SECOND BROKEN RULE

Hey-ho, Aussies!

Hallottátok, hogy a fiúk nyertek egy VMA-t a legjobb lyrics videó kategóriában a 'Don't Stop'-ért? :) Én nagyon büszke vagyok rájuk, szerintem megérdemelték, és ennél már csak az dobott fel jobban, amikor élőben előadták az 'Amnesiát'. <3 Még mindig képes vagyok meglepődni rajta, hogy milyen tehetségesek, és élőben is milyen jól és érzelmesen tudják átadni a dalaikat. :)
Visszatérve a történetre, köszönöm szépen az aranyos kommenteket, a feliratkozásokat, a kattintásokat és a visszajelzéseket. Ti vagytok a világ legjobb olvasói! <3 Nagyon jól esik, hogy olvassátok a történetet, úgyhogy csak köszönöm szépen mindenkinek a támogatást! <3
Ez a rész Calum szemszögből lesz, senki ne lepődjön meg rajta, és ezentúl minden páratlan fejezet Amabel, míg páros a fiú szemszögéből lesz. Én eleinte féltem, hogy Calumot nem tudom elég jól átadni, de végül mégis imádtam írni a részeit, úgyhogy kíváncsi vagyok, hogy nektek mennyire fog tetszeni, hogy ő meséli el a történteket. :) Ilyen második találkozásra számítottatok? Hogy tetszik benne a többi 5SOS-os fiú? És Calum anyukája? És maga Calum? ;)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

SECOND BROKEN RULE

- Kicsim, kelj fel! – hallom anyám távoli figyelmeztető, ugyanakkor türelmes hangját, miközben látom magam előtt, ahogyan az egyik fakanalával hevesen hadonászik. Elgondolkozom rajta, hogy vajon miért van rajta ez a rózsaszín kötény, amin apró békák terülnek el, de ekkor valaki erősen megrázza a vállamat.

- Kicsim, hívtak a stúdióból! – szólal meg újra, most már követelőzőbb hangnemben, miközben vészesen közeledik a fakanalával - Calum! Calum, kicsim, kelj fel! – rázza meg valaki újra a vállamat, pedig annyira ragaszkodik a szemem ahhoz, hogy csukva maradjon. De nem megy… Még utoljára próbálok belekapaszkodni a tovatűnő álom maradványaiba, azonban a következő pillanatban már fáradtan nyitogatni kezdem a szemeimet. Úgy érzem, mintha összeragasztották volna őket, és még pihenni vágyó tagjaim is tiltakoznak bármiféle mozgás ellen. Semmi kedvem kimozdulni az ágyamból, csak át akarok fordulni a másik oldalamra és tovább szundikálni.

- M-mi van, anya? – dörzsölöm meg szemeimet, miközben lassan, lassan, de kezd kitisztulni a kép előttem, és ahogy minden a helyére kerül, szembetűnik fölém magasodó szülőm képe. Kezei még mindig a vállamon nyugszanak, és nevének említésére mosoly kúszik az arcára. Ezzel is évekkel fiatalabbnak tűnik, habár én alapból mindig fiatalos anyukának tartottam, aki nem félt attól sem, ha szóba hoztam táncnak nem éppen nevezhető tipikus csápolásait, vagy azt, hogy mániákusan szeretett takarítani. Sokan mondták, hogy sötétebb bőrszínével, rövidre vágott, de vagány, barna hajával, gyakran előbukkanó nevetőráncaival és laza öltözködésével ráütöttem, és én sosem tiltakoztam ez ellen, még ha ezt ő nem is tudta. Szerettem anyukámat, és iszonyúan hálás voltam neki, hogy mindvégig segített zenei karrierem egyengetésében az első próbáktól kezdve a Wembley Stadionos fellépésekig.

