EIGHTH BROKEN RULE

Hey-ho, Aussies!

Remélem, hogy nektek nem kellett a szombatotokat is a suliban töltenetek, de ha igen, akkor üzenem, hogy együtt érzek, mert én is azt tettem. :) Jövő héten viszont szünet, és már a kilencedik fejezet érkezik, amiben extra mennyiségű Calum&Amabel rész lesz, de addig is itt van a nyolcadik fejezet, amiben lesz az a bizonyos randi, egy Fernando nevű olasz srác és egy veszekedés is. És most gonosz vagyok, hogy ezt így mind elmondtam, mert nem minden lesz olyan veszélyes, mint ahogy hangzik, és ahogy ti gondoljátok. Viszont jönnek a szokásos kérdéseim: hogy tetszett a randi? Ilyenre számítottatok? A beszélgetések milyenek voltak? És Clementine a végén? Elég reális volt Amabel reagálása? :D Hú, már nagyon kíváncsi vagyok, mit szóltok, mert szerintem izgalmas fejezet lesz, de kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok. ;)
U.i.: Az az utolsó kép... :P

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

EIGHTH BROKEN RULE

Van, hogy már egy ideje ismersz valakit, de amikor az élet egy nem mindennapi szituáció elé állít titeket, akkor meglepve tapasztalod, hogy sokkal több mindent tudsz meg róla, megismered egy eddig rejtett oldalát. Bellel most ez volt a helyzet. Ismertem már őt – jó, mondjuk csak két hete, de vannak, akik ennyi idő alatt már képesek megfojtani egymást -, de úgy éreztem, tudom, mit mondana egy dalra, melyik karaktert kedvelné egy könyvben, mi miatt sikkantana fel az utca közepén, tehát megismertem az ilyen apró-csetlő dolgait, amelyeket talán ő nem, de én fontosnak tartottam. Nem is beszélve arról, hogy már az arcjátékát is számon tartottam, tehát tudtam, hogy amikor nevet valamin, akkor felhúzza az orrát, ha zavarban van, akkor a füle mögé tűri egy tincsét, vagy mikor a zenéről kezdünk beszélgetni, előveszi azt a tipikus Amabeles mosolyt, ami képes felvillanyozni az egész napomat. Mintha már egy régi jó ismerős lenne.

Ma azonban, az első randink alkalmával kezd még jobban kirajzolódni előttem a személyisége. Nagyon erős lány, az egyik legerősebb, akit valaha volt szerencsém megismerni, mert én a helyében már biztosan berontottam volna a mostohája irodájába, és ráborítottam volna az asztalt. Vagy legalább útközben felrúgtam volna egy kukát, de a lényeg, hogy én már biztosan elvesztettem volna az eszemet. Ő viszont túl keményen állta a sarat, így büszkeséggel töltött el, amikor megérkeztem hozzájuk, ő pedig megölelt, mert a cselekedete azt jelezte, hogy szüksége van valakire. És én ott akartam lenni neki.

- Biztos több ezer lány mondta már, de szerintem jól áll neked az ing – szólal meg a jobbomon Bell, és amikor lepillantok rá, egy vidám mosolyt vélek felfedezni rajta.

- Akkor hadd legyek én az első fiú, aki azt mondja, hogy gyönyörű vagy ebben a ruhában – dicsérem komolyan mindenféle viccelődés nélkül végigpillantva a sötétkék egybeuháján, mert eddig úgysem jegyeztem meg neki, hogy milyen szexi tud lenni. És ehhez nem kell neki hajfestés, drága kiegészítők, ultrarövid szoknya vagy 10 centis magassarok, ő alapból is jól néz ki.

Megjegyzésemre elpirul, és ilyenkor leginkább egy cserfes kislányra hasonlít, akit rajta kaptak valamin, de nála ez csak a szemérmesség jele. Mindig ezt csinálja, ha megdicsérem, pedig ezt soha nem értettem sem benne, sem a lányokban. Ami igaz, az igaz; ha gyönyörű ebben a ruhában, akkor az is. Én nem játszom a talpnyalót, csak azt mondom ki, amit őszintén gondolok, nem holmi bájgúnár szöveget, csakhogy becsajozzak.

