FIFTH BROKEN RULE

Hey-ho, Aussies!

Hogy telt a hetetek? :) Az enyém csodásan, főleg a tegnapi nap dobta fel a hetemet, ugyanis annyira jókat nevettem a legjobb barátnőimmel, illetve az osztályommal és annyira sok vidám pillanatunk volt, hogy még ma is csak vigyorogni tudtam, amikor visszagondoltam ezekre az időkre. Éljen a fiatalság! ;) Bár a jövő hetem nehezebb lesz, mert dolgozatok is állnak előttem, ez semmiképp nem akadályozhat meg abban, hogy most hozzam nektek a következő fejezetet, úgyhogy itt is vagyok vele! :)
Kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá, mert én nagyon-nagyon-nagyon szerettem írni ezt a részt, ez az egyik kedvencem, és a vége szerintem nagyon aranyos lett. A ti véleményetek viszont rettentően érdekel. Hogy tetszik nektek Calum anyukája Amabel szemszögéből? Az Anne-es beszélgetés? Calum ajánlata? A párosunk beszélgetései? Na és a legvége? ;) (Hát nem aranyos az az utolsó gif? :D)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

FIFTH BROKEN RULE

A következő napok tündérmesébe illően teltek, és higgyétek el, ha én mondok ilyet, akkor az így is van. Régóta nem éreztem magam ilyen boldognak és felszabadultnak, ugyanis Calummal minden egyes nap találkoztunk, és ahogy a huszonnégy órák leteltek, egyre jobban megkedveltem őt és az egész személyiségét. Csodálatos srác volt, aki kíváncsian kérdezgetett az életemről, de nem túl sokat; viccelődött és szórakozott velem, de nem úgy, hogy bármivel is meg tudott volna bántani; meghallgattuk egymás kedvenc dalait, és egy rossz szót nem szóltunk róluk, hiszen nem is volt, miért; mindig elmentünk valahová, ahol eddig nem jártam vagy ő nem járt, és sosem éreztem azt, hogy kényszerből kell mennem, mindig önként és dalolva követtem őt. Mert én akartam ezt tenni. Nem voltak korlátok, skatulyák, dobozok, amikbe bezárhattak volna. Mellette szabad voltam, és végre önmagamra leltem.

Jártunk megint a pizzázóban, és már lassan meg is tanultam, hogy milyen pizzát érdemes kérni, és mi az, amit érdemes elkerülni. Megmutattam neki a kedvenc kávézóval összekötött könyvesboltomat, és ahelyett, hogy beszólt volna, hogy miért éppen ilyen – senkit nem akarok megsérteni, de inkább lányoknak való – helyre hoztam, ő fogta magát, összeszedett néhány könyvet, leültetett a kisgyerekek számára fenntartott mesesarokba, és olvasott nekem. Olyan élvezettel tudta felolvasni a Harry Potterből Ron megszólalásait, hogy erősen gyanítottam, hogy a filmek során titokban ő kölcsönözte a hangját a szereplőnek. Engem is győzködött, hogy játsszam Hermoniét, így beadtam a derekamat, és Miss Granger kisasszonyt a lehető legjobban próbáltam előadni, de órákon át játszottunk több másik szerepet is, mire az egyik hat éves körüli kisfiú csúnyán nézett ránk, amiért elfoglaltuk a játszósarkát, ezért inkább a kávézóban töltöttük a hátralévő időt.

Kiszélesítettük tehát a parkos találkozgatásainkat, de tegnap például megint visszakanyarodtunk a Parramatta zöld gyepére, ugyanis Calum is elhozta a kutyusát, Stanley-t, aki egy rettentően aranyos havanese. És nem mellesleg jó játszópajtásra talált Brownie-ban, úgyhogy míg mi beszélgettünk a kedvenc rajzfilmjeinktől kezdve a Marvel hősökön át a könyvekig, addig a kutyák vidáman játszadoztak egymással és hemperegtek a fűben. Olyan filmes volt az egész: a háziállatok egymással haverkodnak, míg a gazdik egy barna padon ücsörögnek, miközben a naplemente aranysárgára festi az előttük elterülő látképet. És mint minden lány szereplő egy ilyen helyzetben, én is boldog voltam. Nem az a megjátszott boldog Amabel, aki Clementine előtt voltam, hanem az, aki önfeledten tudott kuncogni a fiú minden viccén, és nem érdekelte, hogy mások milyen tekintettel fordulnak feléjük, amikor látják a két fiatalt egymást böködve elsétálni mellettük.