- Hívtak a stúdióból. Azt mondták, hogy megbeszélték veled, hogy kilencre ott leszel, de már elmúlt kilenc óra – tudatja velem elnéző mosollyal, én pedig még álomittas fejjel nehezen tudom összerakni a képet. Kilenc…stúdió…ma reggel… valami rémlik.

- Jó, megyek – dörmögöm rekedtesen, és újra dörzsölgetni kezdem szemeimet, így már azt sem látom, amikor anya kisomfordál a szobámból, és lépéseinek távolodásából arra tudok következtetni, hogy már a konyha felé járhat.

Sosem ment a gyors reggeli öltözködés, nem is beszélve az olyan alkalmakról, mint a mai, amikor elméletileg szüneten vagyunk - tehát koncertünk már nincsen, csak egy-egy kisebb fellépés, dedikálás, esetleg interjú a helyi médiacégeknél -, mégis a stúdióban kell dolgoznunk. Bármennyire nincs hangulatom most kikecmeregni az ágyamból, felöltözni, normálisan rendbe szedni magamat, nincs megállás, ezt kell tennem, úgyhogy néhány kisebb akadály után – miután már belerúgtam a földön heverő lemezekbe, nekimentem a fürdőszoba ajtajának és hajspray helyett először dezodort akartam fújni a fejemre –, a konyha felé veszem az irányt, ahol úgy látom, hogy már anyukám elkészült a szupergyors reggelim tálalásával.

- Banános palacsintát csomagoltam – dől neki a konyhapultnak, miközben én az asztalra helyezett műanyagdobozra meredek – Van belőle bőven, úgyhogy a fiúknak is fog jutni – teszi hozzá látva sóvárgó tekintetemet, én pedig felnyalábolom a dobozt, egy gyors puszit nyomok anyu homlokára, majd összeszedek még néhány dolgot, és egy „Köszönöm, anya. Imádlak!” mondattal felrántom a bejárati ajtót, hogy hosszúra nyújtott léptekkel a stúdióba siethessek.

Már vagy három órája a stúdió mikrofonja előtt állok, kezemben a dalszöveges papírt szorongatva és próbálom a lehető legtöbbet kihozni magamból. Nem mondom, hogy meglepő látvány fogadott, amikor ide értem, ugyanis Michael a Daniel névre hallgató plüssoroszlánja társaságában a földön ült, a telefonját nyomogató Luke és az elmerülten - valószínűleg dalszövegeket gyártó - Ashton pedig a kanapén heverészett. Mikor beléptem a legjobb haverjaim közé, rögtön vicceskedve megjegyezték, hogy biztosan túl sokat álmodoztam, és azért késtem el, de nem korholtak le, hiszen tudták, hogy szeretek aludni. Sőt, imádok aludni! Azonban a hangmérnökök nem voltak ennyire elragadtatva, mikor megláttak, de néhány morgás után intettek, hogy álljak a mikrofon mögé és kezdjem a munkát. Nem ment minden túl gördülékenyen, néha még mindig álmos szemeimnek köszönhetően félreolvastam a szövegemet, máskor majdnem elbóbiskoltam, miközben magyarázni próbáltak nekem, de az elmúlt órákból azért meglehetősen sok hasznos hanganyagot tudtunk készíteni, és miután az utolsó szám, amit ma fel akartunk venni, szerintük élettelennek hangzott, kimenőt kaptam a nap további részére.

- Az utolsó dalra próbálj meg figyelni! Próbálj egy kicsit több életet belevinni, tudod, mégis csak egy szerelmes dalról van szó! – jegyzi meg diákját oktató tanár módjára, összevonva bozontos szemöldökeit a velünk dolgozó Joey, miután hallotta próbálkozásaimat az „Wish that I could say again but you’re so far away…” sorokkal kapcsolatban.

- Nem olyan könnyű, ha az embernek nincsen barátnője – dünnyögöm magam elé éppen olyan halkan, hogy ne hallja meg.