- Egyébként nem furcsa, hogy ismernek téged az emberek, és minden lány helyesnek és aranyosnak tart? – tudakolja homlokráncolva, mire én csak jókedvűen felnevetek.

- Most buktál le! – replikázok pimaszul, de ő csak értetlenül, összevont szemöldökkel, mégis kíváncsi tekintettel néz rám.

- Mi? Miért buktam volna le?

- Azt mondtad, hogy minden lány aranyosnak tart, ami azt jelenti, hogy te is – magyarázom diadalittas vigyorral, és az ő mosolya is egyre szélesebb lesz. Megcsóválja a fejét, mintha hitetlenkedne abban, hogy rájöttem erre, de szemrehányást vagy sértődöttséget nem látok rajta. Ezért is bírom őt: bármennyit is marháskodom, bármennyire is húzom az agyát, őt sosem zavarja, legalábbis egy rossz szót nem szól róla.

- Ó, igen? És szerinted az én ízlésem megegyezik a többi lányéval? – incselkedik felvonva a szemöldökét, és látom, hogy ő is élvezi a játékot.

- Nem hiszem, de az én esetemben kivételt tehetnél.

- És mégis miért? – vigyorog felém, és megkönnyebbülök látva, hogy ennyire felszabadult és vidám. Talán soha nem láttam még ennyire közvetlennek, még a rajzfilmnézős esténken sem, ez pedig sokat mond nekem. Főleg azt, hogy többször kéne randira vinnem.

- Hát, először is, mert anyukám is ezt mondja, és az anyukák sosem hazudnak. Másodszor pedig, ha ellenállsz, akkor kénytelen leszek csikiző hadjáratot indítani ellened – fejtem ki álláspontomat folyamatosan figyelve a lány reakcióját, aki először csak bólogat, majd játékosan megforgatja a szemét. Akkor már tudom, hogy nyert ügyem van.

- Jól van, bevallom, tényleg helyesnek és aranyosnak tartalak. És nem csak az anyukád miatt – feleli mosolyogva, miközben kikerülünk egy szemből jövő férfit, de eközben sem engedjük el egymás kezét.

- Na, most, hogy mindezt tisztáztuk, forduljunk jobbra – navigálom a lányt továbbra is magammal húzva egy kisebb utca felé, ahonnan már látszik a randink helyszíne. Bell szótlanul követ, de mikor lopva rá-rá pillantok, kíváncsiságtól csillogó szempárja és pipiskedései jelzik, hogy tényleg érdekli, hová tartunk – Nem voltam túl ötletes a helyszínt illetően, de a tulaj a szomszédom, úgyhogy megbeszéltem vele mindent – magyarázom megállva egy üzlet előtt, amelyen nagy, zöld-fehér-piros betűkkel virít a ’Viva la vida’ felirat.

- Hmm, jól hangzik – szemléli az olasz éttermet Amabel, mire én gondolatban kidüllesztem a mellkasomat, mert még nem sikerült elbaltáznom a randinkat. Már itt is nézhetett volna rám szemrehányóan, üvöltözhetett volna velem, hogy miért nem találtam valami romantikusabb helyet, de nem tette. Piros pont nekem.

A lányt bevezetem a hangulatos, az olasz zászló színeiben pompázó előtérbe, ahol a hangszórókból halk, tipikusan olasz nóták szólnak. Odalépünk a pulthoz, ami mögött Fernando – a tulajdonos, azaz egyben a szomszédom is – áll, és amikor felnéz, sugárzó arccal máris magyarázni kezd.

- Á, Calum úrfi, már itt is van! – csapja össze a tenyereit vidáman, aminek következtében a mellettem álló lány halkan elkuncogja magát. Hát, igen, Fernando tipikus itáliai férfi: pörgős, vidám, gyors beszédű, és egy igazi olasz macsó. Nem csoda, hogy az első dolga az, miután kikászálódik a pult mögül, hogy bemutatkozzon a lánynak, és kezet csókoljon neki. Gyorsan megköszörülöm a torkomat, mire a tulaj észbe kap, és elindul a megbeszélt hátsó helyiség, azaz a konyha felé.