Calum mellett végre az lehettem, aki lenni akartam. Elfogadta minden hibámat, minden lemondott találkozómat, minden értetlenkedő tekintetemet a furcsa poénjai hallatán, és elfogadta a véleményemet a világról, pedig eleinte féltem megosztani ezeket vele, mert azt hittem, hogy ő is meg akarja ezeket változtatni vagy elutasítani, mint majdnem mindenki más. De ő nem ezt tette: elfogadott mindent, ami velem kapcsolatos volt. Végre súlytalannak érezhettem magam mellette, mintha eddig a tüdőm óriásira nőtt volna a sok bennszorított levegő miatt, és most végre fellélegezhettem. Nem keletkezett több gombóc a torkomban, ha kellemetlen téma került szóba, nem rándultam meg minden alkalommal, ha elsétált mellettünk valaki, mert azt hittem, hogy Clementine az, és nem szorongtam az eddig számomra fenntartott ketrecben, hanem végre kinyújtóztathattam a tagjaimat, és friss oxigént szívhattam.

Viszont ahányszor mellette voltam, egy új, teljesen ismeretlen, de bizsergető érzés költözött a szívembe, ami minden porcikámat átjárta, és olyan reakciókat váltott ki belőlem, amelyeket eddig nem tapasztaltam semmilyen hím nemű egyed közelében. Izgultam, mint egy kislány az iskolakezdés előtt, ha megláttam azokat a göndörödő tincseket, a szívem pedig hevesebben kalimpált, és majd’ kiugrott a helyéről akárhányszor érdes bőre az enyémhez ért, legyen szó kézfogásról, böködésről, csikizésről vagy csak, ha egyszerűen kinyújtotta a kezét felém, hogy fel tudjak kászálódni a földről. A gyomrom furcsa bukfenceket vetett, a kezeim izzadni kezdtek, a vállaim megfeszültek, a gondolatok pedig hihetetlen gyorsasággal cikáztak a fejemben.

Rettentően kedveltem őt, élveztem minden egyes együtt töltött másodpercet, és csak még inkább fokozta az érzéseimet, hogy mindez tiltott volt. Valahogy vonzott a helyzet veszélyessége, és nem tudott érdekelni, hogy mi lesz, ha lelepleződünk. Már nem. Eldöntöttem, hogyha erre sor kerülni, akkor bizony kiállok magamért, mert Calum most már része az életemnek, és az egyetlen olyan fiú, akit teljes szívemből kedvelek. Sokat jelent nekem, már része a napjaimnak, és nem tudtam volna elképzelni, hogy nélküle csatangoljak a városban. Csakhogy ő is ugyanígy gondolt rám vagy sem, azt nem tudtam.

Tündérmeséhez illően azonban a gonosz boszi itt is bezavart a képbe – természetesen Clementine személyében -, ugyanis ha nem Callal töltöttem az időmet, akkor a nő magyarázkodásait kellett hallgatnom a pénteki, azaz a mai koktélpartival kapcsolatban. „Jó lesz a lazacszínű terítő?”; „Isten ments, hogy napraforgó legyen az asztalokon! Nem szülinapi zsúrt rendezünk, hanem koktélpartit!”; „Már kétszer megbeszéltem a szakáccsal, de még így is képes volt pulyka helyett csirkét rendelni!”. Egyszóval, nem minden alakult úgy, ahogy ő szerette volna, és ez kész bolondokházát varázsolt a kúriánkból.

Ebben csak azt sajnáltam a legjobban, hogy így Anne-nel is kevesebb időt tudtam együtt tölteni, hiszen a pénteki nap közeledtével egyre több feladatot kapott a mosdó kitakarításától kezdve a medence újrafestéséig. Este is csak bejött a szobámba, megpuszilta a homlokomat, és már ment is ki. Nekem viszont iszonyúan hiányzott: ő, a közös beszélgetések, a nevetések, a sorozatnézések és már maga a tény, hogy van nekem.

Mára viszont megígérte, hogy segíteni fog nekem a készülődéssel kapcsolatban, és addig is bepótolhatjuk azt, ami a héten elmaradt.

- Nagyon vidámnak tűntél az elmúlt napokban. Az a fiú van a dologban? Carlos? – kíváncsiskodik Anne mindentudó mosollyal az arcán, és tekintetünk összetalálkozik a tükörben, így gyorsan megszemlélhetem, hogy hogyan halad a hajamba aggatott csavarók kiszedésével. Mivel azt mondtam neki, hogy szeretnék valami egyszerűt, de különlegeset, így az enyhén hullámos tincsek tűntek a legjobb megoldásnak.

