Hey-ho, Aussies!
Vidám pillanatok és nevetések után hozom nektek a következő részt, és szerintem ez kiengesztel titeket a legutóbbi fejezet miatt, amit - való igaz - gonoszul hagytam abba. Ebben már lesz Calum is, hiszen az ő szemszöge következik, de ígérem, hogy ezentúl minden fejezetben benne lesz a fiú. :) Még egyszer köszönöm a sok támogatást, hogy olvastok, ti vagytok a legjobbak! Mosolyogjatok sokat, és vigyázzatok magatokra! <3
A részhez pedig csak annyit, hogy én egyszerűen imádtam írni, kíváncsi vagyok, Ti mit szóltok hozzá. Hogy tetszett a srácok beszélgetése? Ilyennek képzeltek el egy dedikálást? Amabel és Calum beszélgetését milyennek találtátok? Na és a végét? :)
A részhez pedig csak annyit, hogy én egyszerűen imádtam írni, kíváncsi vagyok, Ti mit szóltok hozzá. Hogy tetszett a srácok beszélgetése? Ilyennek képzeltek el egy dedikálást? Amabel és Calum beszélgetését milyennek találtátok? Na és a végét? :)
Keep smiling,
Lexi
______________________________________________________
Ó,
és mellesleg mindezt megkoronázva, nem csak pocsékul érzem magam, de még a
srácok körében is népszerű beszédtéma a szánnivaló szerelmi életem, úgyhogy ez
már csak hab a tortán.
-
Jaj, úgy szeretlek, Calum. Szebbé teszed a napjaimat, mindig megmosolyogtatsz,
és megmentetted az életemet is. Annyira, de annyira szeretlek titeket… Kaphatok
egy ölelést? – ugrabugrál előttem egy tizenéves forma lány a mi emblémánkkal
díszített szürke pólóban, Mickey egeres hajpánttal, rózsaszín szoknyácskában és
hatalmas lelkesedéssel. Arcán fülig érő mosoly terül el, miközben előhalássza a
táskájából a fényképezőjét, és azzal kezd el babrálni. Gondolkodás nélkül
felállok, hogy megöleljem, miközben reagálok aranyos monológjára:
-
Én is szeretlek téged, és tudod, hogy ti pedig megmentettétek a zenekarunkat,
úgyhogy asszem kvittek vagyunk – mosolyodok el újra helyet foglalva a székemen,
majd gyorsan ráfirkantom a nevem az előttem heverő poszterre, és továbbadom a
jobbomon helyet foglaló Mikey-nak. Mikor a lány megfordul a kamerájával,
felállok, hogy beférjek a képbe, és eljátszok egy nyelvnyújtós pózt. A vaku kattanásával
ő vigyorogva, integetve elköszön, és odalép Michael elé.
A
következő rajongó már nyugodtabb, így mikor a fiúk – Ashton a bal felemről,
Luke és a lila hajú srác pedig a jobb felemről – egy-egy „Én is szeretlek”,
„Áh, köszönöm, igazán nem kellett volna” és „Nem, nem, én szingli vagyok”
között szóhoz jutnak, továbbra is boncolgatni tudják reménytelen esetemet.
-
Lehet, hogy egyszerűen azért nem ment el, mert nem ért rá – tippelget a kócos,
piszkosszőke hajú Ash, miután köszöngetve átvesz egy barna plüsskutyát. A
színes kobak tulajdonosa viszont újabb ötlettel áll elő, ezért Luke sem
maradhat ki a buliból.
-
Lehet, hogy a beteg nagymamáját látogatta meg a kórházban.
-
De az is lehet, hogy titokban szuperhős, és épp meg kellett mentenie a világot.
-
Vagy… - kezdi Ashton újabb posztert aláírva, és már előre tartok a furcsa
ötletétől – lehet, hogy vérfarkas, és a tegnapi telihold rossz hatással volt rá
– veti fel a lehető legabszurdabb lehetőséget a lehető legkomolyabb arccal és a
lehető legdiplomatikusabb hangon. Mind összenézünk, és röhögnünk kell. Dobosunk
már csak ilyen: dumál, dumál, elejt egy-egy poént, lelkesen és még lelkesebben
mesél, és a legfurcsább gondolatait is mindig úgy tudja megosztani másokkal,
hogy azok robbanásszerűen rögtön a hasukat fogják. Vagy, mert értik a viccet
vagy, mert ránéznek Ash arcára. Vagy mindkettő.