Máskor persze könnyen megy az ilyesmi, visszagondolok arra, hogy milyen volt szerelmesnek lenni, de most nem megy, mert most túlságosan más érzések viaskodnak bennem. Reménykedem, de ugyanakkor zaklatott és csalódott is vagyok. Már azt sem tudom, mit érzek, teljesen összezavart a parkos lány. Olyan, mintha az eddig kristálytiszta képet hirtelen elhomályosította volna felbukkanásával, már azt sem tudom, hogy az eszemre vagy a szívemre hallgassak. Ha az eszemre hallgatnék, hagynám a dolgot és élném tovább az életemet ugyanabban a kerékvágásban, mint eddig, de én nem akarom annyiban hagyni. Ember, micsoda lány volt! Én csak ültem ott a parkban, szendvicsemet magam mellém helyezve, nyomkodtam a telefonomat, miközben próbáltam kiszellőztetni a fejemet egy stúdióban töltött izzadság-és pizzaszagos nap után. Őszintén, már elegem volt abból, hogy mindig szerelmes számokat énekeltünk, és ha az ember már olyan távolinak érzi ezt az állapotot, mint egy feledésbe vesző emléket, akkor nehéz jól éreznie magát éneklés közben. A csaj viszont csak felbukkant, teljesen elfeledtette velem a pillanatnyi elveszettség és magány érzését, és tudtam, hogy nekem végem van…

Csakhogy tegnap nem jött el a parkba, pedig azt mondta. Nem is tudom, mit vártam, de azt hiszem, csak pazaroltam az időmet, mert azt hittem, ebből lehet több is. Hát nagyobbat nem is tévedhettem volna.

- Hé, haver, minden oké? – szólít meg Michael lecsapva az ölében heverő laptop tetejét, mikor a stúdióból kilépve a fiúkhoz sétálok, és az említett fiú mellett helyet foglalok a padlón.

- Miért? Miért ne lenne?

- Olyan elveszett fejet vágsz – magyarázza meg szemöldök ráncolva, majd összekócolja most történetesen zöld haját, ami így még inkább úgy néz ki, mintha most kelt volna fel. Persze ez nem jelent semmit, hiszen a „szünetes” napjainkon kevésbé foglalkozunk azzal, hogy tökéletesen álljon minden hajunk szála, így ez engem abszolút nem tud zavarni.

- Olyan szomorú kiskutya fejed van – fűzi hozzá vigyorogva Ashton, mikor feltekint az előtte heverő lapból, majd látva a grimaszomat, újra annak szenteli a figyelmét.

- Csak… nem aludtam eleget – vonom meg vállaimat szórakozottan, és a lyukas nadrágom kilógó szövetszálaival kezdek babrálni. Úgyis tudom, hogy tisztában vannak vele, hogy ez nem így van, de nem érdekel. Nem akarok arról panaszkodni, hogy találkoztam egy lánnyal, és el is játszogattam a gondolattal, hogy ebből több is lehet, de aztán jól pofára estem. Bármennyire is nem akarom bevallani, sértené a büszkeségemet, ha megtudnák.

A következő hosszú, elnyúlt percekben csak ülünk ott, nézzük a másikat vagy éppen a plafont, és csak Ashton ceruzájának sercegését lehet hallani, illetve azt, amikor Luke a mobiljának dörmög néhány mondatot, miközben valamilyen okostelefonos játékkal szórakozik. Lassan úgy érzem, hogy tennem kell valamit, nem akarok csak itt ülni és várni, úgyhogy felállok, és az ajtó felé veszem az irányt tájékoztatva a többieket arról, hogy otthon kéne már lennem, mert anya vár az ebéddel. Persze, erről szó sincsen, csak ki akarom szellőztetni a fejemet, de magyarázatnak ez is megteszi. Már éppen számítok arra, hogy az ajtó mögöttem hangos csattanással be fog záródni, amikor léptek zaját hallom meg, és pár másodperc múlva fel is tűnik mellettem annak tulajdonosa.

