Hey-ho, Aussies!
Hogy telt a hetetek? :) Az enyém csodásan, főleg a tegnapi nap dobta fel a hetemet, ugyanis annyira jókat nevettem a legjobb barátnőimmel, illetve az osztályommal és annyira sok vidám pillanatunk volt, hogy még ma is csak vigyorogni tudtam, amikor visszagondoltam ezekre az időkre. Éljen a fiatalság! ;) Bár a jövő hetem nehezebb lesz, mert dolgozatok is állnak előttem, ez semmiképp nem akadályozhat meg abban, hogy most hozzam nektek a következő fejezetet, úgyhogy itt is vagyok vele! :)
Kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá, mert én nagyon-nagyon-nagyon szerettem írni ezt a részt, ez az egyik kedvencem, és a vége szerintem nagyon aranyos lett. A ti véleményetek viszont rettentően érdekel. Hogy tetszik nektek Calum anyukája Amabel szemszögéből? Az Anne-es beszélgetés? Calum ajánlata? A párosunk beszélgetései? Na és a legvége? ;) (Hát nem aranyos az az utolsó gif? :D)
Kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá, mert én nagyon-nagyon-nagyon szerettem írni ezt a részt, ez az egyik kedvencem, és a vége szerintem nagyon aranyos lett. A ti véleményetek viszont rettentően érdekel. Hogy tetszik nektek Calum anyukája Amabel szemszögéből? Az Anne-es beszélgetés? Calum ajánlata? A párosunk beszélgetései? Na és a legvége? ;) (Hát nem aranyos az az utolsó gif? :D)
Keep smiling,
Lexi
______________________________________________________
A
következő napok tündérmesébe illően teltek, és higgyétek el, ha én mondok
ilyet, akkor az így is van. Régóta nem éreztem magam ilyen boldognak és
felszabadultnak, ugyanis Calummal minden egyes nap találkoztunk, és ahogy a
huszonnégy órák leteltek, egyre jobban megkedveltem őt és az egész
személyiségét. Csodálatos srác volt, aki kíváncsian kérdezgetett az életemről,
de nem túl sokat; viccelődött és szórakozott velem, de nem úgy, hogy bármivel
is meg tudott volna bántani; meghallgattuk egymás kedvenc dalait, és egy rossz
szót nem szóltunk róluk, hiszen nem is volt, miért; mindig elmentünk valahová,
ahol eddig nem jártam vagy ő nem járt, és sosem éreztem azt, hogy kényszerből
kell mennem, mindig önként és dalolva követtem őt. Mert én akartam ezt tenni. Nem voltak korlátok, skatulyák, dobozok,
amikbe bezárhattak volna. Mellette szabad
voltam, és végre önmagamra leltem.
Jártunk
megint a pizzázóban, és már lassan meg is tanultam, hogy milyen pizzát érdemes
kérni, és mi az, amit érdemes elkerülni. Megmutattam neki a kedvenc kávézóval
összekötött könyvesboltomat, és ahelyett, hogy beszólt volna, hogy miért éppen
ilyen – senkit nem akarok megsérteni, de inkább lányoknak való – helyre hoztam,
ő fogta magát, összeszedett néhány könyvet, leültetett a kisgyerekek számára
fenntartott mesesarokba, és olvasott nekem. Olyan élvezettel tudta felolvasni a
Harry Potterből Ron megszólalásait, hogy erősen gyanítottam, hogy a filmek
során titokban ő kölcsönözte a hangját a szereplőnek. Engem is győzködött, hogy
játsszam Hermoniét, így beadtam a derekamat, és Miss Granger kisasszonyt a
lehető legjobban próbáltam előadni, de órákon át játszottunk több másik
szerepet is, mire az egyik hat éves körüli kisfiú csúnyán nézett ránk, amiért
elfoglaltuk a játszósarkát, ezért inkább a kávézóban töltöttük a hátralévő
időt.
Kiszélesítettük
tehát a parkos találkozgatásainkat, de tegnap például megint visszakanyarodtunk
a Parramatta zöld gyepére, ugyanis Calum is elhozta a kutyusát, Stanley-t, aki
egy rettentően aranyos havanese. És nem mellesleg jó játszópajtásra talált
Brownie-ban, úgyhogy míg mi beszélgettünk a kedvenc rajzfilmjeinktől kezdve a Marvel
hősökön át a könyvekig, addig a kutyák vidáman játszadoztak egymással és
hemperegtek a fűben. Olyan filmes volt az egész: a háziállatok egymással
haverkodnak, míg a gazdik egy barna padon ücsörögnek, miközben a naplemente
aranysárgára festi az előttük elterülő látképet. És mint minden lány szereplő
egy ilyen helyzetben, én is boldog voltam. Nem az a megjátszott boldog Amabel,
aki Clementine előtt voltam, hanem az, aki önfeledten tudott kuncogni a fiú
minden viccén, és nem érdekelte, hogy mások milyen tekintettel fordulnak
feléjük, amikor látják a két fiatalt egymást böködve elsétálni mellettük.