Ahogy
elém lép a következő csaj, alább apad a lelkesedés a témát illetően, de
hirtelen nem is bánom. Az egy dolog, ha te tisztában vagy azzal, hogy milyen
szerencsétlenül jártál, de ha már a haverjaid tudják, és mivel tudják, így ki
is beszélik, az már egy másik dolog. Nem mintha meg akarnám őket pofozni, mert
így jár a szájuk, de ennél kellemesebb témát is el tudok képzelni. Mégis most
az újabb rajongó felbukkanása néhány pillanatra el tudja velem feledtetni Amabelt.
-
Én is téged – válaszolok egy újabb vallomásra, majd szokás szerint arrébb tolom
a következő posztert, és hagyom, hogy a dedikálás sajátos hangulata magával
ragadjon.
A
sok ember, akik azért vannak itt, mert minket akarnak látni és velünk akarnak
találkozni, ők azok, akik energiát és optimizmust adnak nekünk mindes egyes
napunkhoz. Még ha csak jönnek, fényképezkednek, ölelgetnek, mesélgetnek, majd
már mennek is, akkor is sokat jelent, hogy ennyien
itt vannak miattunk. Hiszen mikor
belenézel azokba a boldogan csillogó szempárokba, észreveszed a levakarhatatlan
mosolyukat és a kicsattanó örömtől kipirosult arcukat, akkor hazudnál, ha azt
mondanád, hogy ez nem dob felé téged. Itt vannak, boldogok, vidámak és
lelkesek. Mennyivel több ez, mint mikor egy garázsajtónak játszottunk?
Lassan
feltölt a sok-sok érkező felhőtlen boldogsága, és önmagamat adva próbálom
végigvinni a dedikálást. Az idő múlására pedig csak a zsibbadó kezem és az
elgémberedett, székbe kényszerített tagjaim utalnak.
-
Ó, igen, az azért vicces lett vol… - áll meg a mondat közepén furcsa szünetet
hagyva Mikey. A hangjából meglepődést és felismerést hallok ki, de csak akkor
tulajdonítok ennek nagyobb jelentőséget, amikor a jobb vállamon megérzem az
ökle erejét. Ránézve már éppen tátognék egy sértődött „Áú!”-t, és megkérdezném,
mégis mire volt ez jó, amikor a fejével az előttem lévő ismeretlen felé
biccent, aki később kiderül, hogy nem is annyira ismeretlen.
-
Amabel… - csúszik ki a számon a lány szépen csengő neve, és ebbe a hat betűbe
minden csodálkozásomat, ámulatomat és meghökkenésemet bele tudom sűríteni.
-
Szia! – köszön vidáman a lány egy All Time Low feliratú pólóban feszítve,
szemeit szigorúan az enyémeken tartva. Eddig nem igazán értettem, hogy mondhatják
valakire, hogy mandulabarna szemei vannak, de ahogy a lányéba nézek, rögtön
megértem – Zavarlak?
-
Nem, nem, dehogy. Ha már itt vagy, legalább neked is dedikálhatunk – jegyzem
meg vigyorogva, és hirtelen elfelejtem minden eddigi Amabellel kapcsolatos
sérelmemet és feldúlt gondolatomat. Csak rá kell nézni: eszében sincs senkit
bántani. Lazán, mintha nem is érdekelne különösebben a válasz – ó, ha tudná! -,
tudakolom meg tőle: - Na és? Mi járatban vagy itt? Bár elhinném, ha azt
mondanád, hogy te vagy a legnagyobb rajongónk, és eljöttél, hogy megismerd ezt
a négy őrült, de jóképű – ennél a szónál a szeme végigjár a fiúkon,
megállapodik rajtam, és aranyosan felkunkorodik a szája széle – srácot, de nem
igazán tudom eldönteni, hogy ez –e az oka annak, hogy itt vagy.