- Szóval… anyukád vár az ebéddel? Komolyan? Ennél jobb szöveget nem tudtál volna kitalálni? – vonja fel szemöldökeit Mikey, de hangjában nem érzek iróniát, inkább kíváncsiságot.

- Hát, nem vagyok túl kreatív – jegyzem meg elhúzva a számat, majd a lift felé veszem az irányt. A szemem sarkából látom, hogy haverom is velem tart, mikor belépünk, és nem akar tágítani mellőlem, tehát mindenképpen ki akarja szedni, hogy hová is tartok, vagy, hogy miért viselkedem ilyen idegesítően. Nem mintha nem lennék idegesítő egyébként is, mert bizony vannak olyan pillanatok, amikor nem törődöm a következményekkel, és furcsa dolgokra sarkallnak a furcsa gondolataim, de ha rossz hangulat kerít hatalmába, akkor az nálam esélyes az „öt legjobb lépés arra, hogy hogyan készítsd ki a haverjaidat egy nap alatt” egyik dobogós helyére.

- Elárulod, hová megyünk? – szegezi nekem a kérdést lelkes vigyorral a zöld hajú srác, miközben már a stúdió kétszárnyú üvegajtaján is átverekedtük magunkat, és Nyugat-Sydney utcáit rójuk. Nem tudok rá haragudni, amiért még mindig nem kopott le, annyira azért nem vagyok lobbanékony, így inkább egy megadó sóhajjal válaszolok:

- A Parramatta Parkba – bökök a parkot jelző zöld táblára, ami a belépésünkkor fogad. A hely egy átlagos nap látványát nyújtva: a fűben elterülve vannak piknikező szerelmespárok, olvasó egyetemisták, borozgató üzletemberek, a padokon terpeszkednek nyomkodva a kütyüiket a tipikus kockafejek, míg a fiatalság apraja-nagyja a bringájával vagy éppen gördeszkájával próbál menőzni a kiépített úton. És persze vannak az őrült futók, akik a negyven fokos meleg ellenére is itt kocognak, az éppen elsuhanó munkásemberek, de a lelkes kutyasétáltatókat sem hagyhatjuk ki. Ezt látva akaratlanul is elém kúszik egy enyhén hullámos, mahagónibarna lobonc és a hozzá tartozó szív alakú arc azzal a tipikus zavart félmosollyal…

- Mondanám, hogy jól hazudsz, de akkor meg én hazudnék… Szóval, ki a csaj? – vág bele rögtön a közepébe Mikey, mire elég érdekes képet vághatok, ugyanis ő felém fordítva arcát, rögtön elröhögi magát – Na, nem vagyok idióta! Rájöttem, hogy egy csaj van a dologban – kommentálja széttárva a kezeit, majd igazít egyet a nyelvnyújtós Rolling Stones feliratú pólóján.

Ha ránézel a spanomra, akkor biztos az az első gondolatod, hogy „Hűha! Micsoda csávó!”, ugyanis Michael Cliffordot világ életében nem érdekelte mások véleménye. Meglátszik ez a viselkedésén, a hajszínének gyakori változtatásán és az öltözködésén is. Ő az, aki a kánikula ellenére képes a hosszú ujjú, fekete pulcsijaiban és a fekete farmerjában feszíteni, és még jól is érzi magát benne. Szerencsére most nem akart önkéntesen felkerülni a „megsült” emberek listájára, úgyhogy csak az ujjatlan bandás pólóját vette fel, de a megszokott farmert nem bírta a szekrényében hagyni.