Calum
mellett végre az lehettem, aki lenni akartam. Elfogadta minden hibámat, minden
lemondott találkozómat, minden értetlenkedő tekintetemet a furcsa poénjai
hallatán, és elfogadta a véleményemet a világról, pedig eleinte féltem
megosztani ezeket vele, mert azt hittem, hogy ő is meg akarja ezeket
változtatni vagy elutasítani, mint majdnem mindenki más. De ő nem ezt tette:
elfogadott mindent, ami velem kapcsolatos volt. Végre súlytalannak érezhettem
magam mellette, mintha eddig a tüdőm óriásira nőtt volna a sok bennszorított
levegő miatt, és most végre fellélegezhettem. Nem keletkezett több gombóc a
torkomban, ha kellemetlen téma került szóba, nem rándultam meg minden
alkalommal, ha elsétált mellettünk valaki, mert azt hittem, hogy Clementine az,
és nem szorongtam az eddig számomra fenntartott ketrecben, hanem végre
kinyújtóztathattam a tagjaimat, és friss oxigént szívhattam.
Viszont
ahányszor mellette voltam, egy új, teljesen ismeretlen, de bizsergető érzés
költözött a szívembe, ami minden porcikámat átjárta, és olyan reakciókat
váltott ki belőlem, amelyeket eddig nem tapasztaltam semmilyen hím nemű egyed
közelében. Izgultam, mint egy kislány az iskolakezdés előtt, ha megláttam
azokat a göndörödő tincseket, a szívem pedig hevesebben kalimpált, és majd’
kiugrott a helyéről akárhányszor érdes bőre az enyémhez ért, legyen szó
kézfogásról, böködésről, csikizésről vagy csak, ha egyszerűen kinyújtotta a
kezét felém, hogy fel tudjak kászálódni a földről. A gyomrom furcsa bukfenceket
vetett, a kezeim izzadni kezdtek, a vállaim megfeszültek, a gondolatok pedig
hihetetlen gyorsasággal cikáztak a fejemben.
Rettentően
kedveltem őt, élveztem minden egyes együtt töltött másodpercet, és csak még
inkább fokozta az érzéseimet, hogy mindez tiltott volt. Valahogy vonzott a
helyzet veszélyessége, és nem tudott érdekelni, hogy mi lesz, ha lelepleződünk.
Már nem. Eldöntöttem, hogyha erre sor kerülni, akkor bizony kiállok magamért,
mert Calum most már része az életemnek, és az egyetlen olyan fiú, akit teljes
szívemből kedvelek. Sokat jelent nekem, már része a napjaimnak, és nem tudtam
volna elképzelni, hogy nélküle csatangoljak a városban. Csakhogy ő is ugyanígy
gondolt rám vagy sem, azt nem tudtam.
Tündérmeséhez
illően azonban a gonosz boszi itt is bezavart a képbe – természetesen
Clementine személyében -, ugyanis ha nem Callal töltöttem az időmet, akkor a nő
magyarázkodásait kellett hallgatnom a pénteki, azaz a mai koktélpartival
kapcsolatban. „Jó lesz a lazacszínű terítő?”; „Isten ments, hogy napraforgó
legyen az asztalokon! Nem szülinapi zsúrt rendezünk, hanem koktélpartit!”; „Már
kétszer megbeszéltem a szakáccsal, de még így is képes volt pulyka helyett
csirkét rendelni!”. Egyszóval, nem minden alakult úgy, ahogy ő szerette volna,
és ez kész bolondokházát varázsolt a kúriánkból.
Ebben
csak azt sajnáltam a legjobban, hogy így Anne-nel is kevesebb időt tudtam
együtt tölteni, hiszen a pénteki nap közeledtével egyre több feladatot kapott a
mosdó kitakarításától kezdve a medence újrafestéséig. Este is csak bejött a
szobámba, megpuszilta a homlokomat, és már ment is ki. Nekem viszont iszonyúan
hiányzott: ő, a közös beszélgetések, a nevetések, a sorozatnézések és már maga
a tény, hogy van nekem.
Mára
viszont megígérte, hogy segíteni fog nekem a készülődéssel kapcsolatban, és
addig is bepótolhatjuk azt, ami a héten elmaradt.
-
Nagyon vidámnak tűntél az elmúlt napokban. Az a fiú van a dologban? Carlos? –
kíváncsiskodik Anne mindentudó mosollyal az arcán, és tekintetünk
összetalálkozik a tükörben, így gyorsan megszemlélhetem, hogy hogyan halad a
hajamba aggatott csavarók kiszedésével. Mivel azt mondtam neki, hogy szeretnék
valami egyszerűt, de különlegeset, így az enyhén hullámos tincsek tűntek a
legjobb megoldásnak.
Mikor
egy pillanatra összekapcsolódik a tekintetünk, égszínkék szempárja még mindig
ugyanolyan békésen csillog, mint szokott, pedig az elmúlt napokkal a háta
mögött az ember azt hinné, hogy legalább egy tomboló óceánt láthatnék benne,
nem pedig csak a békésen hullámzó tengert.
-
Calum a neve, de igen, miatta vagyok ilyen – válaszolok, miután elnevetem magam
a név hallatán. Ahogy említésére elém kúszik a fiú, amint aranyosan felhúzza az
orrát, akaratlanul is átjár a bizsergés, és nem merek újra tükörképem felé
fordulni, hátha a paradicsompiros fejemmel találom szembe magam – Vele voltam
egész héten. Imádnivaló egy srác, és egy csomó helyen voltunk, pedig nem is
hittem volna, hogy Nyugat-Sydney ilyen izgalmas lehet – nevetem el magam, de ő
ennyivel nem éri be.
