THIRD BROKEN RULE

Hey-ho, Aussies!

Hűha, 1300 kattintás és 13 feliratkozó? Mivel érdemeltem ezt ki? <3 Bár sokszor mondom, jól esik látni, hogy amit én szeretek csinálni, azaz az írás, más embereknek is tetszik, és nemcsak magamnak írogatok. Köszönöm a rengeteg támogatásotokat, és remélem, hogy az iskola sem veszi el a kedveteket az olvasástól. ;) Továbbá köszönöm az egyetlen és utánozhatatlan Mackenzie Summers-nek a blogom első díját, a héten biztos kikerülnek a válaszaim is. :)
Apropó, hogy megy nektek az iskola? Írtok már jövő héten dolgozatot? :) Mi szerencsére - legalábbis egyelőre úgy tűnik - nem, de ki tudja? :) Minden esetre a jövő hét egy újabb esély, és egy újabb hét, amikor nem hagylak titeket olvasnivaló nélkül. Sok sikert tehát mindenkinek a sulihoz, egyetemhez, vagy éppen ahhoz, amit csinál, és remélem, hogy találkozunk jövő héten ugyanitt. ;)
És mit szóltok a mostani részhez? Clementine és Anne felbukkanásához? És a végéhez? Ugye nem ilyen lezárásra számítottatok? ;)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

THIRD BROKEN RULE

Tudtam, hogy Clementine szerint nem helyes, amit teszek, de őszintén! Mióta érdekelt úgy igazán, hogy helyes –e, amit teszek, ha végre boldog voltam? Elmúltak már azok az idők, amikor nem a magam ura voltam, hanem Clementine sakkbábuja, és – bár ő még mindig nem tudott róla -, de megszegtem tucatnyi szabályt, amit felállított nekem.

Talán az elsőt azután tettem meg, miután mostohám össze akart boronálni azzal a bizonyos Greg Phillipsszel, akinek a családja az elitélet középpontjáért folyó versenyben biztosan a dobogón végzett volna. Greg persze a tökéletes mintagyerek megtestesítője volt: kitűnő tanulmányi eredményei mellett sportolói tehetséggel is megáldotta a sors, és mindenhez értett a művészetektől kezdve a filozófiáig, csak egyet nem tanítottak meg neki. Azt, hogy hogyan bánjon a lányokkal. Ő társaságban fenntartotta azt a látszatot, hogy az etikettet tökéletesen követi, de ha nem volt körülöttünk senki, akkor rájöttek az udvariatlan és kellemetlen csókolózási kényszerek. Akkor még hittem abban, hogy mostohámat valóban érdekli a boldogságom, és hozzá fordultam ezzel a problémával, de ő csak annyit mondott erre, hogy „Biztos a hormontúltengés az oka.” Én azonban nem hagytam ezt annyiban. Greg úgysem szeretett, bármennyire is hangoztatta ezt, és bár eleinte hinni akartam abban, hogy végre szerelmes vagyok, nem tudtam átverni magamat. Gyűlöltem azt az embert, és minden egyes hazug szavát, amely elhagyta a száját, ugyanis azok minden alkalommal jelentés és érzelem nélkül tovaszálltak akár egy hirtelen lecsapó, nyári zápor.

A szorongásban és hazugságban vergődések akkor értek véget, amikor egy jobb horoggal elküldtem a fiút a házunkból, az ugyanis túlságosan átlépte a határt, és a saját szobámban próbált ágyba vinni. Határozott fellépésem után azonban önként és dalolva hagyta el a házat, és bár Clementine soha nem tudta meg a teljes igazságot, azt azért észrevette, hogy Greg ezután sosem jelentkezett, és inkább eliszkolt, ha valamilyen puccos partin találkoztunk.

Az egész olyan volt, mint egy bugyuta színjáték. Nem csoda, hogy úgy éreztem magam, mintha nem is én lennék, hanem valaki más, akinek a szerepét magamra öltöttem. A szívem megtelt ürességgel, jelentéktelen és olcsó játékbaba voltam, amit csak úgy ide-oda dobálgattak a csúnya felnőttek nem gondolva arra, hogy egyszer majd túl sokat rángatnak, és végül nem marad más belőlem csak egy összezúzott szív, egy élettelen test és egy üreges, távolba meredő szempár.

Akkoriban nem ismertem a vidámság és a boldogság fogalmát. Céltalanul, kihasználtan, lélektelenül tengettem a mindennapjaimat, és alig vártam, hogy egy-egy napi szenvedésemnek vége legyen. Nem voltak terveim, mint a mai fiataloknak, csak éltem a nekem megszabott, komoly zenével komponált, drága ruhákkal támogatott, pontosan előírt és szigorúan szabályozott burokbeli életemet.