- Oké, jól van! Megadom magam – emelem fel a kezeimet védekezően, és az életkedv is visszatér belém – Mesélek róla! – egyezek bele nagy sóhajok közepette, így nagyjából tíz perc múlva már egy padon ücsörögve faggat tovább a srác, mivel a fejébe vette, hogy minden lényeges információt ki akar szedni belőlem. Bármennyire is hangsúlyozom, hogy egyszer, még egyszer mondom, csak egyszer találkoztunk, és az is lehetett röpke fél óra, mégis olyan dolgokra is kíváncsi, minthogy milyen szendvicset vettünk egymásnak, és milyen fajtájú a lány kutyája. Persze nem hagyhatta ki, hogy beszóljon nekem azt illetően, hogy még a lány nevét sem tudom, ugyanis való igaz: nem derítettem ki a nevét, mert nem az érdekelt legjobban. Visszanézve ez egy hatalmas hiba volt, mert ő tudta a nevemet, így akár azért is lemondhatta a tegnapi találkozót, mert talált néhány olyan képet vagy infót rólam, amit nem szeretett volna. Mondjuk néhány előnytelenebb fotómat, amin nincsen rajtam sok ruha …

- Hát azért, kár érte – szűri le beszélgetésünk végére, tekintete pedig elkalandozik a távolban.

- Ja, kár – állapítom meg inkább magamnak, mint sem neki, és újra és újra képzeletben jól fejbe verem magamat, amiért még a nevét sem tudom. Így marad a parkos csaj, a cocker spánieles lány, a „megette a kutyája a szendvicsemet, de azért a gazdit csípem” hölgy és az egyéb ilyen rettentően kreatív nevek, amiket az elmúlt napokban ráragasztottam.

Újra a mellkasomra telepedik az a szorongató, fojtogató érzés, mint mindig, amikor ráébredek, hogy ezek szerint én egyedül fogok meghalni, ugyanis határozottságom ellenére úgy tűnik, hogy a csajozási esélyeim a béka feneke alatt vannak.

- Hé, Cal! – bök oldalba hirtelen Michael, válaszul pedig csak egy érdektelen „Mi van?”-t kap – Ő egészen úgy néz ki, mint az a titokzatos csajszi – mutat egy alig tőlünk húsz méterre sétáló lány felé, aki éppen int egy padon ülő, újságot szorongató férfinak, akit valószínű ismer, ugyanis az mosolyogva viszonozza a gesztusát. Vidám beszélgetésükből csak néhány olyan mondatfoszlányt kapok el, mint a „Jó újra látni téged!” és a „Milyen napja volt ma, Steve?”, majd a csaj továbbsétál, és megállapítom, hogy könnyed és egyszerű stílusával, mosolyra húzódó szájával és hívogató ajkaival simán magára tudja vonni a figyelmet. Nem is próbálkozik, sőt inkább olyan, mintha el akarna rejtőzni, de őt nem lehet nem észrevenni.

- Hé, pipi, jó a hátsód! – kurjant fel egy csávó, mikor a lány mellé biciklizik. Ösztönösen cselekszem, amikor dühtől telve, ökölbe szorított kézzel felállok a padról, és a pároshoz sietek, még mielőtt az említett erre válaszolni tudna. Legszívesebben ott helyben lekevernék a csávónak egy pofont, de van bennem annyi felelősségtudat, hogy ne tegyem.

- Kopj le, haver! – förmedek rá kihúzva magam, és próbálom a lehető legjobb, legmeggyőzőbb formámat hozni. Szigorúan összevonom a szemöldökeimet, kezeimet a mellkasom előtt összefonom és olyan dühös képet vágok, amilyen csak kitelik tőlem.

- Te meg ki a fene vagy? – kérdi felemelve a hangját, és fenyegetően lemászik a biciklijéről, majd egyet felém lép. A drága cuccai, az ezüstlánca, az aranyórája és az „I’m the coolest guy in town” feliratú pólója arra enged következtetni, hogy ő nem szereti, ha visszabeszélnek neki. Ennek ellenére tudatlanságát kihasználom, és kimondom az első szót, ami az eszembe jut:

- A bátyja – csúszik ki a számon egy csintalan mosoly kíséretében, de látom, hogy ez meghozza a hatást: a srác kelletlenül köhint egyet, megvakarja fekete, tökéletesen felzselézett haját, majd farkasszemet nézve velem, felpattan, és szó szerint kereket old.