-
Igazából csak bocsánatot akarok kérni. A mostohám már megint bekavart tegnap,
és nem tudtam elszabadulni otthonról. Úgyhogy nagyon sajnálom még egyszer –
szabadkozik a kezeivel hevesen gesztikulálva, végezetül pedig úgy néz rám, mint
a kutyája, Brownie, amikor pacsit akar kérni tőlem – De ha már itt vagyok… -
mutat a fiúk felé kérdőn rám nézve, és tudom, hogy most rajtam van a sor. Nem
hittem volna, hogy elég neki ennyit mondania, hogy csillapítsa a bennem tomboló
vihart, de emberek, engem már kenyérre lehetne kenni!
-
Á, semmi gond – legyintek, mintha tényleg abszolút hidegen hagyna a tegnapi
elmaradt találkozó, és nem izgatva magam a rajongók kíváncsi tekintetétől,
odaszólok a másik két fiúnak, akikkel eddig nem találkozott, és gyorsan
bemutatom őket egymásnak. Igaz, hogy egy dedikáláson vagyunk, és nem kéne
húznom az időt, de jelen pillanatban ez cseppet sem tud érdekelni.
Ashton
egy olyan tipikus „Áh, szóval ő az, akiről beszéltél” vigyorral átnyúl előttem,
és odafirkantja a még előttem heverő poszterre, hogy „Szeretettel Amabelnek
:)”.
-
És tőlem mit kérsz? Smiley-t vagy szívecskét? – mutatok a papíron a nevem mellé,
és érdeklődően felpillantok rá. Hirtelen átfut az agyamon, hogy ezt annak is
értelmezhetném, hogy mennyire bír engem: csak haverként, mint a smiley, vagy
több mint barátként, ez esetben a szív illik ide. Ha így is lenne, akkor sem
tudnám kideríteni a lány szándékát, ugyanis csak annyit felel, hogy döntsem el
én, úgyhogy lazán odabiggyesztem mindkettőt, és bandatársam elé tolom, aki
ezután valami nagy remekművön kezd el dolgozni, ugyanis a következő
másodpercekben a hangját nem, csak a filctolla szüntelen sercegését hallani.
A
pillanatnyi szünetben felpillantok a lányra: a kíváncsiságot tükröző
mandulabarna szempárjára, az apró, fel-felbukkanó szeplőire, a hívogató
ajkaira, a lazán kunkorodó tincseire, amelyek körülölelik szív alakú arcát, és
csak ekkor veszem észre, hogy mindketten csak vigyorgunk a másikra. Mindketten
felnevetünk, és ahogy lejátszódik ez a jelenet, úgy érzem, mintha olyasvalaki
állna előttem, aki pontosan tudja, hogy most mit érzek: az egész testemet
elöntő megnyugvást, az ereimben pulzáló boldogságot és azt a furcsa, szinte
ismeretlen érzést, ami teljesen felvillanyoz.
És
ennél már csak az viccesebb, amikor egyszerre szólalunk meg:
-
Ráérsz valamikor a dedikálás után?
-
Van kedved valamikor ezután is találkozni? – kérdi ő is egy kíváncsi
félmosollyal, miközben a táskája pántját húzogatja.
-
Mit szólnál egy pizzázáshoz? Ismerek egy jó helyet nem messze innen – vetem fel
nem törődve bandatársaim felém forduló, pimaszul somolygó, önelégült képeivel.
Nem tudnak zavarni, bármennyire is idegesítenek, hiszen Amabel itt van, és
éppen azon vagyok, hogy elhívjam… khm… nem is tudom, minek nevezzem ezt. Nem,
ez még nem randi lesz, mert ahhoz normálisan, szó szerint és udvariasan meg
kéne kérdeznem, hogy „Elhívhatnálak vacsorára? Tudod, mint egy randi”, de még
ott nem tartunk. Nem akarom siettetni a dolgot, hiszen mégis csak most találkoztunk
harmadszorra! Úgyhogy maradunk egy pizzázással egybekötött találkozónál –
Ismered a ’Peter’s Pizzas’-t?
-
Azt, ami a Starbucks és az Angus & Robertson könyvesbolt között van? Igen,
hallottam róla – bólogat csillogó szemekkel, miután elereszti a füle mellett
egy rajongó türelmetlenkedő megjegyzését. Tudom, hogy már legalább két perce
beszélgetünk, de csak nem akarom, hogy vége legyen. De hát az élet nem így
működik.