Mikor egy pillanatra összekapcsolódik a tekintetünk, égszínkék szempárja még mindig ugyanolyan békésen csillog, mint szokott, pedig az elmúlt napokkal a háta mögött az ember azt hinné, hogy legalább egy tomboló óceánt láthatnék benne, nem pedig csak a békésen hullámzó tengert.

- Calum a neve, de igen, miatta vagyok ilyen – válaszolok, miután elnevetem magam a név hallatán. Ahogy említésére elém kúszik a fiú, amint aranyosan felhúzza az orrát, akaratlanul is átjár a bizsergés, és nem merek újra tükörképem felé fordulni, hátha a paradicsompiros fejemmel találom szembe magam – Vele voltam egész héten. Imádnivaló egy srác, és egy csomó helyen voltunk, pedig nem is hittem volna, hogy Nyugat-Sydney ilyen izgalmas lehet – nevetem el magam, de ő ennyivel nem éri be.

- Na, kisasszony! – teszi csípőre a kezeit megszakítva eddigi munkáját, és leplezetlen vigyor ül ki az arcára - Részleteket kérek, addig nem csinálom meg a hajad – mutat a majdnem kész frizurámra, és megjátszott fenyegetése nélkül is szívesen elmesélek neki mindent. Kezdem a kutyasétáltatásommal, majd végigmegyek minden egyes napon, amin találkoztam vele, és olykor-olykor muszáj elnevetnem magam, mikor látok magam előtt egy-egy emlékezetes jelenetet vagy hallom a hangját a fülemben, ahogy az évszázad poénjait meséli.

- Szóval, együtt vagytok?

- Nem, dehogy! – vágom rá rögtön, mintha sértésnek venném, hogy ilyet feltételez rólunk.

- Pedig, ahogy hallom, te odavagy érte. És amiket együtt csináltok, azokat nem szokták a csak barátok így együtt csinálni. Úgyhogy szerintem nyugodtan jelezd neki, hogy tetszik neked – bölcselkedik nagy szerelmi szakértőként, és szavait egy biztató mosollyal nyugtázza. Végül kiveszi az utolsó csavarót is a hajamból, és hagyja, hogy a kiszabadított gesztenyebarna tincsek lágyan tekergőzzenek, és szinte csiklandózva omoljanak a vállamra – Kész vagyunk!

- Ezer hála – rebesgetem megkönnyebbülten, hiszen sokkal jobb volt egy órát eltölteni Anne társaságában, minthogy mostohám egyik agyonfizetett fodrászával kelljen a legújabb hajtrendekről társalognom.

Kikászálódom a székből, lazán kinyújtóztatom fáradt tagjaimat, és alaposan végigjáratom a tekintetemet magamon. A hófehér ruha, amit vettem, a felső részen tökéletes hozzám simul, viszont a szoknyai résznél nem tapad, ezért nem érzem fojtogatónak, és így szó szerint fellélegezhetek. Tudom, hogy Clementine nem fog örülni, ha meglátja, hogy miben leszek, viszont a választott barna, elöl nyitott magassarkút sem fogja túlságosan díjazni, hiszen már azt is leszavazta a vásárláskor. De nem érdekel, jobban fogja őt az foglalkoztatni, hogy olyan partit dobjon össze, ami Ausztrália legkedveltebb női divatmagazinjának, a „Flash” főszerkesztőjéhez illik, minthogy jelenetet rendezzen velem az öltözködésemmel kapcsolatban.

És ez a makacsság, a lázadás, újult és bátorító erővel jár át, ami szinte dübörög az ereimben, pulzál velem együtt és minden lélegzetvételemmel egyre csak nő és nő.

- Olyan gyönyörű vagy! – sóhajt Anne elnézve, ahogy körbefordulok előtte, és tudom, hogy az ő szavai legalább őszinték - Bárcsak apád is láthatná – húzza el a száját szomorkásan, viszont apám említése engem csak ingerültté tesz.

- Már megint miért emlegeted az apámat? Először a ruhaüzletben, most meg itt!