- Nos, hölgyem és uram… – áll meg határozottan a konyha ajtaja előtt, felváltva rám, majd Bellre nézve – akkor most bevezetem Önöket Olaszország gasztrokultúrájának legízletesebb és legtitokzatosabb bugyraiba – konferál fel egy számomra ismeretlen szöveget, de oldalra döntve a fejemet látom, hogy a lánynak tetszik ez az egész, és fellelkesülve kérdezi:

- Szóval, mi fogunk főzni? – pillant fel rám csillogó szemekkel, és olyan élénk ragyogást és élettel teliséget látok benne, mint még soha. Tudom, hogy őt soha nem engedte főzni a mostohája, mert szerinte az a cselédek dolga, de a lány elmesélte, hogy Anne-nel néha titokban együtt főztek, mert ő mindig is szeretett volna a konyhában sürgölődni. Most pedig megteheti.

- Sì, hölgyem, sì – pattog továbbra is a férfi, majd kitárja előttünk a konyha ajtaját, hogy szembetalálhassuk magunkat a sertepertélő szakácsokkal. Miközben sétálunk befelé, kapunk egy-egy kötényt és a kuktáknak való sapkát, ami szintén nem volt benne a megállapodásban, így biztos vagyok benne, hogy röhejesen nézhetek ki. Mintha Bell csak olvasna a gondolataimban, aranyosan megjegyzi:

- Jól áll neked a kötény, konyhásfiú – becézget beállva Fernando mellé, és ha a fiúk szájából hallottam volna ezt a mondatot, akkor valószínűleg már hozzájuk vágtam volna egy fakanalat. Amabel azonban csak dicséretnek szánta, ezért büszkén kihúzom magam, és akkor már nem lehet letörölni rólam azt a fránya vigyort.

- Hölgyem, ahogy hallottam Calum úrfitól, nem nagyon engedik a konyhába, micsoda hiba pedig! Bel torto, bel torto! – dörmög heves vérmérsékletű olaszként, miközben egy serpenyővel hadonászik – Mi azonban megtanítjuk a kisasszonyt főzni, mert biztosak vagyunk benne, hogy szorgosan követi majd az utasításainkat, és kész konyhatündér lesz Önből a nap végére. Annyira, hogy majd magának kell kisegítenie az úrfit!

- Hékás! – förmedek fel, de igazából inkább szórakoztat a helyzet, minthogy megsértődnék rajta – Nem volt arról szó, hogy a gyér konyhai tudásomat felhozzuk – játszom el a tettetett felháborodottat, de Fernando csak töretlen lelkesedéssel megrázza a fejét.

- Akkor csapjunk is bele, nidiata! – kiáltja vidáman, mint egy vezényszót, és ezzel a mondattal kezdetét veszi a főzős tanfolyam.

Ha valaki jelentős pénzösszeget tett volna fel arra, hogy én leszek a bénább kukta kettőnk közül, akkor egy mostanra gazdag emberhez lenne szerencsém. Nem volt kérdés ugyanis, hogy szerencsétlenkedni fogok, mert a konyhában töltött perceim száma – nem véve figyelembe az evésre és kajakeresésre szánt időt – megközelíti a nullát. Anyám úgyis szeret a saját kis birodalmában sürgölődni-forgolódni, az én kezembe pedig még egy lábost sem adna, úgyhogy megvannak az ésszerű indokaim arra, hogy miért sikerült teljesen puhára párolnom a felkockázott sárgarépát és zellert, amikor csak félpuhára kellett volna, vagy miért sóztam túl a levest. Ezt persze annak is betudtam, hogy Fernando már az előétel készítése közben sértődötten elsomfordált, ugyanis teljesen ”véletlenül” egy kis lisztet szórtam az arcába, ezért ő felhúzott orral elvonult, valami olasz makogást dörmögve az orra alatt. Az a véletlen persze szándékos volt, csak a kis bosszúmat fizettem vissza neki, amiért Amabel kezét csókolgatta. Nem is voltam hajlandó bocsánatot kérni, ezért addig egyedül kellett dolgoznom, amíg a lány meg nem szánt, és mellém költözött, így jött vele az összes pereputty, azaz a többi szakács, akik elvileg mindkettőnknek segítettek volna, illetve maga Fernando is.