Megkönnyebbülten figyelem távolodó alakját, ugyanis volt egy másodperc, amikor azt hittem, hogy nem jön be ez a színjáték. De sikerült, és most ez a lényeg.

- Köszönöm – küld felém egy zavart félmosolyt a lány, mintha azt hinné, hogy nem érdemelné meg, hogy valaki megmentse az ilyen bunkó alakokkal szemben. Jó azonban látni, ahogy mosolyog, és azért teszi ezt, mert tettem érte valamit. Értelmes egyáltalán, hogy ilyenekről gondolkodom? Istenem, kezdek nyáladzani! Isten ments attól, hogy én is egy Troy Bolton legyek!

Képzeletbeli szócsatámból Mikey köhintése ment ki, akit így gyorsan bemutatok a lánynak és fordítva. Miután egy-egy hatásos oldalpillantást lövelek felé, végre észreveszi, hogy mit akarok, és némi tervezgetés után lelép, de csak azzal a feltétellel, hogy viheti magával egy körre a lány kutyáját. Ő erre mosolyogva átadja neki a pórázt, és még néhány zacskóval is ellátja, hátha „vészhelyzet” lesz. Én pedig vigyorogva figyelem, ahogy bandatársam arca erre a szóra megrándul, aztán felveszi a laza, „Engem nem érdekel, ha vészhelyzet lesz” arcot, és elindul a háziállattal a park magja felé.

A következő másodpercek erejéig csak szótlanul bámuljuk egymást a lánnyal, és nem tudjuk, hogy mit is kéne mondanunk egymásnak. A pillanatnyi szünet alatt lopva végigmérem őt, aki a szokásos egyszerű óceánkék farmer-mintás póló-szandál összeállítást viseli mindenféle kencefice nélkül, és zavartan végigsimít egy homlokán lévő pattanáson. Végül aztán nem is szólalunk meg, csak intek a pad felé, hogy foglaljunk helyet.

Meglehetősen kínos csend áll be közénk, és kezdek azon filózni, hogy mi járhat az ő fejében. Mert én tudom, mi van az enyémben: egy nagy káosz, ami arra vár, hogy végre rendeződjön. És ezt csak ő tudja megtenni.

- Sajnálom, hogy nem voltam tegnap. Csak a mostohaanyám előbb jött haza, és nem tudtam lerázni – böki ki halkan mellettem, és az ajkát kezdi harapdálni. Ugyanakkor észreveszem, hogy a kezeit szüntelenül tördeli, és erős késztetést érzek rá, hogy megállítsam ebben, de nem teszem. Monológja azonban be kell valljam, hogy jól esik. Tehát nem ő nem akart eljönni, hanem akadályozták… Ez már mindjárt más.

- Semmi gond, legalább rájöttem, hogy még a nevedet sem tudom.

- Oh, tényleg? – kacag fel jóízűen, ami engem is mosolygásra késztet – Amabel vagyok, Amabel Chloe Mills – mutatkozik be felém fordulva, és a kezét nyújtja nekem. Én belemegyek a játékba, és gyengéden megrázom azt.

- Én pedig Calum Thomas Hood – játszom tovább a szerepet elhúzva a kezemet, mert nem akarom sem őt, sem magamat kellemetlen helyzetbe hozni. Ehelyett feldobok egy témát, amit éppen jónak érzek, és azt kezdem el felgombolyítani.

- Szóval a mostohád nehéz eset?

- Az nem kifejezés – replikázik rögtön, arcán pedig aggodalmas kifejezés suhan át, de csak egy másodperc erejéig, utána megint felveszi a mosolygós csajszi karakterét. Vajon ezzel akarja elrejteni az igazi érzéseit? – Nem igazán egyeznek az elveim az övével, de rá kell hallgatnom, mert mégis csak ő van nekem.