-
Na, kisasszony! – teszi csípőre a kezeit megszakítva eddigi munkáját, és
leplezetlen vigyor ül ki az arcára - Részleteket kérek, addig nem csinálom meg
a hajad – mutat a majdnem kész frizurámra, és megjátszott fenyegetése nélkül is
szívesen elmesélek neki mindent. Kezdem a kutyasétáltatásommal, majd
végigmegyek minden egyes napon, amin találkoztam vele, és olykor-olykor muszáj
elnevetnem magam, mikor látok magam előtt egy-egy emlékezetes jelenetet vagy
hallom a hangját a fülemben, ahogy az évszázad poénjait meséli.
-
Szóval, együtt vagytok?
-
Nem, dehogy! – vágom rá rögtön, mintha sértésnek venném, hogy ilyet feltételez
rólunk.
-
Pedig, ahogy hallom, te odavagy érte. És amiket együtt csináltok, azokat nem
szokták a csak barátok így együtt csinálni. Úgyhogy szerintem nyugodtan jelezd
neki, hogy tetszik neked – bölcselkedik nagy szerelmi szakértőként, és szavait
egy biztató mosollyal nyugtázza. Végül kiveszi az utolsó csavarót is a
hajamból, és hagyja, hogy a kiszabadított gesztenyebarna tincsek lágyan
tekergőzzenek, és szinte csiklandózva omoljanak a vállamra – Kész vagyunk!
-
Ezer hála – rebesgetem megkönnyebbülten, hiszen sokkal jobb volt egy órát
eltölteni Anne társaságában, minthogy mostohám egyik agyonfizetett fodrászával
kelljen a legújabb hajtrendekről társalognom.
Kikászálódom
a székből, lazán kinyújtóztatom fáradt tagjaimat, és alaposan végigjáratom a
tekintetemet magamon. A hófehér ruha, amit vettem, a felső részen tökéletes
hozzám simul, viszont a szoknyai résznél nem tapad, ezért nem érzem
fojtogatónak, és így szó szerint fellélegezhetek. Tudom, hogy Clementine nem fog
örülni, ha meglátja, hogy miben leszek, viszont a választott barna, elöl
nyitott magassarkút sem fogja túlságosan díjazni, hiszen már azt is leszavazta
a vásárláskor. De nem érdekel, jobban fogja őt az foglalkoztatni, hogy olyan
partit dobjon össze, ami Ausztrália legkedveltebb női divatmagazinjának, a
„Flash” főszerkesztőjéhez illik, minthogy jelenetet rendezzen velem az
öltözködésemmel kapcsolatban.
És
ez a makacsság, a lázadás, újult és bátorító erővel jár át, ami szinte dübörög
az ereimben, pulzál velem együtt és minden lélegzetvételemmel egyre csak nő és
nő.
-
Olyan gyönyörű vagy! – sóhajt Anne elnézve, ahogy körbefordulok előtte, és
tudom, hogy az ő szavai legalább őszinték - Bárcsak apád is láthatná – húzza el
a száját szomorkásan, viszont apám említése engem csak ingerültté tesz.
-
Már megint miért emlegeted az apámat? Először a ruhaüzletben, most meg itt!
-
Tényleg soha nem gondolkoztál azon, hogy miért ment el? – kérdezi meglepett
arccal, mintha azt kérdeztem volna, hogy mennyi egyszer egy. Csillogó
szempárjában szánalmat fedezek fel, ami kissé megrémít, és a szívemet
behálózzák az apámmal kapcsolatos dühös, reménytelen és kétségbeesett
gondolataim – Clementine nem mondta el?
-
De, elmondta. Apám túlságosan félt, hogy nem tud majd felnevelni engem, és nem
tudja pótolni anyát, így lelépett – felelem szinte már betanult szövegként,
hiszen ha kérdeztek a családi hátteremről, akkor mindig ugyanezt a történetet
kellett elmesélnem. Ő erre meghökken, szemöldöke még feljebb szalad, és olyan
megfejthetetlen arckifejezést ölt fel, amelyet még soha sem láttam rajta.
-
Pedig nem így volt – csóválja a fejét, és valami olyasmit dünnyög az orra
alatt, hogy nem hiszi el, hogy Clementine nem osztottam meg velem, pedig neki
megígérte.
Mielőtt
bármit mondhatnék, kitárul az ajtó, és megjelenik az emlegetett nő egy
vékonypántú, selymes szabású vörös koktélruhában, ami V alakban megmutatja a
mellkasát, de még a csípője két oldalán is található egy-egy bevágás. És ha ez
még nem lenne elég ahhoz, hogy megjelenése kiverje a biztosítékot, akkor a
nagyjából tíz centis vörös, térdig érő csizma, és a tény, hogy a ruha ehhez
képest csak addig ér, mint egy rövidnadrág, biztos megteszi a hatását.