Az eredmény azonban magáért beszél: egy isteni nyári minestrone levessel indítottuk a menüt, főételként mediterrán omlettet készítettünk, míg a hab a tortán Giusy almás süteménye, aminek a majszolása közben úgy érzem magam, mint kisiskolás koromban, amikor mindig elcsentem valamennyit anya sütijeiből, és a szobámban magamban kuncogva elfogyasztottam azokat.

- Nem is voltál reménytelen eset – kuncog fel a lány szembe velem, miközben a desszertből csipeget. A főzőcskézés után ugyanis kaptunk egy hangulatosan feldíszített asztalt egy csendes kis bokszban, és azóta a munkánk gyümölcséből falatozunk.

- Az igaz, hogy nem égettem fel a konyhát, de az első adag vöröshagyma jól odakozmált – ismerem be Fernando fancsali arcára visszagondolva, amely azt sugározta, hogy hitét vesztette egy bizonyos zenekar bizonyos tagjának konyhai tudásában – Különben is, milyen kifejezés az, hogy üvegesre pároljuk a hagymát? Ez nekem magas! – fűzöm hozzá tettetetten elszörnyedve a gasztronómiai szakszón, de annyi komoly az egészből, hogy soha többé nem fogok hagymát üvegesre párolni.

- Én is csak azért tudtam ehető eredményt létrehozni, mert Fernando és a többiek mindig ott voltak körülöttem, egyébként biztos elbénáztam volna az egészet – vallja be a lány két falat sütemény között, és a villájával kezd el mutogatni felém.

- Ó, igen, Fernando! Ha lehetne, már biztos kitűzött volna rólam egy képet az étterem előterébe azzal a felirattal, hogy a „Hónap legbénább vendége” – szórakozom tovább, a lány pedig aranyosan felnevet poénom hallatán, és attól félek, hogy a kuncogástól a torkán akad a falat.

Bármennyire is természetesnek tűnik a helyzet, tudom, hogy ma, esetleg holnap, vagy egész héten nem lesz ez így, hiszen nem bagatellizálhatjuk el azt, ami ma történt. Nem minden nap találja meg az ember az apját, méghozzá egy hazugsággal karöltve. Bevallom férfiasan, én nem tudom, mit tettem volna Bell helyében, de biztos felrúgtam volna már valamit. Mert annak ellenére, hogy én nem vagyok az a lelkizős típus, elég undorítónak tartom, amit a lány mostohája tett. Eddig nem találkoztam ennyire bunkó és szívtelen nővel, egyszerűen elképzelni sem tudom hogyan vetemedhetett ilyenre. Tapasztalatok hiányában, azonban öcsihez híven tudom, hogy a lányokat mindig jobban megviselik az ilyen esetek, mint a srácokat, ezért az a legjobb, ha hagyod, hogy a csaj beszéljen. Viszont, ha nem akar, akkor az már gond, mert akkor teljesen depressziós lesz, és még ha azt is állítja, hogy jól van, akkor sincsen. Ez az első számú szabály, amit egy fiútestvérnek az eszébe kell vésnie.

- Szóval, hogy tetszett a főzőcskézés? – kérdem az utolsó falatot is lenyelve, mert az apás témát még későbbre tartogatom. Mellesleg kíváncsi vagyok, elbuktam –e már az első randin vagy nem.

- Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon tetszett – bólogat vidáman, erősen kihangsúlyozva a szavakat, de hangja teljesen őszintén és élettel telien cseng, úgyhogy nem is akarok kételkedni benne. Én is jól éreztem magam, de azért egy randit nem a pasinak kell elsősorban élveznie, hanem a lánynak. Hiszen minek futnánk utánuk, csorgatnánk a nyálunkat hetekig, ha az első adódó alkalommal olyan randit tervezünk nekik, amit biztos nem fognak bírni? – Nem hittem volna, hogy ilyen helyet választasz, de örültem neki, mert ez nem volt olyan átlagos, de azért mégis figyeltél arra, hogy valami olyat csináljunk, ami új és nem a megszokott vacsorákat, piknikezéseket ültük végig. Szóval, nagyon élveztem – fejti a véleményét pironkodva, monológjába belesűrítve mindent, amit hallani akartam.

- Hát, azt nem ígérhetem meg, hogy minden randi ilyen lesz, de örülök, hogy tetszett – vigyorodok el, majd viccelődve hozzáteszem: - Bezzeg az mekkora élmény lehetett volna, ha felgyújtom a konyhát!