A Greges történet azonban megváltoztatott mindent: lassan, észrevétlenül kezdtem megszegni a szabályokat, és titokban elkezdtem nézni sorozatokat, letöltöttem dalokat, vettem meg számomra tetsző könyveket és ruhákat, eljártam kutyát sétáltatni – bármennyire is hangoztatta mostohám, hogy az a személyzetnek való feladat -, és mikor elküldött vásárolni, akkor is inkább parkokban sétálgattam, könyvesboltokban ücsörögtem, kávézókban töltöttem az időmet, és kezdtem visszakapni az életkedvemet. Persze néha lebuktam, de akkor ígérgettem, hogy „Ez lesz az utolsó eset”, és ő hitt nekem. Szerencsémre Anne végig mellettem volt, és segített, így tudta megoldani például azt is, hogy Clementine-nek ne legyen kulcsa a szobámhoz vagy az én titkos gardróbomhoz. Rettentően hálás voltam neki mindazért, amit értem tett, főleg, hogy munkával töltött órái mellett néha benézett hozzám, és olyankor hosszú órákat tudtam vele beszélgetni, nevetgélni, videókat nézni, sőt! Még mellette izgultam végig a Teen Wolf részeit is, mert ő odáig volt a horrorokért, és lelkesedéséből egy idő után rám is ragadt. És ezek voltak életem legboldogabb, legszebb pillanatai.

Nem bántam meg tehát azt a jobb horgot sem, illetve, hogy titkos kutyasétáltatásaim közben találkoztam Calummal és bandatársával, Michaellel is, hiszen mindketten nagyon rendes srácoknak tűntek. Az első alkalom után féltem bevallani, hogy iszonyúan jól éreztem magam a fiú társaságában, mert a szívemet behálózták a kételyek, félelmek és aggodalmak szövevényes hálói. Vajon ő is olyan, mint a többi srác? Eleinte jófej, udvarias, aztán teljesen kifordul magából, mert ez csak az álca volt, és végül összetöri a szívedet? És egyáltalán megéri –e vele lenni, ha úgyis tudod, hogy nálad sokkal kevésbé bonyolult családi hátterű, szebb és tehetségesebb lányok is vannak odakint, akik sokkal jobban megérdemelnék, hogy vele legyenek?

Nem tudom ezeket a gondolatokat kiverni a fejemből, mert minden egyes alkalommal befészkelik magukat az agyam leghátsó zugába, és nem tudom figyelmen kívül hagyni őket. Ahogy Clementine ideges, fennhéjázó szavait sem:

- Nem, nem, nem! – emeli fel a kezeit indulattól telve, szája erőtlen grimaszra húzódik. Sóhajt egyet, csukott szemmel vesz egy mély levegőt, mintha egy óvodást próbálna azzal meggyőzni, hogy a homokot nem lehet megenni, nem pedig a 19 éves mostohalányát lebeszélni egy gyönyörűen szabott ruháról – Túl sokat takar! Ez egy koktélparti lesz, Amabel, nem pedig egy temetés! – fakad ki egy elnéző mosollyal, majd eltipeg valami olyasmit motyogva, hogy majd akkor ő kerít nekem ruhát.

Egy tipikus „Már megint nem értem, miért húzza felé magát ennyire” sóhajjal letudom magamban az előbbi disputát, majd végignézek a tükörben látható énemen. Hófehér, lágyan a földet verdeső egyberuhám alsó részét egy barna öv választja el az ujjatlan, mellkasi részen csipkézett felső résztől. Az egész olyan letisztult és elegáns, ezért tetszik nekem, és ezért nem tetszik a mostohámnak. Anne azonban felveszi a leglelkesebb mosolyát, és csak szemöldökét felfonva néz az eltipegő nő után.

- Ne is törődj vele! Szerintem gyönyörű vagy! – forgatja meg szemeit az előbbi jelenet után, de utána az izgalom újra elfoglalja az arcán a helyét. Ő végre örül neki, hogy kimozdulhat a házból, mert ragaszkodtam hozzá, hogy kísérjen el minket, ha már mostohám éppen akkor esett haza a munkából, amikor Brownie-t el akartam vinni egy körre. Dohogtam neki, hogy majd elintézem egyedül a koktélpartira való vásárlást, de váltig állította, hogy foglalt nekünk időpontot Samantha McEvans-nél, a helyi legjobb divattervezőnél. És miután kisebbfajta rohamot kapott, amikor meglátta a kutyasétáltatáshoz használt „gönceimet”, jobbnak láttam, ha most az egyszer megteszem, amit kér.