-
Kicsim, már a hallban lenne a helyed. Olyan sok mindenkinek be akarlak mutatni
– csapja össze a kezét izgatottan, mintha ez lenne a világ legjobb bulija, és
az egészben az a legfélelmetesebb, hogy ő őszintén ezt is gondolja. Hatalmas
vörös rúzsos vigyorral ajándékoz meg, miközben tekergeti egyik tökéletesen
kiegyenesített mézszőke tincsét, és műszempillái mögül érdeklődve pillant rám –
Jézusom, mi van rajtad? Nem is ezt a ruhát beszéltük meg! – háborodik fel
végignézve rajtam, majd néhány fejcsóválás után valószínűleg rájön, hogy most
már teljesen mindegy, és inkább sürgetni kezd: - Na, gyerünk, gyerünk! Még egy
fiút is találtam neked, aki szerintem tökéletesen illene hozzád, ne várasd meg!
Ha
az első megszólalása nem lenne elég ok arra, hogy hamar túl legyek az egészen,
akkor ez az adu ász. Pillanatnyi habozás után idegesen hátrapillantok Anne
felé, még mindig azzal a furcsa gondolattal, hogy lehet, hogy eddig hazugságok
között éltem, és ő az, aki hajlandó kibogozni velem a szálakat, de gyorsan
elhessegetem ezt, és elkezdem követni mostohámat, aki bevezet egyenesen a pokol
legrosszabb bugyrába.
Képzelj
el egy hatalmas, csicsásan feldíszített és vörösbe öltöztetett termet tele
gazdag, márkás estélyikben járkáló, pezsgőt iszogató emberekkel, akik fontosnak
tartják magukat, és ezért még a kisujjukkal sem érintik meg a pezsgős
poharakat, még véletlenül sem kenik össze ismerősüket a rúzsukkal, amikor
puszilkodnak, és még véletlenül sem hagyják, hogy két mondatnál többet beszélj
velük. Ha ez megvan, akkor képzelj el hétköznapi ember mércéjével mérve egy
teljesen normálisan viselkedő, normálisan kommunikálni próbáló, normális
öltözetű lányt. Ez vagyok én. Látod a különbséget? Ha igen, akkor nem nehéz
kitalálni, miért nem tartozom ide, és miért toporgok idegesen már egy órája,
hallgatva egy Elliott Brunski nevű 19 éves srác mondanivalóját, aki mostohám
szerint a „tökéletes srác számomra”. Elliott természetesen Clementine egyik
távoli, de „szeretett” ismerősének fia – sajnos most a szülők külföldön vannak,
így csak a fiuk jöhetett el a partira -, aki kosaras ösztöndíjjal készül egy
kaliforniai egyetemre, és már legalább öt perce taglalja, hogy milyen nagy
nevek fogják őt tanítani. Nekem mondhatja, én annyit értek hozzá, mint hal a
biciklizéshez.
-
Ühüm – szúrom közbe, nehogy bunkónak tűnjek a srác szemében, de őt úgy tűnik,
egyáltalán nem zavarja, hogy oda sem figyelek, így mikor a ridikülömben lévő
mobilom rezegni kezd, azt is nyugodt szívvel előhalászom.
From:
Calum 20:03
Az unalom már a
tetőfokára hágott? :D
Mosolyt
csal az arcomra, hogy Cal gondolt rám, hiszen említettem neki, hogy ma
koktélpartink lesz, ezért nem tudunk találkozni, és arra is felkészítettem,
hogy ez valószínűleg egy tömény unalom lesz. Gyorsan visszapötyögöm neki a
választ, miszerint: Igen. Most épp egy
srác monológját kell hallgatnom az amerikai ösztöndíjáról.
A
következő másodpercben azonban újra rezeg a készülék, s mivel Elliott még
mindig valami „Magic Johsonról” fecseg, ezért nem zavartatva magam beszélgetek
tovább a fiúval, akinek a mondanivalója sokkal jobban érdekel.
From:
Calum 20:04
Átjöhetsz hozzánk, ha
unatkozol.
From:
Amabel 20:04
Nem zavarnék?
From:
Calum 20:05
Dehogy. Anya már úgyis
meg akar ismerni téged.
From:
Amabel 20:05
Rendben, köszönöm. :)
From:
Calum 20:06
Nem kell megköszönnöd.
:) Na kelj fel, Hamupipőke, aztán gyere! Mindjárt küldöm a címet is! ;)
A
következő pillanatban pedig felvillan a képernyőmön az utca és a házszám is,
ami nem tűnik ismerősnek, ezért hirtelen egy ötlet kezd körvonalazódni a
fejemben.
-
Elliott! – szólítom meg a fiút, aki gyorsan végigsimítja tökéletesen
elválasztott, éjfekete haját.
-
Túl sokat beszélek? – kérdezi idegesen nevetgélve, mintha most sütötte volna el
az évszázad poénját, de rajta kívül senki nem érti a csattanót. Próbálok szépen
mosolyogni rá, hogy minél nagyobb esélyem legyen a terv beválására, és lágy,
türelmes hangon megszólalok:
-
Nem, dehogy! Nyugodtan beszélhetsz még. Csak a barátnőmnél csajos vészhelyzet
van, és sürgősen oda kéne mennem – magyarázom végig fenntartva a látszatot,
hogy őszintén beszélek, de ő már a csajos vészhelyzetnél összeráncolja a homlokát
– A pasija éppen dobta, és most legszívesebben ki akarná vetni magát az
ablakon, úgyhogy mennem kéne.