- Tényleg soha nem gondolkoztál azon, hogy miért ment el? – kérdezi meglepett arccal, mintha azt kérdeztem volna, hogy mennyi egyszer egy. Csillogó szempárjában szánalmat fedezek fel, ami kissé megrémít, és a szívemet behálózzák az apámmal kapcsolatos dühös, reménytelen és kétségbeesett gondolataim – Clementine nem mondta el?

- De, elmondta. Apám túlságosan félt, hogy nem tud majd felnevelni engem, és nem tudja pótolni anyát, így lelépett – felelem szinte már betanult szövegként, hiszen ha kérdeztek a családi hátteremről, akkor mindig ugyanezt a történetet kellett elmesélnem. Ő erre meghökken, szemöldöke még feljebb szalad, és olyan megfejthetetlen arckifejezést ölt fel, amelyet még soha sem láttam rajta.

- Pedig nem így volt – csóválja a fejét, és valami olyasmit dünnyög az orra alatt, hogy nem hiszi el, hogy Clementine nem osztottam meg velem, pedig neki megígérte.

Mielőtt bármit mondhatnék, kitárul az ajtó, és megjelenik az emlegetett nő egy vékonypántú, selymes szabású vörös koktélruhában, ami V alakban megmutatja a mellkasát, de még a csípője két oldalán is található egy-egy bevágás. És ha ez még nem lenne elég ahhoz, hogy megjelenése kiverje a biztosítékot, akkor a nagyjából tíz centis vörös, térdig érő csizma, és a tény, hogy a ruha ehhez képest csak addig ér, mint egy rövidnadrág, biztos megteszi a hatását.

- Kicsim, már a hallban lenne a helyed. Olyan sok mindenkinek be akarlak mutatni – csapja össze a kezét izgatottan, mintha ez lenne a világ legjobb bulija, és az egészben az a legfélelmetesebb, hogy ő őszintén ezt is gondolja. Hatalmas vörös rúzsos vigyorral ajándékoz meg, miközben tekergeti egyik tökéletesen kiegyenesített mézszőke tincsét, és műszempillái mögül érdeklődve pillant rám – Jézusom, mi van rajtad? Nem is ezt a ruhát beszéltük meg! – háborodik fel végignézve rajtam, majd néhány fejcsóválás után valószínűleg rájön, hogy most már teljesen mindegy, és inkább sürgetni kezd: - Na, gyerünk, gyerünk! Még egy fiút is találtam neked, aki szerintem tökéletesen illene hozzád, ne várasd meg!

Ha az első megszólalása nem lenne elég ok arra, hogy hamar túl legyek az egészen, akkor ez az adu ász. Pillanatnyi habozás után idegesen hátrapillantok Anne felé, még mindig azzal a furcsa gondolattal, hogy lehet, hogy eddig hazugságok között éltem, és ő az, aki hajlandó kibogozni velem a szálakat, de gyorsan elhessegetem ezt, és elkezdem követni mostohámat, aki bevezet egyenesen a pokol legrosszabb bugyrába.

Képzelj el egy hatalmas, csicsásan feldíszített és vörösbe öltöztetett termet tele gazdag, márkás estélyikben járkáló, pezsgőt iszogató emberekkel, akik fontosnak tartják magukat, és ezért még a kisujjukkal sem érintik meg a pezsgős poharakat, még véletlenül sem kenik össze ismerősüket a rúzsukkal, amikor puszilkodnak, és még véletlenül sem hagyják, hogy két mondatnál többet beszélj velük. Ha ez megvan, akkor képzelj el hétköznapi ember mércéjével mérve egy teljesen normálisan viselkedő, normálisan kommunikálni próbáló, normális öltözetű lányt. Ez vagyok én. Látod a különbséget? Ha igen, akkor nem nehéz kitalálni, miért nem tartozom ide, és miért toporgok idegesen már egy órája, hallgatva egy Elliott Brunski nevű 19 éves srác mondanivalóját, aki mostohám szerint a „tökéletes srác számomra”. Elliott természetesen Clementine egyik távoli, de „szeretett” ismerősének fia – sajnos most a szülők külföldön vannak, így csak a fiuk jöhetett el a partira -, aki kosaras ösztöndíjjal készül egy kaliforniai egyetemre, és már legalább öt perce taglalja, hogy milyen nagy nevek fogják őt tanítani. Nekem mondhatja, én annyit értek hozzá, mint hal a biciklizéshez.

- Ühüm – szúrom közbe, nehogy bunkónak tűnjek a srác szemében, de őt úgy tűnik, egyáltalán nem zavarja, hogy oda sem figyelek, így mikor a ridikülömben lévő mobilom rezegni kezd, azt is nyugodt szívvel előhalászom.