-
Akkor ott, mondjuk fél óra múlva? Azt hiszem, már nem sokan vannak mögötted –
járatom végig a tekintetem az Amabel mögött kígyózó, maximum 25 emberből álló
soron, akik szinte úgy ugrálnak és nyújtogatják a fejüket, mintha valami
folyamatosan csipkedné őket.
-
Akkor ott – biccent a lány némi gondolkodás után, majd egy női magazin címlapjára
való mosollyal továbbsétál, és én addig megigézve nézem, amíg el nem sétál, és
szem elől nem veszítem.
-
Egy narancslé, egy limonádé és két Hawaii pizza. Jó étvágyat hozzá! – teszi le
elénk a rendelésünket - a névtáblája szerint - Ruby, a szokásos uniformisban,
tehát vörös „Peter’s Pizza” feliratú pólóban, amit egy teli szájjal vigyorgó
férfi díszít, fehér, túlságosan is rövid szoknyában, aminél attól félek, hogyha
túlságosan lehajol, akkor valami olyasmit is fogunk látni, amit nem szeretnénk,
és egy vörös magassarkúban, amiben azt sem tudom, hogyan képes járni. Egyébként
nincs bajom azzal, ha valakinek rövid a szoknyája, mert Ruby-nak is formás
lábai vannak, de őszintén nem nagyon bírom az ilyen lányokat. Amabel előtt meg
végképp nem nagyon szeretném nézegetni az idomait.
-
Már tudom, miért szeretsz idejárni – szólal meg velem szembe a lány azzal a
tipikus mosollyal, amivel akkor szokták megjutalmazni az emberek egymást, ha
valamin rajtakapják a másikat. Hirtelen nem tudom, mire gondol, de amikor fejével
az éppen eltipegő Ruby után bök, egy hitetlenkedő nevetés hagyja el a számat.
-
Ó, nem, dehogy! Azt hiszed, az ilyen lányokra bukom? – kérdezem meg vigyorogva,
de tényleg érdekel a válasza. Az én szemszögemből kristálytiszta, hogy a
pincérnőhöz hasonló csajokkal nem fogok kikezdeni, de ha ő azt gondolja, hogy
igen, akkor valószínűleg van mit javítanunk a beszélgetéseink témáin.
-
Nem tudom. Ti pasik néha olyan megfejthetetlenek vagytok – hunyorog felém, és
színpadiasan sóhajt egyet, majd nekiáll, hogy felvegye az egyik szelet pizzát.
Eleinte meglepődtem rajta, hogy Amabel nem nagyon ismeri, milyen pizzák vannak,
hiszen otthon a mostohája csak bio kajával eteti, így én neki is
sonkás-ananászos Hawaii-t választottam.
-
Mert mintha ti, lányok mindig olyan egyértelmű utalásukkal bombáznátok minket –
forgatom meg én is a szememet továbbjátszva a kis színjátékunkat, de utána újra
érdeklődve pillantok rá – Na, milyen?
-
Majon jó – hümmögi teli szájjal, és mások ezt valószínűleg udvariatlannak
tartanák, de engem inkább megnyugtat a tény, hogy ő is néha tojik a
szabályokra, minthogy ez gusztustalanná tenné őt a szememben. Sok mindent
megtudtam róla az alatt a fél óra alatt is, míg vártunk a pizzánkra, de egy
újabb szelet után nyúlva mégis megkérdezem azt, ami már régóta izgat:
-
Szóval mi a helyzet a mostoháddal? – szegezem neki a kérdést szinte kertelés
nélkül, de mikor látom, hogy mondatom után lassabban kezdi rágni az ételt,
inkább gyorsan hozzáteszem: - Persze, csak, ha te is szeretnél beszélni róla.