- És akkor a tűzoltóállomáson hoztunk volna össze valami randiszerűt? – érdeklődik felhúzott szemöldökkel és kíváncsi mosollyal, mire én rögtön rávágom:

- Hogyne! Nem tudtad, hogy én a spontaneitásban vagyok a legjobb? – vonom meg a vállaimat szórakozottan, és a felhőtlen nyugalom és magabiztosság vesz erőt rajtam. Úgy érzem, hogy jó vágányon haladok, és ha így folytatom, akkor nem is kell félnem attól, hogy útközben megváltozik a helyzet, és teljesen máshol kötök ki.

- Az első találkozásunk óta nem is tudnék ebben kételkedni – replikázik, és szinte látom rajta, hogy ő is visszapörgeti az emlékeit arra a napra, amikor elsőnek találkoztunk. Nem volt betervezett, hogy Brownie megeszi a szendvicsemet, de hát rögtönöztem! És most hol tartanánk, ha akkor nem kezdtünk volna el beszélgetni? Jesszus, furcsa belegondolni, mennyi mindent változtatott meg az a bizonyos hétfő, és az a bizonyos lány, aki most velem szemben ül. Semmit nem akarok megváltoztatni az elmúlt hetek eseményeiből, mert ez pont így volt jó: az első, bizonytalan napokkal, amikor még azt sem tudtam, hogy láthatom –e valaha újra, a dedikálással, ami aztán elindította az eseményeket, a könyvesbolt látogatásokkal, a kutyasétáltatásokkal, és most, ezzel a randival.

- Van még időd, vagy életbe lép a kijárási tilalom? – tudakolom megköszörülve a torkomat, ezzel emlékeztetve magamat arra a tényre, hogy jó négy órát eltöltöttünk az étteremben, és lehet, hogy a banya megint elfoglalja a palotáját, úgyhogy haza kéne vinnem a mostohalányát.

- Nem érdekel, ha kijárási tilalom van – húzza fel a vállait Amabel, mintha csak rosszul írt volna le egy szót, és nem érdekli, ha pont azt az egyet nem tanulja meg helyesen, és annyira más ez, mint mikor elsőnek bejelentette, hogy mennie kell. Hűha, mit műveltem én ezzel a lánnyal?

- Ejha, mi lett a régi Amabellel?

- Megtudta az igazat, és most már ki mer állni magáért – feleli komoly hangszínben, ezzel pedig egy pillanatra megfagyasztja a levegőt kettőnk között. Tudom, hogy sok mindenen ment keresztül, és nem hibáztathatom, ha most már tényleg változtatni akar, úgyhogy próbál elmarháskodni a dolgot:

- Ez az, Bell! – csapok az asztalra ünnepélyesen, az ő szája pedig egy pillanatra tátva marad - Mert tudod, a jó lányok azok a rossz lányok, akiket még nem kaptak el – idézem a Good Girls sorait, amivel már mosolyt tudok kicsalni a lányból, aki lekönyököl az asztalra, amivel túlságosan kerül ahhoz a zónához, ahol már muszáj megcsókolnom, mert nem bírok ellenállni neki.

- Szóval te nem akarsz elkapni, most, hogy már tudod, hogy rossz lány vagyok? – húzza az agyamat előredőlve, és gondolkodás nélkül válaszolni tudok rá.

- Nem, mert én önző módon megtartanálak magamnak – vallom be utánozva Bellt, tehát lekönyökölök az asztalra, amivel a köztünk lévő távolság a felére csökken. Valamikor hallottam, hogy az egyik legrosszabb csajozós szöveg az, hogyha bepróbálkozol a „Tudnál adni egy térképet, mert egyszerűen elvesztem a szemeidben” mondat, de valamiért ebben a szituációban erre tudok asszociálni. Ezek a megfejthetetlen pasiagyak!

- Én pedig nem is ellenkeznék – szólal meg halkan, pironkodva, majd lesüti a szemeit. Meglepődni sincsen időm, szinte mellbe vág az előbb elhangzottak súlya. Szóval ez azt jelenti, hogy akkor ő is tökre bír engem, és nemcsak úgy, mint egy havert?