-
Szívesen elviszlek, ha gondolod.
-
De ígérd meg, hogy nem mondod el Clementine-nek – próbálok a lelkére hatni, és
közben jókislányosan mosolygok. Nem akarom pont most lebuktatni magamat, de
látom, hogy Elliott veszi az adást.
-
Hidd el, én is tudom, hogy milyen elitszülő gyerekének lenni. Szerinted anyám
akarta volna, hogy valami izomagyú sportoló legyen a fiából? De én megmondtam
neki, hogy mit akarok, és nem tehetett ellene semmit – vonja meg a vállait nem
törődöm módon, és hirtelen megsajnálom a srácot. Jófej és rendes is, nem
érdemelné meg, hogy a szülei pincsikutya módjára rángassák – Szóval, mondod a
címet?
Nem
igazán gondolkoztam rajta, hogy milyen lehet a Hood család háza, de teljesen el
tudom képzelni, ahogy Calum a fehér kerítés mögötti zöld gyepen rugdossa a
focilabdáját, a ház mellett álló tölgyfa ég felé nyújtózkodó ágain mászik fel,
kiveszi a postát a fehér ládából, ami a kikövezett márványlapok kezdeténél áll
egy sor árvácska társaságában vagy, ahogy a garázstól a piros, „Üdvözlünk
házunkban!” felirattal díszített ajtóhoz szalad. A ház nagyon hangulatosnak és
otthonosnak tűnik, és nemcsak a bíborszíne csalogató, de a két emelet összes
ablakpárkányát díszítő virágok is feldobják a hangulatot. Clementine
valószínűleg azt mondaná erre, hogy túlságosan egyszerű és hétköznapi, de nekem
pont ez tetszik benne.
Idegesen
kopogok a piros ajtón, mert nem tudom, hogy kire és mire számítsak, ha kinyílik
előttem. Élesen szívom be a levegőt, és szívem akaratlanul is hevesebb tempóra
vált. Nyughass, próbálom csitítani
magamat gondolatban, de mikor egy negyvenes éveiben járó, fiatalosnak tűnő,
rövid, fekete hajú nő megjelenik előttem kötényben, és miután megállapítom,
hogy Cal kiköpött olyan, mint az előttem álló hölgy, szívem még szaporábban
kezd verni. Ő azonban csak türelmesen mosolyog, ezért kicsikarok magamból egy
határozottnak tűnő köszönést:
-
Jó napot, asszonyom. Én…
-
Amabel vagy – szúrja közbe még mindig azzal a rendíthetetlen mosollyal, ami
háborúkat is meg tudna szüntetni – Calum már sokat mesélt rólad, és mondta is,
hogy jössz. Gyere csak be, és nyugodtan érezd magad otthon! – tárja szélesebbre
az ajtót kedvesen, mire kezeimet tördelve beljebb lépek.
-
Köszönöm szépen – válaszolok mosolyogva, azonban valamiért furcsa érzés tölt el
a tudat miatt, hogy találkoztam a fiú édesanyjával, de pontosan nem tudom
megmondani, hogy miért. Csak furcsa.
Mikor
az előszobába kerülök, megint megcsap az otthonosság érzése. Ellentétben a mi
kúriánkkal, itt minden jel arra mutat, hogy ezt a házat lakják. A fogasokon
pulcsik, táskák, egy blézer és egy szalmakalap lóg, az ajtó mögötti
kisszekrényen kulcsok és iratok sorakoznak, és az előszobából jobbra és balra
is szoba nyílik, egyenesen pedig lépcső vezet fel az emeletre.
-
Ez itt az én területem, a konyha – invitál beljebb Cal anyukája, és a jobbra
elhelyezkedő helyiség felé mutat. A barna csempékkel lefedett falak jó
kontrasztot mutatnak a fabútorokkal, tehát a nagy, ellipszis alakú mahagóni
asztallal, aminek a közepén egy vidáman felállított virágcsokor díszeleg,
illetve a négy székkel, amit köré helyeztek el. A tűzhelyhez érve, a nő egyszer
megfordítja az ott terpeszkedő, tűzön lévő serpenyő tartalmát – ami
palacsintának tűnik -, miközben én beljebb lépkedve továbbszemlélem a konyhát.
A
figyelmemet a következő másodpercekben azonban a hűtő, és az arra kihelyezett
képek kötik le, amelyek a családot mutatják: a büszke apukát, a mindig
mosolygós anyukát, egy fiatal, vagány hajú lányt, aki valószínűleg Calum sokat
emlegetett nővére lehet, és természetesem a mindig bohóckodó, több képen is
nyelvnyújtogatós srácot. Az egyik fényképen például a fiút a testvére a homokba
temeti, és így csak a női kalapot viselő feje látszik ki, míg egy másikon mind
a négyen rajta vannak, és egy „17” feliratú tortát ülnek körül. A kedvencem
viszont az, amikor anya és fia a londoni Wembley Stadion előtt egymás mellett
állnak, és hihetetlenül jól látszik, hogy Calum mennyire hasonlít rá.
