is voltál úgy igazán szerelmes? – kérdezi Calum lazán felém pillantva, miközben azzal szórakozik, hogy az íróasztala előtti irodaszéken forog körbe-körbe. Kérdése meglep, még annak ellenére is, hogy már öt perce arról mesélek neki, hogy a mostohám milyen fiúkat jelölt ki mellém, és hogyan éreztem magam mellettük.
- Nem, soha – csóválom meg a fejemet csüggedten, majd fészkelődni kezdek Cal ágyán, hogy a térdeimet a mellkasomhoz húzhassam, a kezeimmel pedig átkulcsolhassam őket. Nem érzem tolakodónak a kérdését, csak most megosztottam vele a történetem egy olyan darabját, amiről még Anne-en kívül senkinek nem meséltem. Furcsa érzés kerít hatalmába, mintha ezernyi láthatatlan tű szurkálna, ami nem fájdalmat, hanem a kitárulkozás bizsergető érzését hagyja maga után – És te? – terelem a témát a fiúra, aki vállvonogatva, egy újabb pörgés kíséretében válaszol.
- Nem, nem igazán – csücsörít elgondolkozva, majd összepréseli az ajkait – Volt már barátnőm, de semmi komoly – áll meg a pörgésben, majd kíváncsian rám emeli a tekintetét. Nem tudom, hogy mit akar ezzel közölni, de sóvárogva vágyom arra, hogy hozzátegyen valamit kettőnkkel kapcsolatban, mégsem teljesül a kívánságom.
- Szóval… ha már itt vagy, betartom az ígéretemet, és megmutatom a legcikisebb kiskori képem – kunkorodik fel a szája széle csintalanul, és mondatával visszautal arra a beszélgetésünkre, amikor a gyerekkorunkat tárgyaltuk ki, és azt vitattuk meg, hogy nekünk mennyire emlékezetes éveink voltak, hiszen mi mesehallgatással és társasjátékokkal nőttünk fel, nem pedig a modern kütyükön lógva. Én persze nem úgy éltem át ezeket az élményeket, mint a fiú, hiszen nekem csak a dadusom olvasott, vele játszottam és írtam a házi feladataimat, illetve a magán énektanárommal hallgattam Beethoven műveket, de akkor is volt igazi gyerekkori élménytáram.
- Hmm, kíváncsi vagyok – mosolyodok el a fiúra pillantva, aki egy barna cipősdobozban kutakodik, míg egy „Megvan!” felkiáltással ki nem húz belőle egy papírt, amivel lehuppan mellém az ágyra.
- Petit Calum Hood első iskolai fotózásán – kommentálja a fényképet vigyorogva, amin a kissé fogatlan, teli szájjal vigyorgó, fehér ingben virító, vézna srác inkább aranyos, mint ciki látványt nyújt – Most nézd meg! Alig volt hajam, mellesleg hiányzott két fogam, és akkor a mosolygós, bárányfelhős háttérről ne is beszéljünk! – mutogat a kiskori éne mögötti festett vászonra, amit eddig észre sem vettem, ezért muszáj elnevetnem magam.
- Biztos az ártatlan lelketek miatt választották – kuncogok továbbra is, de Calum pimasz vigyorából rögtön sejtem, hogy ő másra gondol.
- Én már akkor sem voltam ártatlan – vonogatja a szemöldökét, mint Flynn Rider az Aranyhajban, és csak ekkor döbbenek rá, hogy milyen közel van hozzám. Olyan kicsi közöttünk a távolság, hogy tökéletesen jól látom csokoládébarna szempárjának minden egyes árnyalatát, és minden lazán kunkorodó, a beeső napfényben még éjfeketébb tincsét. Nem hazudhatok magamnak, azok a bizonyos pillangók egyre türelmetlenebbül verdesnek a gyomromban, míg a libabőr egyre gyakoribb hullámokban tör rám. El tudnék veszni ebben a pillanatban, de ekkor kinyílik Cal szobájának ajtaja, és Mrs. Hood bukkan fel az elengedhetetlen kötényével, és édes, túlságosan csalogató süti illatot hozva magával.
- A szomszéd szobában már megcsináltam az ágyad, Amabel. Ott nyugodtan tudsz aludni – toppan be sugárzó arccal, kezeit ösztönösen beletörli a kötényébe. A szívem hevesebben ver a felbukkanására, pedig semmi rosszat nem tettem. De van néha, hogy az ember nem tud parancsolni az érzéseinek.
