PROLOGUE

Hey-ho, Aussies!

A mai nappal hivatalosan is megnyitja kapuit debütáló blogom, amely bár alapjában véve egy Calum Hood fanfiction, próbálom a főszereplő, Amabel életét is átadni, és azt, hogy mit vont maga után a tény, hogy ők megismerkedtek. Ne ijedjetek meg, a következő fejezetben már fel fog bukkanni a fiú, és kíváncsi vagyok, hogy a fejléc alapján mire tippeltek, hol és hogyan találkoznak először? :) Addig is, nyugodtan benézhettek az oldalmodulokba, ahol találtok ismertetőt a blogról, fontosabb információkat, a karakterek bemutatását és egy kis "ízelítőt" rólam. :)

Nem vagyok jó bemutatkozásban, ez látszik is, de remélem, hogy tetszeni fog nektek a történet, és ha van kedvetek, akkor öveket becsatolni, és várlak titeket Amabel és Calum kalandos kis utazására! :)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

PROLOGUE

Sokszor úgy érzem, hogy az emberek csak mások elvárásai szerint élnek. Úgy öltözködnek, viselkednek, cselekszenek, ahogy mások elvárják tőlük, ott vásárolnak, étkeznek, nézelődnek, tanulnak, ahol mások szerint a helyük lenne, és úgy élik az életüket, ahogy mások kialakítják számukra. Az ilyen emberek úgy érzik, sosem hibáznak, hiszen mindig azt a kikövezett utat követik, amelyet mások kijelöltek számukra, sosem cselekszenek úgy, ahogy a szívük szerint tennék, sosem tanulhatnak a hibáikból, vagy csak élvezhetik az életüket akár egyetlen röpke másodpercre is. És mindezt miért? Hogy mások elvárásai szerint élhessenek, s ezáltal mások életét is éljék.  Nem többek zsinóron rángatott marionett bábuknál, amelyek egy idő után a sok használattól elkopnak vagy leszakadnak a zsinórról.

Én is közéjük tartoztam. Egy voltam ezek közül a robotosan viselkedő emberek közül, hiszen soha nem a saját gondolataimra hagyatkoztam, mindig mostohaanyám mércéjének akartam megfelelni. Rengeteg alkalommal volt, hogy keserű szájízzel álltam egy ruhabolt üzletében, a tükör előtt nézegetve magam, és azt gondoltam: „Milyen csinos ez a felső! De a mostohaanyámnak vajon tetszeni fog? Nem, nem hiszem…” Ezzel pedig már vissza is helyeztem az árut a megfelelő polcra, és olyan után kutakodtam, ami neki is megfelelne.

Egy idő után azonban belefáradtam ebbe, és titokban ugyan, de néha megszegtem a szabályokat. A gardróbom alján egy dobozban pihentek azok a ruhák, amelyeket anyámnak nem mutattam meg, mert biztos voltam benne, hogy ő a „pórnépnek való” vagy „nem etikus”, netán „túl átlagos” daraboknak minősítené őket. Ugyanide helyeztem el az MP4 lejátszómat is, amelyet egyik délután vettem magamnak, ugyanis anyám sosem engedte volna meg ezt nekem. Mellette mindig klasszikus darabokat kellett hallgatnom, ugyanis szerinte ez az igazi zene, és az olyan jómódúak, mint mi, csakis ilyet hallgathatnak, nem azt a „rádiókba való tömegzenét”. Gyűjtöttem könyveket, melyeket elméletileg nem szabadott volna elolvasnom, titokban néztem olyan sorozatokat és filmeket, amelyeket nagy ívben el kellett volna kerülnöm, de ami a legfontosabb: tettem olyan dolgokat, amiket a saját boldogságomért, és nem az övéért követtem el.

Megismertem ugyanis Őt. Akárhányszor próbált mostohám lebeszélni róla, annál jobban ragaszkodtam a saját választásomhoz. Találkoznom sem lett volna szabad vele, nemhogy igent mondani a randira, amit kért, de én megtettem. Szerelmes lettem, pedig nem szabadott volna. Legalábbis nem abba a bizonyos fiúba.