Így most itt vagyok ahelyett, hogy Calummal találkoznék, s mivel még a telefonszámát sem tudom, így rettentően érzem magam, hogy nem tudathatom vele, hogy miért nem mentem el a parkba. Persze, eddig is volt olyan, hogy kihagytam napokat, amikor a Parramatta Parkot látogathattam volna meg, de akkor csak Steve vette ezt észre, a mindig újságot olvasó negyvenes férfi, akivel ha van időm, általában beszélgetek, viszont most Calumról van szó. És vele kapcsolatban fáj arra gondolni, hogy most ott ücsörög egyedül egy padon, babrál a Mayday Parade karkötőjével, csokoládébarna szemeivel tanulmányozva a felbukkanó embereket, és egyszer-egyszer tehetetlenségében beletúr enyhén göndörödő fürtjeibe. Összeszorul a szívem elképzelve a képet, és nyelek egy nagyot, hogy próbáljam feloldani a torkomban keletkezett gombócot. Borzalmas lány vagyok, már másodszor is cserben hagytam, és csak reménykedni tudok benne, hogy ezt az alkalmat is megbocsátja nekem.

-  Az apád olyan büszke lenne rád – jegyzi meg halkan Anne, mire érzem, hogy újra görcsbe rándul a gyomrom. A nő felé fordulok, aki úgy mosolyog, mintha valami csodálatos teremtés lennék, és apám is egy nagyszerű ember lenne, amiért elhagyott minket.

- Nem hiszem – csóválom a fejemet lemondóan lelépve az emelvényről, amelyet a hatalmas tükrök elé helyeztek. Miközben felé sétálok, folytatom: - Te is tudod, hogy elhagyott. Akkor miért lenne büszke rám? – szegezem neki a kérdést, ami ahelyett, hogy kiborítaná, megint egy türelmes, de meglepett mosolyt csal az arcára. Akaratlanul is csípőre teszem a kezeimet a kérdés hallatán, s mikor rájövök, hogy hogyan is állhatok előtte, inkább összekulcsolom őket a testem előtt.

Már éppen kérdezném, hogy miért lepődött meg ezen annyira, de akkor mostohám újra belibeg kezében egy rikító vörös koktélruhával, ami olyan részeken is kivágott, amelyeket a legtöbb ember próbál eltakarni. Többek között én is.

- Látod! Ez tökéletes lenne! – nyújtja felém ezt a borzalmat, és akarva-akaratlanul belemegyek, hogy felpróbáljam, de tíz perccel később mégsem ezt veszem meg. Csakhogy addigra Clementine már beszáll az autónkba, és nem látja, hogy azt a fehér estélyit csomagolják be, amit legelőször felpróbáltam. És ezzel egy újabb szabályt szegek meg.

Este, mikor már az utolsó napsugár szekrényemre vetett csíkja is halványodni látszik, laptoppal az ölemben, a hozzá csatlakoztatott fülhallgatóval a fülemben hallgatom az’Out Of My Limit’ akkordjait, miközben izgatottan csattog a kezem alatt a billentyűzet. Rossz szokásként ajkaimat harapdálva, mintha valami rosszat tennék, ütöm be a keresőbe a 5 Seconds of Summer Twitter címszavakat, és ráklikkelek a találatok gombra. Rögtön felugrik mind a közös és a saját Twitter oldaluk is, és felfedezek néhány érdekes találatot is, mint a @lizhem65 nevű felhasználó, de később kiderül, ez nem is olyan különös, hiszen Liz – mint később utánajárok - az egyikük anyukája.

Túllépve ezen a tényen a 5SOS közös oldalán járok, és kíváncsi kislány módjára nézegetem a megjegyzéseket, mert ha már Calummal találkoztam, akkor ha csak ilyen módon is, de szeretnék a többi fiúról is megtudni ezt-azt. Rögtön megállapítom, hogy imádják a rajongóikat, ugyanis legalább minden tizedik írásuk arra vonatkozik, hogy mennyire szeretik őket, a többi viszont csak olyan viccnek tűnik, amit csak ők tudnak értelmezni. Ilyen például, amikor Calum tegnap kiírta, hogy „Úgy szeretlek akár egy lámpát”. Összeráncolt homlokkal, azzal a tipikus „ez most nem értettem, de attól még megmosolyogtattál vele” vigyorral meredek a képernyőre, amikor szembetűnik egy olyan twitt-sorozat is, ami hirtelen bennrekeszti a levegőt a tüdőmben.

@Luke5SOS „Már alig várjuk, hogy holnap találkozzunk veletek ausztrál fanok. :)

@Ashton5SOS „Aussie fanok!!! Ki jön holnap a dedikálásra? :D”

@Michael5SOS „Ha nem tudnátok, holnap dedikálásunk lesz Sydney-ben. 10 óra, Cairns Central bevásárlóközpont. Mindenkit várunk szeretettel.”