From: Calum 20:03

Az unalom már a tetőfokára hágott? :D

Mosolyt csal az arcomra, hogy Cal gondolt rám, hiszen említettem neki, hogy ma koktélpartink lesz, ezért nem tudunk találkozni, és arra is felkészítettem, hogy ez valószínűleg egy tömény unalom lesz. Gyorsan visszapötyögöm neki a választ, miszerint: Igen. Most épp egy srác monológját kell hallgatnom az amerikai ösztöndíjáról.

A következő másodpercben azonban újra rezeg a készülék, s mivel Elliott még mindig valami „Magic Johsonról” fecseg, ezért nem zavartatva magam beszélgetek tovább a fiúval, akinek a mondanivalója sokkal jobban érdekel.

From: Calum 20:04

Átjöhetsz hozzánk, ha unatkozol.

From: Amabel 20:04

Nem zavarnék?

From: Calum 20:05

Dehogy. Anya már úgyis meg akar ismerni téged.

From: Amabel 20:05

Rendben, köszönöm. :)

From: Calum 20:06

Nem kell megköszönnöd. :) Na kelj fel, Hamupipőke, aztán gyere! Mindjárt küldöm a címet is! ;)

A következő pillanatban pedig felvillan a képernyőmön az utca és a házszám is, ami nem tűnik ismerősnek, ezért hirtelen egy ötlet kezd körvonalazódni a fejemben.

- Elliott! – szólítom meg a fiút, aki gyorsan végigsimítja tökéletesen elválasztott, éjfekete haját.

- Túl sokat beszélek? – kérdezi idegesen nevetgélve, mintha most sütötte volna el az évszázad poénját, de rajta kívül senki nem érti a csattanót. Próbálok szépen mosolyogni rá, hogy minél nagyobb esélyem legyen a terv beválására, és lágy, türelmes hangon megszólalok:

- Nem, dehogy! Nyugodtan beszélhetsz még. Csak a barátnőmnél csajos vészhelyzet van, és sürgősen oda kéne mennem – magyarázom végig fenntartva a látszatot, hogy őszintén beszélek, de ő már a csajos vészhelyzetnél összeráncolja a homlokát – A pasija éppen dobta, és most legszívesebben ki akarná vetni magát az ablakon, úgyhogy mennem kéne.

- Szívesen elviszlek, ha gondolod.

- De ígérd meg, hogy nem mondod el Clementine-nek – próbálok a lelkére hatni, és közben jókislányosan mosolygok. Nem akarom pont most lebuktatni magamat, de látom, hogy Elliott veszi az adást.

- Hidd el, én is tudom, hogy milyen elitszülő gyerekének lenni. Szerinted anyám akarta volna, hogy valami izomagyú sportoló legyen a fiából? De én megmondtam neki, hogy mit akarok, és nem tehetett ellene semmit – vonja meg a vállait nem törődöm módon, és hirtelen megsajnálom a srácot. Jófej és rendes is, nem érdemelné meg, hogy a szülei pincsikutya módjára rángassák – Szóval, mondod a címet?

Nem igazán gondolkoztam rajta, hogy milyen lehet a Hood család háza, de teljesen el tudom képzelni, ahogy Calum a fehér kerítés mögötti zöld gyepen rugdossa a focilabdáját, a ház mellett álló tölgyfa ég felé nyújtózkodó ágain mászik fel, kiveszi a postát a fehér ládából, ami a kikövezett márványlapok kezdeténél áll egy sor árvácska társaságában vagy, ahogy a garázstól a piros, „Üdvözlünk házunkban!” felirattal díszített ajtóhoz szalad. A ház nagyon hangulatosnak és otthonosnak tűnik, és nemcsak a bíborszíne csalogató, de a két emelet összes ablakpárkányát díszítő virágok is feldobják a hangulatot. Clementine valószínűleg azt mondaná erre, hogy túlságosan egyszerű és hétköznapi, de nekem pont ez tetszik benne.