Nem voltam ebben jó soha, mert a lányok egyébként is a legmegfejthetetlenebb és legmeglepőbb emberi lények, másrészt pedig sosem voltam igazán oda egy csajért. Egészen addig, amíg Brownie meg nem ette a szendvicsemet, és a csinos gazdája vele együtt nem bukkant fel. Akkor, mint egy villám, csapott belém a felismerés, hogy van egy elérhető lány, akivel normálisan el lehet beszélgetni bármiről, anélkül, hogy félpercenként azt sikítozná, hogy „Ó, Istenem, milyen aranyos vagy!”, vagy „El sem hiszem, hogy megismertelek”, pedig tudta, hogy ki vagyok. És vele aztán bármiről lehetett dumálni: zenéről, hangsúlyozom jó zenéről, könyvekről, filmekről, családról, lustálkodós napokról, idegesítő emberi szokásokról, gyerekkori történetekről, ciki pillanatokról vagy éppen a kedvenc vicceinkről. És sosem bírtuk megunni egymást, egyszerűen mindig volt miről beszélnünk!

- Ez azt jelenti, hogy holnap lenne kedved megint együtt lógni? – tudakolom lazán, pedig a macsós felszín alatt égek a kíváncsiságtól, hogy megtudjam a választ. Pasi vagyok, engem ne hagyjanak kételyek között vergődni!

- Igen, csak nem tudom, mikor, mert holnap találkozom apámmal – bólint rá elhúzva a száját, miközben fészkelődni kezd a székén. Zavarát nem is tudná leplezni: leejti a vállait, piszkálgatni kezdi az arcát, és szeme olyan nyugtalan és zavart, mint egy borús, viharfelhőkkel teli éjszaka, amelynél sosem tudhatod, mikor csap be a villám, és kezdődik el a vihar.

- Hogy érzed magad, mióta megtudtad az igazságot? – bukik ki belőlem elgondolkozva, de nem tudom, elég óvatos kérdeztem –e rá.

- Hát, elég rosszul – pillant fel rám szomorkodó tekintettel. Szeme barnasága most nem olyan élénk, mint eddig, sokkal inkább komor és rideg, és ha összetörném magam, akkor sem tudnék változtatni a helyzetén, pedig rettentően idegesít a magatehetetlenségem.

- Beszélni fogok Clementine-nel, és addig nem tágítok, amíg be nem vallja, miért tette mindezt. Mert a hazugság még a kisebb probléma, de egyszerűen nem tudom megérteni, hogy miért akarta tönkretenni apámat, és elvenni engem tőle. Ez egyszerűen nem fér a fejembe – fakad ki szánnivalóan magas hangon, majd gondterhelten végigsimítja a homlokát. Ezzel megint a nővéremre emlékeztet, ugyanis ő csinálta ezt mindig, ha pasikról volt szó, és csak azért sem lehetett kiszedni belőle semmit a kiszemelt srácról, bármennyit is próbálkoztál nála.

- És apád? Vele hányadán állsz?

- Ez egy elég érdekes kérdés – néz rám Bell azzal a tipikus fájós mosollyal, majd sóhajtva folytatja – Megértem, hogy miért hagyott el, valószínűleg én is ezt tettem volna a helyében. Viszont annyira furcsa ez a helyzet: megismertem az apámat, és van, hogy idegennek érzem, de van, hogy túlságosan ismerősnek. Ez érthető? – kérdezi kétségbeesetten, én pedig türelmesen bólogatok. Szerintem teljesen normálisan viselkedik, de megértem, miért érzi összezavarodottnak magát. Most kapott egy puzzle-t, amit kiraktak neki, de ő azt sem tudja, hogy hogyan tették, és neki mit kéne belelátnia a képbe.

- De nem akarok erről most beszélni. Ma tárgyalok a mostohámmal, aztán meglátjuk, hogy holnap mit kezdek apámmal – zárja le a témát lecsüggesztve a fejét, majd lassan feláll az asztaltól. Segíteni akarok neki, ösztönösen megkönnyíteni a dolgát, és ebben az a legrosszabb, hogy tudom, hogy ebben az ügyben semmit nem tehetek. Szörnyen idegesít, legszívesebben a falba verném a fejemet, de a legapróbb, amit most tehetek, hogy hazakísérem. Már azt is jutalomként élem meg, amikor ezek után elmosolyodik, és kéz a kézben sétálhatunk Sydney utcáin, miközben nem törődünk a világ többi részével, csak egymással, és ez így van jól.