@Calum5SOS „Whoo hoo, dedikálás! Lehet, hogy holnap nem fogok nadrágot felvenni…

Beletelik néhány másodpercbe, míg tényleg összerakom a kirakós részeit, és sikerül felfognom, hogy milyen lehetőség áll előttem. Holnap találkozhatok Calummal, még ha nem is a szokásos módon. Villámsebességgel pörgetem a holnapi nap lehetséges bukkanóit: Clementine elvileg megint csak este érkezik haza, és mivel reggel 8-kor legkésőbb el szokott menni, így valószínűleg össze fog ez jönni. Izgatott bizsergés fut végig rajtam, ahogyan újra a fiúra, a mosolyára, a szemeire, az orrhúzogatásaira, a homlokráncolgatásaira és a nevetésére gondolok. Tudom, hogy el kell mennem, és bocsánatot kell kérnem tőle, viszont tartok attól, hogy miután már másodszor ültettem fel, nem fogja megtenni. Viszont akkor is meg kell próbálnom, és ha kilenckor legalább elindulok, akkor hatra csak hazaérek. Olyan sokáig nem tarthat egy ilyen dedikálás, ugye?

Tévedtem. Hatalmasat tévedtem. És már akkor baklövést követtem el, amikor csak háromnegyed kilencre érkeztem a Cairns Central bevásárlóközponthoz, és az egész tömve volt 5SOS pólót viselő, poszterekkel hadonászó, CD-kkel rohangászó, teli torokból sikítozó, okostelefonokkal fényképezgető és euforikus állapotba került lányokkal. Idegennek éreztem magam a rajongók mellett elsétálva, mert olyan volt, mintha ők egy másik univerzumban éltek volna, én pedig csak távolról szemléltem őket. Sosem voltam, és mellékesen sosem lehettem volna olyan, mint ők, megint csak a nevelésemből kifolyólag. Így nem érthettem meg, hogy ők mit éreztek, ha találkoztak a kedvencükkel, végre megölelhették azt az embert, aki a zárolt képernyőjük volt, a hátterük a laptopjukon, aki a szobájuk falát és a pénztárcájuk belső felét díszítette, vagy akinek az arcát a ruhájukon viselték.

Talán sosem fogom megérteni, hogy mi járhatja át őket, az én szívem viszont hevesebben ver, ahogy egyre közelebb és közelebb kerülök a fiúkhoz, akik a bevásárlóközpont nagyjából közepén egy asztal mögött ülnek, mögöttük a felnagyított, nyomtatott másukkal, és lelkesen fogadják az idegesen toporzékolókat, mosolyognak rájuk, dedikálják a hozott tárgyaikat, fényképet készítenek velük és megölelgetik őket. A fiúk közelsége izgatottsággal, kíváncsisággal és idegességgel tölt el, miközben somolyogva figyelem a jeleneteket a zenekar és a rajongótáboruk között, már ha látok belőlük valamit, ugyanis még legalább húsz ember áll előttem.

Persze ez semmi ahhoz képest, hogy már három órája várok, hogy végre sorra juthassak, ugyanis már akkor a fenti emeleten gyülekeztek a későn érkezők, amikor beestem a bevásárlóközpont ajtaján. Ez az én hibám volt, de mégsem számítottam arra, hogy ennyien lesznek. Tudom, hogy a 5SOS nagyon tehetséges és sikeres, és Sydney mégis csak egy nagy város, de azt hittem, hogy december 5-én már elindultak néhányan nyaralásra, és ezért le kell mondaniuk egy ilyen lehetőségről. Hát tévedtem.

Ahogyan ezen gondolkozom, próbálom nyugtatni magamat, ugyanis egyre jobban elhatalmasodik rajtam az az érzés, hogy Calum ezt már nem fogja elnézni nekem. Megérteném, ha ezt tenné, ugyanakkor a remény apró, pislákoló lángja még mindig ott lobog a szívemben, és győzködöm magam, hogy még van esély, semmi sincs veszve. És akkor a következő négy rajongó is megindul a fiúk felé.

A szívem úgy ver, hogy azt hiszem, ki fog szakadni a helyéről, a körülöttem lévő zsivajt is elnyomja szabálytalan ide-oda kalimpálása, és nem érzékelem már a sikításokat körülöttem. Kiráz a hideg, egyre szabálytalanabbul lélegzem, és a gyomrom is furcsa mutatványokat csinál, olyanokat, mintha egy hullámvasúton ülnék. Csak állok ott, remegő tagokkal, a doboló szívemmel, amikor meglátom a fiú kobakját, ahogyan éppen szelíd mosollyal néz fel az előttem álló lányra, miközben Michael folyamatosan duruzsol neki a jobbjáról, és a fiúk is, mintha ugyanazon témáról beszélgetnének, ugyanis összenéznek és nevetnek egy nagyot.

És akkor én kerülök sorra.