Idegesen kopogok a piros ajtón, mert nem tudom, hogy kire és mire számítsak, ha kinyílik előttem. Élesen szívom be a levegőt, és szívem akaratlanul is hevesebb tempóra vált. Nyughass, próbálom csitítani magamat gondolatban, de mikor egy negyvenes éveiben járó, fiatalosnak tűnő, rövid, fekete hajú nő megjelenik előttem kötényben, és miután megállapítom, hogy Cal kiköpött olyan, mint az előttem álló hölgy, szívem még szaporábban kezd verni. Ő azonban csak türelmesen mosolyog, ezért kicsikarok magamból egy határozottnak tűnő köszönést:

- Jó napot, asszonyom. Én…

- Amabel vagy – szúrja közbe még mindig azzal a rendíthetetlen mosollyal, ami háborúkat is meg tudna szüntetni – Calum már sokat mesélt rólad, és mondta is, hogy jössz. Gyere csak be, és nyugodtan érezd magad otthon! – tárja szélesebbre az ajtót kedvesen, mire kezeimet tördelve beljebb lépek.

- Köszönöm szépen – válaszolok mosolyogva, azonban valamiért furcsa érzés tölt el a tudat miatt, hogy találkoztam a fiú édesanyjával, de pontosan nem tudom megmondani, hogy miért. Csak furcsa.

Mikor az előszobába kerülök, megint megcsap az otthonosság érzése. Ellentétben a mi kúriánkkal, itt minden jel arra mutat, hogy ezt a házat lakják. A fogasokon pulcsik, táskák, egy blézer és egy szalmakalap lóg, az ajtó mögötti kisszekrényen kulcsok és iratok sorakoznak, és az előszobából jobbra és balra is szoba nyílik, egyenesen pedig lépcső vezet fel az emeletre.

- Ez itt az én területem, a konyha – invitál beljebb Cal anyukája, és a jobbra elhelyezkedő helyiség felé mutat. A barna csempékkel lefedett falak jó kontrasztot mutatnak a fabútorokkal, tehát a nagy, ellipszis alakú mahagóni asztallal, aminek a közepén egy vidáman felállított virágcsokor díszeleg, illetve a négy székkel, amit köré helyeztek el. A tűzhelyhez érve, a nő egyszer megfordítja az ott terpeszkedő, tűzön lévő serpenyő tartalmát – ami palacsintának tűnik -, miközben én beljebb lépkedve továbbszemlélem a konyhát.

A figyelmemet a következő másodpercekben azonban a hűtő, és az arra kihelyezett képek kötik le, amelyek a családot mutatják: a büszke apukát, a mindig mosolygós anyukát, egy fiatal, vagány hajú lányt, aki valószínűleg Calum sokat emlegetett nővére lehet, és természetesem a mindig bohóckodó, több képen is nyelvnyújtogatós srácot. Az egyik fényképen például a fiút a testvére a homokba temeti, és így csak a női kalapot viselő feje látszik ki, míg egy másikon mind a négyen rajta vannak, és egy „17” feliratú tortát ülnek körül. A kedvencem viszont az, amikor anya és fia a londoni Wembley Stadion előtt egymás mellett állnak, és hihetetlenül jól látszik, hogy Calum mennyire hasonlít rá. Akaratlanul is elgondolkozom azon, hogy nekem sosem voltak ilyen emlékeim és képeim, de soha nem is lesznek. A fájdalom maró érzésként dolgozik bennem, és amikor eljut a szívemig, legszívesebben sírhatnékom támad, de ehelyett csak ennyit mondok:

- Nagyon hangulatos a lakásuk, Mrs. Hood – pillantok a konyhatündér felé, aki miután egy tányérra csúsztatja az éppen elkészült palacsintát, még nagyobb mosollyal ajándékoz meg.

- Hát, köszönöm – pirul el, mintha nem szembesülne ezzel mindennap, és ilyenkor elém kúszik a kép, amint Calum jön zavarba. Bár a fiút nem sokszor lehet ilyen helyzetbe hozni, azért másfél hétnyi együtt lógás után már láttam rajta, és nem is lehetne elfelejteni, hogy ők ketten rokonok. Nemcsak a kinézetük, hanem a gesztikulációjuk és a reakciójuk is hasonló. Vajon én is anyára ütöttem? A gondolat elszomorít, és megfagyasztja az ereimben pulzáló vért, amikor tudatosul bennem, hogy nem is láttam képet anyámról, ezért hálás vagyok, amikor Mrs. Hood kirángat a gondolataim közül, és megtöri a másodpercnyi csendet - De annyit ígérj meg, hogy nem magázol, hanem Joy-nak szólítasz.