Akaratlanul is elgondolkozom azon, hogy nekem sosem voltak ilyen emlékeim és
képeim, de soha nem is lesznek. A fájdalom maró érzésként dolgozik bennem, és
amikor eljut a szívemig, legszívesebben sírhatnékom támad, de ehelyett csak ennyit
mondok:
-
Nagyon hangulatos a lakásuk, Mrs. Hood – pillantok a konyhatündér felé, aki
miután egy tányérra csúsztatja az éppen elkészült palacsintát, még nagyobb
mosollyal ajándékoz meg.
-
Hát, köszönöm – pirul el, mintha nem szembesülne ezzel mindennap, és ilyenkor
elém kúszik a kép, amint Calum jön zavarba. Bár a fiút nem sokszor lehet ilyen
helyzetbe hozni, azért másfél hétnyi együtt lógás után már láttam rajta, és nem
is lehetne elfelejteni, hogy ők ketten rokonok. Nemcsak a kinézetük, hanem a
gesztikulációjuk és a reakciójuk is hasonló. Vajon én is anyára ütöttem? A
gondolat elszomorít, és megfagyasztja az ereimben pulzáló vért, amikor
tudatosul bennem, hogy nem is láttam képet anyámról, ezért hálás vagyok, amikor
Mrs. Hood kirángat a gondolataim közül, és megtöri a másodpercnyi csendet - De
annyit ígérj meg, hogy nem magázol, hanem Joy-nak szólítasz.
-
Rendben – nyögöm ki nehézkesen, és a figyelmemet a lépcsők felől érkező furcsa
zajok kötik le, amik megakadályozzák, hogy belesüllyedjek a teljes
önsajnálatba. A hangok tulajdonosa azonban rögtön megjelenik a konyhában, és
lefékezi magát alig egy karnyújtásnyira tőlem. Közelsége melegséggel tölt el, a
gyomrom pedig újrakezdi a szokásos mutatványait, amikor belenézek abba a
gyönyörű, csokoládébarna szempárjába, ami most úgy fénylik akár a jól
elkészített forró csoki.
-
Hallottam, hogy megjöttél – magyarázza Calum két szapora lélegzetvétel között,
mintha versenyt futott volna az emeletről jövet. Hagyom, hogy néhány
másodpercig rajta legeltessem a tekintetemet, de kár, mert megállapítom, hogy
rajta még a szürke melegítő és az egy számmal nagyobb Green Day póló is jól
áll, viszont a kócos, „most-keltem-fel haja” túl aranyos ahhoz, hogy figyelmen
kívül hagyhassam. Egyszóval, ő nemcsak akkor néz ki jól, ha utcán, dedikáláson
vagy koncerten van, hanem még otthon is.
-
Á, az én édes fiamnak mindig is jó volt a füle – húzza széles mosolyra a száját
a büszke anyuka, és felé fordulva ugyanazt a színtiszta boldogságot és békét
látom, mint ahogy eddig megszokhattam, tehát valószínűleg nem vette észre,
hogyan bámultam a fiát. – A palacsinták mindjárt készen vannak, gyerekek –
ennél a szónál gyorsan összenézünk Calummal, és ez mosolygásra késztet
mindkettőnket - Addig te meg nyugodtan körbevezetheted Amabelt, majd viszek
nektek, ha kész lesz – unszol minket Joy, és nyomatékosítva szavait elhessegető
mozdulatokat tesz a fia felé, aki biccent nekem, és mutatja az utat az
emeletre.
-
Szerencsés vagy, hogy ilyen anyukád van. Imádnivaló nőnek tűnik – jegyzem meg,
ahogy a fiú nyomában caplatok fel, és tekintetemet szégyenlősen a hátsó feléről
inkább a lépcsőfokokra szegezem. Igazából sosem tudatosult bennem, hogy mit
veszítettem azzal, hogy édesanyám elhunyt, pontosan a születésem után, és apám
évekkel később lelépett. Most azonban belém hasít a fájdalom, és szívem minden
egyes lélegzetvétellel nehezebb és sebezhetőbb lesz, mintha folyamatosan
ütéseket mérnének rá, és lassan már nem tudná elviselni a fájdalmat. Mennyi
időt tölthettem volna el velük, mennyi helyet látogathattunk volna meg, mennyi
estét beszélgethettünk volna át, mennyi filmet nézhettünk volna meg, és mennyi,
de mennyi közös emlékünk lehetett
volna! Úgy érzem, mintha hiányozna belőlem egy hatalmas darab, és bármennyire
is próbálkozom, csak lefedni tudom a sebeimet, de teljesen sose gyógyíthatom be
őket.
-
Tudom, és tényleg imádnivaló. De úgy látom, téged is gyorsan megkedvelt –
pillant hátra a válla fölött vigyorogva, miközben az utolsó lépcsőfok
megmászása után balra indul el, és megáll egy barna ajtó előtt, amit egy
hatalmas „Vigyázat! Hímveszély! Izzadságszag, kajamaradék, szétszóródott cuccok
és szennyes holmik nyomokban megtalálhatóak a szobában!” feliratú tábla díszít.
-
Gondolod? – kérdezem szégyenlősen felpillantva rá előbbi témánkat firtatva, de
ő erre csak egy hitetlenkedő nevetést hallat.