- Köszönöm szépen, Joy… de erre eddig őszintén nem is gondoltam – nyögöm ki, és csak azután jövök rá, hogy ez milyen sután hangzott, miután kimondom. Ugyanis inkább az foglalkoztatott, hogy elszabaduljak mostohám álszentségétől, mint az, hogy ma hol aludjak. Mi mást tehetnék? Clementine látni sem akar, és a felháborodottság kölcsönös, apám viszont biztos megengedné, hogy nála aludjak, de olyan szokatlan erre gondolni. Csak ma ismertem meg, nem tudok rögtön a karjába borulni! – Biztos nem gond?
- Jaj, szívem, dehogy. Mi mindig szívesen látunk – legyint kedvesen a nő, akinek az egész jelenségétől mosolyogni támad kedvem. Rettentően hálás vagyok, hogy ennyire rendes velem, mert még mindig nehéz hozzászoknom a tényhez, hogy az elitrétegen kívül az emberek sokkal őszintébben és segítőkészebben fordulnak egymáshoz.
- Köszönök szépen mindent. Tényleg sokat jelent – hálálkodom őszintén, miközben próbálom tartani a szemkontaktust, hogy tudja, komolyan gondolom az előbb elhangzottakat.
- Ó, semmiség! Legalább újra beleélhetem magam a gondoskodó tyúkanyó szerepébe – magyaráz vidáman, majd még egyszer beletörli a kezét a köténykéjébe, és mosolyogva elköszön. Még mielőtt teljesen becsukná maga mögött az ajtót, Calum felé pillant, és dorgálóan megjegyzi:
- Fiacskám, legközelebb ne abba a szennyestartóba dobd a koszos, fekete zoknid, amibe a 40 fokba mosottak kerülnek – jegyzi meg a szokásos „Most haragudnom kéne rád, de nem tudok” szemforgatással, majd tényleg bezárja maga mögött az ajtót.
A srác ártatlan kisfiú módjára kiguvasztja a szemét, és összepréseli az ajkait, mintha mit sem tudna a dologról. Mit nem adnék én egy ilyen beszélgetésért! Annyira varázslatosan hétköznapi a szituáció, biztos vagyok benne, hogy szinte minden családban lezajlott már egy hasonló dialógus. Szinte.
- Min gondolkodsz? – köszörüli meg a torkát, és ekkor tudatosul bennem megint, hogy milyen közel van hozzám. Mégsem tudok a szemébe nézni, mert nem akarom, hogy lássa, milyen mélyen érint az édesanyás téma. Attól félek, hogy csak egy panaszkodós, problémás lányt lát bennem, pedig nem akarom, hogy így azonosítson. Igen, ez is a részem, ez is én vagyok, de azt érzem, hogy túl sokszor kerül előtérbe énem ezen oldala, pedig zavar, mert nem akarom, hogy így legyen.
- Csak anyukámról – szólalok meg rekedtesen, miközben a szoknyám szegélyével babrálok – Arról, hogy mi minden máshogy alakult volna, ha nem halt volna meg – bővítem ki a feleletemet, és olyan hirtelen tör ki belőlem minden, hogy nem is tudok gátat szabni szavaim áradatának – Ha ma még élne, apám nem találkozott volna Clementine-nel, és nem lett volna ez az egész cirkusz. A legrosszabb viszont az, hogy mindez miattam történt, hiszen ha nem akart volna veszélyeztetett terhesként megszülni, akkor most boldogan élhetnének. És biztos vagyok benne, hogy anyukám megérdemelte volna még hátralevő élete éveit – fakadok ki elveszve a szavaimban, és az eddig bennragadt, soha ki nem mondott mondatok lágyan lebegnek kettőnk között. Olyan, mintha eddig bezártam volna őket egy dobozba, és nem engedtem volna, hogy kiszökjenek onnan, de most, hogy utat engedtem neki, megszabadulok egy hatalmas súlytól, ami eddig a vállamat nyomta. Végre újra levegőhöz jutok, és nem kell fuldokolnom az elnyomott fájdalom mérges gázától.