- Holnap eljöhetnél a stúdióba – vetem fel felhúzva a vállaimat, miután megállunk a kovácsoltvas kapu előtt, amihez még egy kiemelkedően fontos, friss és büszke élményem kötődik. Bírom ezt a kovácsoltvas kaput, az biztos! – A fiúk már nagyon pattognak, hogy mutassalak be nekik úgy igazából, emellett megnézhetnéd, hogy min dolgozunk mostanában – magyarázom lelkesen, mélyen Bell mandulabarna szempárjába nézve, válaszul pedig egy beleegyező mosolyt kapok.

- Én benne vagyok. Már tényleg jó lenne megismerni a srácokat – jegyzi meg, miközben az egyik tincsét a füle mögé tűri, mintha valami rosszat mondott volna. Már éppen nyitnám a számat, amikor egy éles női hang hasít a levegőbe, és belém fojtja a szavakat.

- Mi a fenét művelsz, Amabel? – rikoltozik valaki eget rengetően magas hangon, és mindketten a bejárati ajtó felé fordítjuk a tekintetünket, ahol felbukkan – sejtésem szerint – a lány mostohája, aki jobban nem is hasonlíthatna arra a banyára, akit elképzeltem. Agyonsminkelt arc, vörös rúzs, dús ajkak, hidrogénezett haj, tökéletes, gyűrődés nélküli koktélruha és a kihagyhatatlan magassarok. Na meg a fenyegető, nagyképű tartás! - Ki az a fiú? – bök felém műkörmeivel, és komolyan megijednék tőle, ha nem lenne fél fejjel alacsonyabb nálam. Vészesen tipeg felénk, és mire Bell válaszolni akar neki, már ki is nyitja a kaput, és szemtől szembe, csípőre tett kézzel megáll vele szemben.

- Egy barátom – válaszolja Bell felszegett állal, erősnek és határozottnak mutatkozik, szinte nyoma sincs annak a kitörni készülő vulkánnak, ami munkálkodhat benne.

- Mégis mióta barátkozol te ilyen alakokkal? – hangsúlyozza ki az ’ilyen’ szót, mintha sütne rólam, hogy zenész vagyok, vannak tetkóim és rossz szokásaim, és nem mellesleg nem elit családból származom.

- Mióta meguntam, hogy te irányítod az életemet – vág vissza könyörtelenül a mostohalánya, és ha nem helyszíni szemlélő lennék, valószínűleg udvariatlanul eltátanám a számat, de inkább visszafogom magam.

- Hogy mondtad?

- Nem irányíthatod az életemet, főleg nem azok után, amiket ma megtudtam rólad. Tudom, hogyan küldted el apát, mert ma találkoztam vele – húzza össze a szemeit dühösen, és nem tudom, hogy a felháborodott, meglepődött mostoha, vagy a kérdésekkel, tehetetlenséggel teli lány a veszélyesebb.

- Inkább meg kéne köszönnöd nekem, hogy ilyen életed lehet. Apád pedig egy idióta volt, nem tudott volna rólad gondoskodni, ezt akkor te is hallhattad – vonja meg a vállát hanyagul a Miss-Tökéletes-Vagyok-És-Tudom-Is, de most már nem tudom fékezni magam, nekem is hozzá kell szólnom a témához.

- Inkább magának kéne megköszönnie a lánynak, hogy ennyi szenvedést kibírt maga mellett, és teljesítette a parancsait, pedig nem akarta.

- Hogy merészelsz pont te ebbe beleszólni? – hőköl hátra, mintha egy fertőző csótányt látna maga előtt, de reakciója csak felbátorít.

- Úgy, hogy én legalább ismerem Amabelt, és tudom, mi jó neki, de maga abszolút nincsen tisztában ezzel. És mellesleg, szebben is beszélhetne vele, ha már maga a bűnbak az egész történetben – buknak ki belőlem a mondatok egymás után, de nem is gondolkozom a következményükön. Kiállok Bell mellett, nem hagyom, hogy ez az őrült nőszemély sértegesse, vagy tovább bántsa, itt az ideje, hogy valaki neki is megmondja, mit érdemel.