- Ez úgy hangzott, mintha… - kezdek neki a mondatnak, de ekkor felpillantok rá, és látom, ahogy vonásai hirtelen megkeménykednek, vállai megfeszülnek, és újfent harapdálni kezdi az ajkát. Nem akarom, hogy kiboruljon vagy ilyesmi, és a nővéremnek hála tudom már, hogy egy lány mikor áll a kiborulás szélén, úgyhogy gyorsan próbálom menteni a menthetőt – Szóval, mit szeretsz csinálni szabadidődben? – vetem fel B tervként, és látom, hogy erre felenged.

- Semmi különlegeset igazából… - vonja meg a vállait kicsit még mindig zavartan, mintha azt vártam volna el tőle, hogy bungee jumpingozzon vagy környezetvédő aktivista legyen, ha éppen van rá ideje. Nem tudom, miért érzi feszélyezetten magát mellettem, így próbálom inkább noszogatni, és bebizonyítani, hogy engem tényleg érdekel, hogy mit szeret, még ha a világ leghétköznapibb dolgairól is van szó.

- Nem baj, engem azért érdekel – küldök felé egy biztató mosolyt, s mivel ugyanezt kapom vissza tőle, így tudom, hogy most már nyert ügyem van.

- Hát, olvasni szoktam, filmeket, sorozatokat nézni, fényképezni, kutyát sétáltatni, mint láthatod, és persze zenét hallgatni. Zene nélkül szerintem sokkal rosszabb lenne minden.

- Egyetértek – bólintok rá mosolyogva, hiszen ha a zene nem lenne, akkor én sem lehetnék ma egy zenekarban. És az bizony szívás lenne – És mit szeretsz hallgatni?

- Green Day, All Time Low, Coldplay, Paramore, Arctic Monkeys – számolja az ujjain a zenekarokat, nekem pedig minden egyes név hallatán jobban kell vigyorognom. Micsoda csaj! – És persze a ti zenéteket is szeretem. Szóval, összességében azt mondhatjuk, hogy nem nagyon hallgatok olyat, mint amit a mai fiatalok többsége szeret.

- Az nem is baj! Csak meglepő, hogy mennyi zenekart szeretsz.

- Miért olyan meglepő? – pillant rám, és gesztenyebarna szempárjával hosszan tanulmányoz.

- Csak mert a lányok általában a pop bandákat és előadókat bírják, de félre ne értsd, ez egyáltalán nem baj – gesztikulálok a kezeimmel, mielőtt félreértené, amit mondani akarok – Szerintem jó ízlésed van – teszem hozzá mellékesen, és megjegyzésem olyan mosolyt vált ki belőle, amit még nem láttam Amabelen. Ezt bírom benne: hogy mindig tud újat és újat mutatni, és nem fél megmutatni, hogy ki ő valójában. Sok csaj megirigyelné, az biztos.

- És miért szereted ezeket a zenekarokat?

- Mert mindig tudom a dalaikat hallgatni, ha egy-egy bizonyos szituációba csöppenek. A Sick Little Games-t akkor hallgatom, ha a mostohám éppen kiakasztott valamivel, a Boulevard of Broken Dreams-t pedig, ha éppen valami nem sikerült. A Social Casualty-t pedig eleve elég gyakran hallgatom, mert olyan, mintha nem csak én élnék egyedül ezzel a problémával. Tudod, olyan, mintha a zene egy társ lenne, ami átsegít, bármin menj is keresztül. Mindig ott van melletted, és ezért soha sem érzed magad egyedül. És néha jól esik az embernek, ha érzi, hogy a zene legalább ott van neki – ered meg a nyelve, nekem azonban eszem ágában sincs megállítani. Olyan lánynak tűnik, aki imádja a zenét, és nemcsak a dallam vagy a hangszerelés miatt, hanem az üzenetéért is. És ezt jó látni az olyan zeneőrülteknek, mint mi vagyunk, akik tényleg azért csinálják azt, amit, hogy azzal másoknak segíthessünk.