- Hé, ne mondj ilyet! – kocogtatja meg a vállamat Calum, a szituáció pedig a ma délelőttire emlékeztet. Ugyanaz a biztonság és szeretet vesz körül, mint akkor, és visszakívánkozom abba az ölelésbe – Neked ebbe semmi beleszólásod nem volt, anyukád döntött így. És utána pedig már csak odafent ítélkezhettek felette – folytatja nyugtató, türelmesen hangon, és tudom, hogy igaza van. Mégis mar a bűntudat és az elveszettség, de melyik gyerek nem érzi ezt, akinek az édesanyja az ő szülésébe halt bele? – Vannak pillanatok, amikor az élet mást ad neked, mint amire számítasz. De ami felett nincs irányításod, azon ne rágódj! Az élet ilyen, néha ő dönt helyetted, és ilyenkor ezt el kell fogadnunk. Nagyon nehéz, igen, de anyukád haláláról nem tehetsz! – mondja el egy szuszra, és bölcselkedése végére ráveszem magam, hogy az őszinte megértéssel és csillogással teli szemébe nézzek.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze, ne kímélj! – válaszol halvány mosollyal, testtartásából sugárzik a magabiztosság és nyugodtság.
- Nem nehéz elviselni engem? Túl problémás eset vagyok én bárkinek is – szégyellem el magam beismerve legnagyobb problémámat, ami már régóta mardosta a lelkemet.
- Jaj, ne beszélj már csacsiságokat! – löki meg a vállamat az övével, miközben aranyos kiskutya szemekkel néz le rám – Először is, hirtelen zúdult rád mindez, és teljesen érthető, hogy rosszul érzed magad. Másodszor meg, ki mondta neked, hogy én nem a problémás esetekre bukom? – pislog rám nagyokat, mint az ébredező Brownie reggel, arcán elnéző mosollyal. Sugárzik róla a segítőkészség, de nem tudom elképzelni, honnan van benne ennyi türelem és jóság. Meg akarom neki köszönni, hogy mellettem volna, muszáj kifejeznem neki, hogy mennyit jelent, hogy nem lépett már le, de nem tudom, mi lenne a legalkalmasabb mód. Így hát maradnak az egyszerű szavak, melyeket a másodperc törtrésze alatt elfújna a szél, de van, hogy ezek a jelentéktelennek tűnő szavak évtizedekig beleégetik magukat a szívünkbe.
- Calum… - szólítom meg a fiút belenézve csokoládébarna szempárjába, ő pedig kíváncsian felhümmög neve hallatára – Köszönöm, hogy itt vagy mellettem, és van türelmed hozzám. Nem sok ember van az életemben, akire így számíthatok, de hálás vagyok, hogy te köztük vagy – vallom be őszintén, egyszerűen, hétköznapian, mert szerintem ezek a beszélgetések az igaziak. Az egyszerűek, amikbe semmi mellébeszélés nincsen, mégis tényleg figyelnek egymásra a felek. Cal mellett soha nem kell hazudnom, de nem is tudnék. Fontos nekem, és az ember számára fontos személyekkel törődik, és csak az igazat mondja nekik.
- Még szép, hogy számíthatsz rám! Egy olyan imádnivaló lánynak, mint amilyen te vagy, szüksége van egy olyan tökkelütöttre, mint amilyen én vagyok – kacsint rám némi gondolkozás után, majd átkarolja a vállamat, hogy magához húzhasson. Bekucorodom a fiú mellé, és hagyom elveszni magam az érzésbe, hogy mellettem van, és vele biztonságban vagyok. Olyan ez, mint mikor hallgatod az esőcseppeket a földre koppanni: van benne valami hihetetlenül megnyugtató, ahogy figyeled az állandóságot, az élet körforgását, és tudod, hogy ez csak egy pillanatnyi állapot, egyszer úgyis vége lesz, de addig élvezed, amíg csak lehet – De komolyan, én örülök, hogy elmondtad nekem a ma történteket. Továbbra is szeretném, ha megtennéd, mert engem érdekel, és én törődök veled, oké? És ha egyszer, esetleg annyira becsavarodnék, hogy nem akarok a lelki szemetesládád lenni, akkor majd szólok. Rendben? – kérdezi lepillantva rám, mire én csak bólogatni tudok. Egy csoda ez a srác, kétség sem férhet hozzá!
- Rendben – suttogom visszabújva a vállához, és a következő pillanatban érzem, ahogy megpuszilja a halántékomat. Melegség jár át a fejem búbjától a lábujjamig, és tudom, hogy minden rendben lesz. Lehet, hogy a következő pillanatban összedől a világ körülöttünk, de most minden rendben van, és ez számít igazán.