- Rendben – nyögöm ki nehézkesen, és a figyelmemet a lépcsők felől érkező furcsa zajok kötik le, amik megakadályozzák, hogy belesüllyedjek a teljes önsajnálatba. A hangok tulajdonosa azonban rögtön megjelenik a konyhában, és lefékezi magát alig egy karnyújtásnyira tőlem. Közelsége melegséggel tölt el, a gyomrom pedig újrakezdi a szokásos mutatványait, amikor belenézek abba a gyönyörű, csokoládébarna szempárjába, ami most úgy fénylik akár a jól elkészített forró csoki.

- Hallottam, hogy megjöttél – magyarázza Calum két szapora lélegzetvétel között, mintha versenyt futott volna az emeletről jövet. Hagyom, hogy néhány másodpercig rajta legeltessem a tekintetemet, de kár, mert megállapítom, hogy rajta még a szürke melegítő és az egy számmal nagyobb Green Day póló is jól áll, viszont a kócos, „most-keltem-fel haja” túl aranyos ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassam. Egyszóval, ő nemcsak akkor néz ki jól, ha utcán, dedikáláson vagy koncerten van, hanem még otthon is.

- Á, az én édes fiamnak mindig is jó volt a füle – húzza széles mosolyra a száját a büszke anyuka, és felé fordulva ugyanazt a színtiszta boldogságot és békét látom, mint ahogy eddig megszokhattam, tehát valószínűleg nem vette észre, hogyan bámultam a fiát. – A palacsinták mindjárt készen vannak, gyerekek – ennél a szónál gyorsan összenézünk Calummal, és ez mosolygásra késztet mindkettőnket - Addig te meg nyugodtan körbevezetheted Amabelt, majd viszek nektek, ha kész lesz – unszol minket Joy, és nyomatékosítva szavait elhessegető mozdulatokat tesz a fia felé, aki biccent nekem, és mutatja az utat az emeletre.

- Szerencsés vagy, hogy ilyen anyukád van. Imádnivaló nőnek tűnik – jegyzem meg, ahogy a fiú nyomában caplatok fel, és tekintetemet szégyenlősen a hátsó feléről inkább a lépcsőfokokra szegezem. Igazából sosem tudatosult bennem, hogy mit veszítettem azzal, hogy édesanyám elhunyt, pontosan a születésem után, és apám évekkel később lelépett. Most azonban belém hasít a fájdalom, és szívem minden egyes lélegzetvétellel nehezebb és sebezhetőbb lesz, mintha folyamatosan ütéseket mérnének rá, és lassan már nem tudná elviselni a fájdalmat. Mennyi időt tölthettem volna el velük, mennyi helyet látogathattunk volna meg, mennyi estét beszélgethettünk volna át, mennyi filmet nézhettünk volna meg, és mennyi, de mennyi közös emlékünk lehetett volna! Úgy érzem, mintha hiányozna belőlem egy hatalmas darab, és bármennyire is próbálkozom, csak lefedni tudom a sebeimet, de teljesen sose gyógyíthatom be őket.

- Tudom, és tényleg imádnivaló. De úgy látom, téged is gyorsan megkedvelt – pillant hátra a válla fölött vigyorogva, miközben az utolsó lépcsőfok megmászása után balra indul el, és megáll egy barna ajtó előtt, amit egy hatalmas „Vigyázat! Hímveszély! Izzadságszag, kajamaradék, szétszóródott cuccok és szennyes holmik nyomokban megtalálhatóak a szobában!” feliratú tábla díszít.

- Gondolod? – kérdezem szégyenlősen felpillantva rá előbbi témánkat firtatva, de ő erre csak egy hitetlenkedő nevetést hallat.

- Nemcsak gondolom, én tudom. Téged amúgy is könnyen meg lehet kedvelni, úgyhogy nem ért meglepetésként, hogy anya már két perc után megtette – vonja meg a vállát mosolyogva, mintha ez az információ magától értetődő lenne, de számomra ez sokkal többet jelent, mint ahogy gondolná. Istenem, hogy lehetek ilyen szerencsés, hogy megismertem őt!

- Szóval, ez igaz? – bökök a táblára vigyorogva, és előbbi szomorúságomat felváltja a kíváncsiság és a boldogság. Hihetetlen, hogy mi – vagy ki – kell ahhoz, hogy valaki ilyen gyorsan jobban érezze magát!

- Mondd meg te! – nyitja szélesebbre az ajtót, és beinvitál a szobájába, ami némi ismeret miatt már nem nagyon tud meglepni.