-
Nem, minden rendben. Jogos a kérdés – válaszolja egy „erre is sor került” nézés
kíséretében, leteszi a pizzát a többi mellé, és egy sóhajtás után belevág: - Ha
mindent meg akarsz érteni, akkor ott kell kezdenem, amikor édesanyám 19 éve
teherbe esett velem. A mostohám, Clementine nem sokat árult el róla, de annyit
tudok, hogy veszélyeztetett terhes volt, tehát nagy volt a valószínűsége annak,
hogy ő nem éli túl a szülést. Anya mégis belement, így világra jöttem, ő pedig
belehalt a fájdalmakba – meséli szomorúságtól terhes hangon, és a tányérján
heverő ételt fixírozza. A szeméből kihuny az a csillogás, amit a dedikálás
során láttam benne, és olyan komolyan néz le, hogy szinte fáj így látni őt.
-
Részvétem – szólalok meg felocsúdva az első sokkból, mert én el sem tudnám
képzelni, hogy anya nincs mellett. És neki az egész életét édesanya nélkül
kellett leélnie, és mégsem látszik ez meg rajta. Nem azt mondom, hogy örökké
tartó elszigeteltségben kell leélnie az életét, mert az egyik szülője elhunyt,
de sosem gondoltam volna, hogy ilyen sebek tarkítják a szívét.
-
Clementine szerint ezután négy évvel találkoztak apámmal. Mostohám segíteni
próbált neki, és állítása szerint ez adott okot a férfinak, hogy egy évre rá
megkérje a kezét. Boldogok voltak, én pedig szüntelenül cseperedtem, tehát
minden a legnagyobb rendben ment – néz fel a tányérjából, mire bólintok, hogy
nyugodtan mondhatja tovább. Nem akarom megzavarni, nem akarom azt éreztetni
vele, hogy ez privát beszélgetés, mert akkor csak úgy érezné, hogy valami olyat
mond el magáról, ami esetleg leírhatná őt a szememben. Pedig nem is ez a
helyzet, de mégsem akarom megijeszteni.
– A tündérmese akkor vett váratlan fordulatot,
amikor hét éves koromban apám lelépett. Annyit tudok csak, hogy félt attól,
hogy nem tud megfelelően felnevelni, és ahogy a mostohám idézte: „Egy űr fog
tátongani az én szívemben, amit ha akar, akkor sem tud betapasztani.” –
folytatja halkabban, és látom rajta, hogy fáj neki erről beszélni. Egy olyan
ember, aki nem ismeri, azt hihetné, hogy valaki más életéről mesél, mert annyira
nyugodtnak tűnik, de én észreveszem, hogy zavarában tűri már negyedszer a füle
mögé az egyik tincsét – De őszintén? Én nem hiszem el. Egyszerűen egy apa nem
léphet le emiatt. Ez nem logikus – néz mélyen a szemeimbe, mintha megerősítést
várna – Csakhogy semmit nem tehetek ellene. Elment, és azóta sem keresett meg.
Csak annyit tudok, hogy Steve Millsnek hívták, és hét évig az apám volt – húzza
el a száját csüggedten, mint egy kislány, akinek nem sikerült meggyőznie a
szüleit valamiről.
Néma
csend telepedik kettőnk közé: ő valószínűleg nem tudja, mit mondhatna még, én
meg nem akarok kellemetlenebb terepre lépni. Már kérdésre nyitnám a számat, de
aztán becsukom, mert érzem, hogy ez mégis csak kellemetlenebb téma lenne.
-
Mondjad csak! Látom rajtad, hogy kérdezni akarsz még valamit – kunkorodik fel a
szája széle, amitől nekem is megjön a bátorságom. Nem látok se neheztelést, se
idegeskedést a szemében, ez pedig hatalmas súlyt vesz le a vállamról.
-
És miért nem engedett el a mostohád tegnap? – kíváncsiskodom, és felelete
közben belekortyolok a narancslevembe.
-
Ez is hosszú történet. Van még időd és kedved meghallgatni?
-
Még szép! Ha rólad van szó, időm és kedvem mindig van – csúszik ki a számon a
meglehetősen csajozós mondat, amit legszívesebben visszaszívnék, hiszen nagyon
furcsán hangzott. Nem is terveztem, hogy ilyet mondok, egyszerűen csak
kicsúszott!
Mielőtt
túlságosan beégetném magam, a lány újra mesélni kezd, és én nem is bánom.