-
Nemcsak gondolom, én tudom. Téged amúgy is könnyen meg lehet kedvelni, úgyhogy
nem ért meglepetésként, hogy anya már két perc után megtette – vonja meg a
vállát mosolyogva, mintha ez az információ magától értetődő lenne, de számomra
ez sokkal többet jelent, mint ahogy gondolná. Istenem, hogy lehetek ilyen
szerencsés, hogy megismertem őt!
-
Szóval, ez igaz? – bökök a táblára vigyorogva, és előbbi szomorúságomat felváltja
a kíváncsiság és a boldogság. Hihetetlen, hogy mi – vagy ki – kell ahhoz, hogy
valaki ilyen gyorsan jobban érezze magát!
-
Mondd meg te! – nyitja szélesebbre az ajtót, és beinvitál a szobájába, ami némi
ismeret miatt már nem nagyon tud meglepni.
A
kellemesen kék falakat csak helyenként lehet felfedezni, ugyanis a szoba leginkább
egy kiállításhoz hasonlít a sok All Time Low, Blink 182, Green Day és Good
Charlotte albumborítós posztereivel, amik még a szekrényeken és az ajtó másik
oldalán is foglalják a helyet. A zenei énjét azonban nemcsak a képek, hanem a
könyvespolcon sorakozó több sornyi CD is mutatja, amikből kíváncsian
szemezgetek. A legtöbbjüket ismerem, sőt még az én kedvenc lemezemet, az All
Time Low ’Nothing Personal’ korongját is megtalálom, de olyanokat is
felfedezek, mint Usher és a Two Chainz. Hát, jó ízlése van a srácnak, meg kell
hagyni!
A
polcot még jórészt díjak, kisebb kütyük és levelek foglalják el, amelyekről a
srác elmeséli, hogy néhány rajongó ajándéka, illetve a Calum családjáról és a
bandával készített képek borítják. Mosolyogva bukkanok rá egy olyan darabra,
ami valószínűleg a zenekar kezdete körül készülhetett, hiszen a négy srác jóval
fiatalabb énjét láthatjuk rajta, amint összeölelkezve vigyorognak a kamerának.
Itt még mindegyikük kisfiúsabb arccal rendelkezett, és azzal a tipikus
dobálható hajstílussal, ami egy időben olyan menőnek számított. Persze én Calt
tanulmányozom a legtöbb ideig, akinek már akkor is felfedezhető volt a szája
szélén megbúvó csintalan mosoly, de még nyurgább volt, és kevesebb hajat
zselézhetett fel.
-
Ez mikor készült?
-
Mikor Ashton csatlakozott a zenekarunkhoz, azaz pontosan 2011. december 3-án –
vágja rá rögtön, mint egy betanult leckét, de sejtem, mennyit jelenthetett
nekik az a bizonyos nap, amikor a dobosuk belépett az együttesükbe. Nem is bizonyítja
ezt jobban, mint az, hogy amikor a fiú tekintete a képre siklik, rögtön
elmosolyodik, és hitetlenkedve megcsóválja a fejét – Hát, igen… azóta történt
néhány dolog. Kicsit felgyorsultak az események az elmúlt években, tudod, a
lemezszerződés, a turnék meg az albumok miatt, de egyáltalán nem bánom –
pillant le rám, mintha megerősítést várna, és erős késztetést érzek arra, hogy beletúrjak
a kócos frizurájába.
-
De teljes mértékben megérdemeltétek a sikert – bólogatok komolyan, hiszen ők
tényleg keményen dolgoztak, és energikus, fiatalos, remek dalokat írtak,
játszottak, és tiszta szívemből örülök annak, hogy be is futottak.
-
Mi igazából csak zenélünk, élvezzük az életet, na meg jó sokat marháskodunk, de
jó hallani, hogy te ezt gondolod – küld felém egy biztató mosolyt, és közelebb
lép hozzám. A lábaim hirtelen elkezdenek remegni, és örülök, hogy bokáig érő
ruhát választottam, mert így legalább a fiú ezt nem veheti észre – A képekre
visszatérve… csinálunk mi is? – kérdezi megvonva vállait, mire egyszerre
könnyebbülök meg és ocsúdok fel a csalódottságból.
-
Miért is ne? - teszem fel a költői
kérdést, majd még Calumot megelőzve előhalászom az én okostelefonomat, és a
fényképező funkcióhoz lépek. A srác megint közelebb sétál, pontosan mellém, és
szinte már érzem a leheletét, amint simogatja a fülemet, de próbálok arra
összpontosítani, hogy ezt csak a kép kedvéért teszi – Készen állsz? Akkor
három, kettő, egy! – nyomom meg a megfelelő gombot, és meghallom a szokásos
kattanást, ami jelzi, hogy elkészült a kép. Gyorsan megnézem az eredményt, ami
az én vigyorgós fejemet és Cal ezer wattos mosolyát mutatja. Készítünk még
néhányat az elkövetkezendő percekben, hol komolyan, hol mosolyogva, hol pedig
nyelv nyújtogatva. Most már nem is igazán a képek érdekelnek minket, mert jót
szórakozunk rajta, de persze engem meglepetés is ér, mint mindig, ha ezzel a
zeneőrülttel vagyok, ugyanis a megbeszélt utolsó kép során én meg sem erőltetem
magam, könnyű elmosolyodnom, viszont mikor ujjam a gombhoz ér, a fiú ajka arcom
jobb feléhez ér, és megpuszil. És akkor már tudom, hogy ez lesz életem legjobb
képe.