A kellemesen kék falakat csak helyenként lehet felfedezni, ugyanis a szoba leginkább egy kiállításhoz hasonlít a sok All Time Low, Blink 182, Green Day és Good Charlotte albumborítós posztereivel, amik még a szekrényeken és az ajtó másik oldalán is foglalják a helyet. A zenei énjét azonban nemcsak a képek, hanem a könyvespolcon sorakozó több sornyi CD is mutatja, amikből kíváncsian szemezgetek. A legtöbbjüket ismerem, sőt még az én kedvenc lemezemet, az All Time Low ’Nothing Personal’ korongját is megtalálom, de olyanokat is felfedezek, mint Usher és a Two Chainz. Hát, jó ízlése van a srácnak, meg kell hagyni!

A polcot még jórészt díjak, kisebb kütyük és levelek foglalják el, amelyekről a srác elmeséli, hogy néhány rajongó ajándéka, illetve a Calum családjáról és a bandával készített képek borítják. Mosolyogva bukkanok rá egy olyan darabra, ami valószínűleg a zenekar kezdete körül készülhetett, hiszen a négy srác jóval fiatalabb énjét láthatjuk rajta, amint összeölelkezve vigyorognak a kamerának. Itt még mindegyikük kisfiúsabb arccal rendelkezett, és azzal a tipikus dobálható hajstílussal, ami egy időben olyan menőnek számított. Persze én Calt tanulmányozom a legtöbb ideig, akinek már akkor is felfedezhető volt a szája szélén megbúvó csintalan mosoly, de még nyurgább volt, és kevesebb hajat zselézhetett fel.

- Ez mikor készült?

- Mikor Ashton csatlakozott a zenekarunkhoz, azaz pontosan 2011. december 3-án – vágja rá rögtön, mint egy betanult leckét, de sejtem, mennyit jelenthetett nekik az a bizonyos nap, amikor a dobosuk belépett az együttesükbe. Nem is bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy amikor a fiú tekintete a képre siklik, rögtön elmosolyodik, és hitetlenkedve megcsóválja a fejét – Hát, igen… azóta történt néhány dolog. Kicsit felgyorsultak az események az elmúlt években, tudod, a lemezszerződés, a turnék meg az albumok miatt, de egyáltalán nem bánom – pillant le rám, mintha megerősítést várna, és erős késztetést érzek arra, hogy beletúrjak a kócos frizurájába.

- De teljes mértékben megérdemeltétek a sikert – bólogatok komolyan, hiszen ők tényleg keményen dolgoztak, és energikus, fiatalos, remek dalokat írtak, játszottak, és tiszta szívemből örülök annak, hogy be is futottak.

- Mi igazából csak zenélünk, élvezzük az életet, na meg jó sokat marháskodunk, de jó hallani, hogy te ezt gondolod – küld felém egy biztató mosolyt, és közelebb lép hozzám. A lábaim hirtelen elkezdenek remegni, és örülök, hogy bokáig érő ruhát választottam, mert így legalább a fiú ezt nem veheti észre – A képekre visszatérve… csinálunk mi is? – kérdezi megvonva vállait, mire egyszerre könnyebbülök meg és ocsúdok fel a csalódottságból.

- Miért is ne?  - teszem fel a költői kérdést, majd még Calumot megelőzve előhalászom az én okostelefonomat, és a fényképező funkcióhoz lépek. A srác megint közelebb sétál, pontosan mellém, és szinte már érzem a leheletét, amint simogatja a fülemet, de próbálok arra összpontosítani, hogy ezt csak a kép kedvéért teszi – Készen állsz? Akkor három, kettő, egy! – nyomom meg a megfelelő gombot, és meghallom a szokásos kattanást, ami jelzi, hogy elkészült a kép. Gyorsan megnézem az eredményt, ami az én vigyorgós fejemet és Cal ezer wattos mosolyát mutatja. Készítünk még néhányat az elkövetkezendő percekben, hol komolyan, hol mosolyogva, hol pedig nyelv nyújtogatva. Most már nem is igazán a képek érdekelnek minket, mert jót szórakozunk rajta, de persze engem meglepetés is ér, mint mindig, ha ezzel a zeneőrülttel vagyok, ugyanis a megbeszélt utolsó kép során én meg sem erőltetem magam, könnyű elmosolyodnom, viszont mikor ujjam a gombhoz ér, a fiú ajka arcom jobb feléhez ér, és megpuszil. És akkor már tudom, hogy ez lesz életem legjobb képe.