 – Huh, ez elég filozofikusan hangzott – állapítja meg Amabel nevetve, amitől az előttünk elsétáló idős hölgy rosszallóan néz rá. Én pedig – bár nem szép dolog – egy ugyanolyan csúnya pillantással jutalmazom a nénit, mint amivel ő illette a lányt, mert nem értem, mi a baja. Fiatalok vagyunk, és örüljön, hogy nevetünk és beszélgetünk, nem pedig a telefonunkat nyomogatjuk!

- Na, de mesélj te is! Kíváncsi vagyok, milyen izgalmas élete lehet Calum Thomas Hoodnak – fordul felém, miután kifúj néhány szemébe lógó tincset, és kíváncsi szemekkel mered rám. Legtöbbször ironikusan szegezték nekem ezt a kérdést, de az ő hangjában inkább érdeklődést tudok felfedezni, így belevágok a mesémbe.

És peregnek a percek, én még mindig mesélek, ő pedig mindig kérdez. Nem zavar, hogy közbeszól, hiszen inkább riporter-interjúalanyt játszunk, mint sem azt, hogy én mondom a monológomat, mint egy színházi szerepet, és ő a végén elmosolyodik. Örülök neki, hogy kíváncsi, mert végre látom rajta, hogy feloldódott, és ez fellelkesít engem is. Annak ellenére, hogy az életemről beszélgetünk, nem érzem ezt privát terepnek, és azt sem, hogy én vagyok Calum Hood, a 5SOS basszusgitárosa. Sokkal inkább úgy érzem, hogy csak simán Calum Hood vagyok, egy srác, aki ott ücsörög Sydney egyik parkjában egy Amabel Mills nevű lánnyal, és csak jól érzik magukat. Szinte felüdülésként hat rám ez a beszélgetés, hiszen a srácokkal azért mindig más dumálni, mint egy ilyen lánnyal.

És végül szóba kerül minden: család, zene, suli, Ausztrália, jövőbeli tervek, és annyira jól érzem magam mellette, hogy legszívesebben újra elküldeném Michaelt egy kör sétára Amabel kutyájával, amikor a fiú lefékez mellettünk, és átnyújtja a pórázt a gazdinak. Meg is tenném, csak a lány megelőz, és bejelenti, hogy már ideje lenne, hogy induljon.

- Holnap jössz, mondjuk 3-ra? – kérdezi halkan, szégyenlősen nézve fel rám, mire hatalmas büszkeség tölt el. Ő kérdezett rá, hogy jövök –e. Ő!

- Igen, de dupla adag szendviccsel – válaszolok viccelődve, és ezzel sikerül kicsikarnom belőle egy búcsúnevetést. Csilingelő hangja azonban még sokáig a fülemben cseng, miután látom elsétálni kecses sziluettjét. Talán túl sokáig nézem, és ez tűnik fel Mikey-nak, amikor vigyorogva megszólal:

- Ember, te teljesen odáig vagy ezért a lányért! – bólogat mindentudó fejjel, és hátba vereget.

- Fogd be! – veregetem vissza játékosan, de nem tudok elnyomni egy vigyort, ahogyan ránézek bandatársam önelégült képére. Hát, ha már ez nyilvánvaló, akkor nem tudom, mi fog holnap fogadni a fiúk között! Minden esetre most ez nem tud zavarni, és haverom kérésének eleget téve mindent elmesélek neki, miközben Sydney napsütésben fürdő, élettel teli és nyüzsgő utcáin sétálunk, és napok óta most érzem először, hogy semmi sem tudja letörölni rólam azt a büszke vigyort.