- Jól van, fiacskám, majd, ha te összegyűjtesz annyi pénzt és olyan magas rangban dolgozol, mint én, akkor beszélhetünk erről. Addig is maradj csöndben, és ne üsd bele az orrodat mások dolgába! – sziszeg felém, és undorítónak tartom, ahogy bájosan elfordítja a fejét, hogy a mostohalánya felé forduljon.

- Tudod, mi a jó neked, Amabel, és én meg tudom neked adni. Ezt te is jól tudod! – hízeleg mézes-mázosan, mire legszívesebben kidobnám a taccsot.

- Tudom, hogy meg tudnád nekem adni, de én nem kérek belőle – hangzik a felelet erősen, és lassan úgy érzem, hogy puskaporos hangulat uralkodik kettejük között. Eddig is csodáltam a csajt, de most, hogy látom, mennyire erős és szenvedélyes tud lenni, most még inkább! Le a kalappal, én nem tudnám ezt ilyen hidegvérrel tűrni! – Szóval, igaz? Nem is tagadod, amit apámmal tettél?

- Nem.

- De miért? Miért kellett őt tönkretenned? – robban ki Bellből már egy fokkal magasabb hangon, és az állkapcsa beleremeg a dühbe. Lenézek a kezeire, és nem csodálkozom, hogy ökölbe szorította azokat, mert már én is erős késztetést érzek arra, hogy bemossak egyet Clementine-nek.

- Én csak jobbá tettem az életedet, hát nem érted? – rikácsol a nő széttárva a kezeit, de már kapja is vissza a választ.

- Mégis hogyan gondoltad, hogy azzal, hogy elveszed tőlem az apámat, jobbá teszed az életemet? – vág vissza, és akkor ágyúdörgésszerűen, szinte sikítva szólal meg a mostoha.

- Úgy, hogy ő soha nem volt alkalmas a nevelésre, de én igen! És kellett nekem egy fránya gyerek, hogy megmutathassam ezt az elitrétegnek is, azért tettem! Mégis mit gondoltál? Jó tündér akartam lenni?

- Eleget hallottam. Menjünk! – biccent felém Amabel, de én mozdulni sem tudok a meglepettségtől. És nem én vagyok az egyetlen.

- Ne merészelj elmenni most, Amabel! – remeg Clemetine keze, szemében vad düh izzik, és úgy tűnik, hogy mindjárt felrobban - Ha megteszed, soha többé nem fogadlak vissza! Nem szegülhetsz ellen a kéréseimnek, ha ennyit tettem érted. Hát nem érted, hogy milyen szerencsés vagy, hogy én vagyok az anyád? – fogja meg a lány karját erősen, ő azonban kicsúszik a szorításából, megrázza a fejét, és határozottan kijelenti:

- Nem vagy az anyám – szűri ki a fogai között, majd ellép a nőtől, aki még ezután is kiabál utána, de ő már rá sem hederít. Komótosan lépked a betonon, én pedig még egy utolsó visszapillantás után követem őt.

- Hűha, ez nem volt semmi!

- Hát nem – ismeri be Bell egy elégedett mosollyal, és végre eltűnnek a viharfelhők a szeméből – Teljesen megkönnyebbültem, hogy kiadhattam magamból mindent – sóhajt fel, és mélyen beszívja a levegőt. Behunyja a szemét, mintha fel akar töltődni, aztán elhúzva a száját hozzáteszi: - Csak most jól kiraktam magam otthonról!

- Nem baj, hozzánk jöhetsz – ajánlom fel nem is mérlegelve a lehetőségeket, hiszen hozzánk bármikor jöhet. Nem érdekel, ha este, reggel, vagy ha boldog, esetleg zaklatott, jöjjön, amikor akar. Ezt tesszük azokkal az emberekkel, akikkel törődünk, nem? – És mielőtt megkérdeznéd, nem, nem gond – teszem hozzá oldalra döntve a fejemet, amivel újabb felszabadult mosolyt csalok ki belőle.

- Köszönöm – hálálkodik, de én csak megvonom a vállamat.

- Bármikor – válaszolom vigyorogva, majd felajánlom a kezem a lánynak, aki megfogja azt, és összekulcsolva a kezeinket sétálunk a házunk felé.