Együtt nevetünk, komolyodunk el, viccelődünk a másikkal, énekelgetjük a
zenekarom számait, meséljük el életünk legviccesebb, legjobb és legcikisebb
sztorijait, miközben az idő csakúgy repül. Megigézve csüngök minden egyes
szaván, amelyek kirakják előttem élete puzzle-jét, és hamarosan feltárul
előttem az az erős, lázadó Amabel Mills, akit már az első találkozásunk
alkalmával megkedveltem. A kérdés csak az, hogy ő ugyanezt érzi –e, és ha igen,
akkor mikor fog rájönni?
Drága Lexi!
VálaszTörlésNa, legalább! Dühös lettem volna, hogyha az előző fejezetvég után nem kapunk temérdek mennyiségű Calum-Amabel jelenetet, de szerencsére a lelki békém helyre állt, és közben még jókat is mosolyogtam. Bizony, nagyon nagy mosolyt csalt az arcomra a fejezetnek az eleje, mikor Calum kicsit magába roskadva gondolkodott a történeteket, a haverjai pedig „jobbnál jobb” ötletekkel próbálták felvidítani. Lehet, hogy neki nem volt vicces, de nekem igen. Aztán annyira magam előtt volt, hogy Michael elhallgat, majd megböködi Calumot, mikor végre felbukkant a várva várt lány. Annyira jó volt az a jelenet, és az, ahogyan leírtad az érzéseket. Tetszett az is, mikor a fiú azt gondolta, hogy őt bizony kenyérre lehet kenni! Egyem a szívét, de aranyos!
Na, de térjünk vissza tényekre és történésekre. Nagyon örültem, hogy a lány nem titkolózott, és megnyílt a fiúnak, aki így talán egy kicsit jobban megtudja érteni az életét, és így végre előttünk is tisztább a kép, hogy milyen a háttérélete, a múltja Amabelnek. Nagyon kellemesnek találtam a párosukat együtt, a pizzázós jelenet természetesnek és barátinak hatott. Ennek ellenére már alig várom, hogy átlépjük ezt a lehetletvékony határt, és valóban, Amabel is beismerje magának, hogy érez a srác miatt. De mivel a kidolgozott, lassan haladó művek híve vagyok, így remélem, hogy addig még azért legalább egy kicsit várnunk kell. Ó, úgy el tudom képzelni, hogy Calumot ezek után kifaggatják a fiúk. Jaj, de kíváncsi vagyok, hogy hogyan fignak viselkedni a következő találkozójukkor! Alig várom már a folytatást! Csak így tovább!
Ölel, FantasyGirl
Drága FantasyGirl!
TörlésÉn mondtam, hogy most sok Calum-Amabel jelenet lesz, szinte csak róluk szólt ez a rész, de ezt így is szerettem volna. A fiúkat nem is tudtam volna kihagyni a fejezetből, egyszerűen adta magát a szituáció, tudtam, hogy le kell írnom a beszélgetésüket, és amikor nekikezdtem, akkor a többi csak úgy jött magától, és fantasztikus érzés, hogy neked mosolyt csalt az arcodra. :) Jaj, köszönöm szépen, az a jelenet előttem is szinte lejátszódott, már alig vártam, hogy leírhassam. Hihetetlen érzés, hogy tetszett neked, nagyon örülök neki. :) Calum aranyos, ez soha nem is volt kérdés. ;)
A múltbeli történések után, a kihagyott találkozók miatt úgy gondoltam, hogy Amabel elég okos ahhoz, hogy megnyíljon a fiúnak. Tényleg kedveli őt, jól érzi magát mellette, ezért nem fél megosztani a történetét, csak eleinte attól félt - mint olvasható volt -, hogy esetleg Calumot utána nem fogja érdekelni. Viszont ez nem következett be, így a következőkben kicsit fel fog engedni ő is, és bizony, átlépjük majd azt a határt, nagyon is hamar. :) Bár, hogy a lassan haladó művek híveinek is legyen valami, ez még nem azt jelenti, hogy be is vallja ezt a fiúnak. :)
A következőkben minden kiderül, hiszen az ötödik Amabel szemszög lesz, és találkozni is fognak, a hatodik pedig Calum szemszög, és abban pedig a fiúk fognak felbukkanni. :)
Köszönöm szépen, aranyos vagy, hogy most is írtál! <3
Keep smiling,
Lexi