4 megjegyzés:

  1. Szia! Eddig még nem kommenteltem neked, de amióta elindítottad ezt a blogot, azóta olvasom, és csak pozitívan tudok róla vélekedni. Szeretem benne, hogy nem azt a sablonos és unalmas sztorit hozod nekünk minden héten. Tehát folytasd, mert egyszerűen nincsenek szavak rá, hogy mennyire szeretem, hogy így fogalmazod meg a történetet. A szókincsed bő, és remekül fogalmazol, tényleg.
    A másik ok, amiért írok neked: a 5 Seconds of Summer Hungary imagines oldala össze szeretné gyűjteni az olyan blogokat, amik különlegesebbek. Be is linkeltem nekik a tiédet, csak előtte szerettem volna veled beszélni, hiszen ehhez legfőképpen a te beleegyezésed kell. Nem tudtam, hogy hogyan máshogy vehetném fel veled a kapcsolatot, ezért gondoltam megpróbálom itt. Hogyha neked ez megfelelne és beleegyeznél, akkor szeretnélek megkérni, hogy mondj meg nekem majd egy elérhetőséget, és akkor részletesebben is elmagyaráznám neked ezt a dolgot! Köszönöm szépen előre is válaszodat! Kitti :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Kitti!

      Aww, olyan aranyos vagy! Nagyon szépen köszönöm a dicséreteket, hatalmas mosolyt csaltál vele az arcomra, és hiszed vagy sem, a fejezetek írása közben mindig eszembe jutnak az ilyen dicséretek, és lendítenek tovább, úgyhogy köszönöm neked is. <3
      Ó, hát igazán köszönöm, hogy gondoltál rám. Nem hallottam még erről a lehetőségről, de ha már voltál ilyen rendes, hogy beajánlottál, természetesen kíváncsi vagyok, miről szól. Az elérhetőségem dwsnalexis@gmail.com, nyugodtan írj ide nekem. :)
      Én köszönöm szépen, hogy írtál, és hogy gondoltál rám. :)

      Keep smiling,
      Lexi

      Törlés
  2. Drága Lexi!

    Hát, nekem nincs szünetem, de azért a rokonéknál jól telt ez a négy nap. Mit ne mondjak, a fejezetet is Shake it off karakoke közben olvastam, úgyhogy talán így nem volt az igazi, de emlékezetes marad az este, az biztos.
    Tényleg nem ez volt a leghosszabb fejezet, de nem volt hiányérzetem. Félre ne értsd, szívesen olvastm volna még, még és még, de mégis kaptunk annyit a Camabel (:D) cutenessből, hogy elégedett legyen mindennel. Tényleg kellett egy ilyen kibeszélős, lelkizős rész, és abba a hibába estem, hogy ennek a végére vártam a csókot, de olyan cukik, hogy nem lehet haragudni rájuk, amiért nem sietik el a dolgot. Valahogy nem is nézném ki Amabelből. Azért kíváncsi vagyok, hogy melyikük kezdeményezi majd. Cal úgy látszik, mintha félne a visszautasítástól, pedig nincs rá oka, és mivel egyikük sem volt még szerelmes totál vakok, és nem veszik észre, hogy most azok :D De ez így jó, ettől lesz izgalmas. Főleg mivel még azért képben van Clementine, és tuti kavarni fog valamit. Már előre félek, hogy mit!
    Izgatottan várom a következő részt! Csak így tovább! <3

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága FantasyGirl!

      Hoppácska, micsoda bulik mennek nálatok! ;) Remélem, a fejezet olvasása is valamennyire emlékezetessé tette az estét, nemcsak a karaoke. :P
      Ó, igen, Camabel! *-* (Imádom őket én is így nevezni :D) Igen, ez a lelkizős rész kellett, mert tudom, hogy akkor szilárdulnak meg a kapcsolatok, amikor a felek nehéz időket élnek meg, és a másik ott van mellettük, hogy segítsen nekik, és átvezesse őket a nehéz időszakon. Valami ilyesmire gondoltam itt is, de pont ezért nem illett volna bele a csók. A kezdeményezés viszont egyértelmű lesz, tehát nem hagylak olyan kétségek között, hogy azt írom, hogy "egyikünk sem tudta, igazából ki kezdeményezte", de ez a másik felet egy csöppet meg is fogja lepni, de természetesen csak jó értelemben. :) Hát, igen, szegények nem veszik észre, Calum nem akarja siettetni a dolgot, főleg a lelkizés miatt, Amabel pedig nem az a fajta, aki siet, de majd meglátod. Tényleg nem kell már sokat várni. :D
      Clementine is benne lesz még a történetben, de már akkora dobása nem lesz, mint az előző volt, de majd meglátod, mit csinál még. :)
      Nagyon szépen köszönöm a kommentedet, tényleg, nagyon aranyos vagy, hogy mindig írsz! <3

      Keep smiling,
      Lexi

      Törlés