Drága Lexi!
VálaszTörlésOlyan hosszú, imádnivaló és szuper volt ez a fejezet, hogy csak na! Analízis-fealadataim nyüglése közepette rendkívül jólesett egy ilyen pozitív kicsengésű fejezetet olvasni. Na, de kezdjük az elején!
Először is le kell szögeznem, hogy kevés írói stílusban áll jól, de neked mindenképp, hogyha kiszól a főszereplő az ovlasókhoz. Így Amabelt és az életét csak még közelebb érezzük magunkhoz. Így lehet az is, hogy minden aggályát megértettem ezzel a "csodás" koktélpartival kapcsolatban. Clementine továbbra is nagyon ellenszenves, hogy ennyire befolyásolni akarja a lány életét, és van egy olyan érzésem, hogy valami hatalmas dolgot titkol a lány elől. Anne viszont tud erről, és remélem, hogy tenni is fog azért, hogy drága főhősnőnk ne maradjon ilyen tudatlan. Van egy olyan sejtésem, hogy apuci nem csak szimplán lelépett, hanem mondjuk Clementine megzsarolta vagy ilyesmi. Azt nem tudnám elképzelni, hogy meghalt – bár megfordult a fejemben –, mert az túl nagy dolog lenne ahhoz, hogy Anne-nek ne tűnt volna fel, hogy Amabel nem gyászolja az apját.
A partin felbukkanó „tökéletes kiszemeltről” először azt hittem, hogy egy tenyérbemászó bájgúnár lesz, de szerencsére nem így történt, ennek ellenére nagyon örülök, hogy a leányzó megint csak lázadt, és lelépett a partiról. Elliot rendes volt, hogy segített, de azért Amabel szövege se volt semmi. Calum pedig meghívta magához, aw! Az anyukája iszonyú kedves volt, meg sem próbálta zavarba hozni a lányt, ami igen rendes volt tőle, és Cal is tök természetesen viselkedett. Annyira jó, hogy ilyen összeszokottan viselkednek már. Mondjuk azon meglepődtem, hogy a srác nem hozta fel, hogy a lány milyen csinos ruhában van. Vagy lemaradtam volna arról, hogy átöltözött? Mindenesetre a végén a képkészítés iszonyú cuki volt. Bár én azt vártam volna, hogy a lány puszilja meg Calt, de így még aranyosabb volt, és csak még inkább kíváncsi vagyok a folytatásra!
Csak így tovább, tűkön ülve várom a hét végén! (És nem csak azért mert akkor túl leszek az analízis zh-mon ;))
Szeretettel, FantasyGirl
Drága FantasyGirl!
TörlésTe pedig olyan rendes, kedves és aranyos vagy, hogy csak na! <3 Köszönöm szépen a kommentedet, mindig hatalmas mosolyt csal az arcomra, ha látom, hogy írsz. :)
Ó, köszönöm szépen! Nem is igazán gondolkoztam ezen írás közben, egyszerűen csak úgy jött, hogy Amabel kiszóljon az olvasókhoz, és úgy éreztem, hogy ez így hatásosabb lett. :) Clementine továbbra is ellenszenves lesz, Anne szerepe viszont nőni fog a következőkben, sok minden lesz még, amiben ő is részt fog venni. És valamiben igazad van, de nem árulhatom el, viszont a hetedik fejezetből ígérem, hogy kiderül. ;)
Pontosan az volt a célom, hogy ezt gondoljátok Elliottról, de meg akartam mutatni, hogy Amabelen kívül is vannak lázadó elitgyerekek, és szerintem ez jó alkalom volt erre. Calumból viszont a meghívást teljesen jól ki tudtam nézni, szinte adta magát az sms-es szituáció. :)
Calum édesanyja fel fog még bukkanni, de mindig ebben a kedves és aranyos szerepben, mert egyszerűen nem tudok semmi rosszat elképzelni róla. Cal pedig most is természetes volt, és a párosuk is egyre jobban az a kötetlen, mindent kibeszélős, egymással türelmes, felszabadult páros lesz, a következő fejezetek után pedig végképp! :)
Nem, nem maradtál le semmi ilyesmiről, Amabel nem öltözött át, Calum pedig nem szólt a ruháról, ő majd a következőben gondolatban fog róla véleményt alkotni, mert én még nem éreztem volna itt helyénvalónak, ha szóban megdicséri a lányt. Valahogy még nem tudtam volna kinézni belőle, de hidd el, a közeljövőben lesz olyan fejezet, amiben megteszi! ;)
A végét pedig imádtam írni, a képkészítés nem is volt benne a vázlatomban, de mikor írtam, jött az ötlet, és gondoltam: miért is ne? Úgyhogy hihetetlenül örülök, hogy neked is tetszett, és hogy várod a folytatást! Én pedig már alig várom, hogy olvashassam akkor is a véleményedet! <3 (Tuti ügyes leszel, menni fog! Én pedig szurkolok! :D)
Keep smiling,
Lexi