FIRST BROKEN RULE

Hey-ho, Aussies!

Imádlak titeket, olyan aranyosak vagytok! <3 Köszönöm, ha csak ránéztetek a blogra, köszönöm, ha elolvastátok a prológust, ha feliratkoztatok, ha kommenteltetek, úgyhogy köszönöm szépen mindenkinek! <3
S mivel ma szombat van, így frissen, kipihenve, mosolyogva hozom nektek az első részt Amabel szemszögből, amelyben már a fiú is, azaz Calum is felbukkan. Kíváncsi vagyok, hogy ilyenre számítottatok -e, mint első találkozás, vagy nem? És milyennek találjátok Amabelt? Calumot? Clementine-t? Anne-t? Jaj, már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok! ;)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

FIRST BROKEN RULE

Kifinomult. Elegáns. Letisztult.

Ezekkel a szavakkal lehetne jellemezni a szobát, amelyet használok. Csakhogy ez nem az én szobám. Nem lehet az, hiszen semmi elsőre személyes nincsen benne, semmi, ami megmutatná, hogy én élek itt. Se egy asztalon felejtett kitépett papírlap, se egy félig nyitott könyv, se egy elkószáló MP4 lejátszó, se egy családi fotó, se egy poszter a kedvenceimről. Semmi, csak a csupasz, egyszínű falak, a magányos, de tökéletesen tiszta bézs és barna bútorok, az arany szegéllyel díszített hatalmas függönyök, a katonásan álló, vadonatúj könyvek a robosztus polcon, a csillogó, arany gyertyatartók és a kétszárnyú, mahagóniból készült ajtó, mely mögött a gardróbom bújik el. A titkaimmal együtt.

Sóhajtva lecsúszom az ágyról, ügyelve arra, hogy egyetlen gyűrődést se hagyjak a takarón, majd Anne - a személyzet egyik tagja, aki egyben a legjobb barátnőm is - után keresgélek. A szobából kilépek, majd az emeleti folyosón végighaladva az előszobát díszítő hatalmas üvegcsillárt veszem észre először, amely az ablakokon át érkező aranyló napsugarakat a szélrózsa minden irányába visszaveri. Szeretem nézni ezt a reggeli ragyogást, azt, ahogy a napsugarak játszadoznak az üvegfelületeken, hol citrom-, hol narancssárgába burkolva a bútorokat, mert mintha azt üzennék: Bármi történjék is, a nap reggel mindig felkel. Van ebben a jelenségben valami megnyugtató és biztató, amire nekem mindenképpen szükségem van, mióta itt élek.

Tovább folytatom utamat a folyosó végéig, ahonnan bal és jobb oldalt is kovácsoltvas korláttal szegélyezett lépcső vezet le az előszobába, amelynek belmagassága szinte vetekszik a sydney-i Operaházéval. Bár sosem értettem mostohaanyám miért ragaszkodik ennyire a fényűző élethez, nem szóltam meg ezért, pedig már sokszor annyira betelt a pohár, hogy legszívesebben a fejére olvastam volna, miért nem hagyja, hogy a saját életemet éljem, miért kell neki mindig beleszólnia a cselekedeteimbe, megírnia helyettem életem forgatókönyvét. Mégsem tettem, egyszer sem, ugyanis csak ő maradt nekem, és féltem tőle, ha megosztom mindezt vele, kitesz az utcára vagy bedob egy árvaházba. Bármennyire is nem fűlött a fogam ehhez az egészhez, ő legalább nem hagyott magamra.

- Anne, hát itt vagy! – kiáltom a nőt megtalálva, aki mosolyogva áll kék-fehér cselédruhájában az ajtó mellett várva egy vendég felbukkanására, vagy mostohám újabb parancsára. Gyorsan leszaladok a lépcsőn, hogy szemtől szembe beszélgethessek vele.

- Igen, itt vagyok - kúszik fel mosoly arcára, azonban így sem tudja eltüntetni a fáradtságára utaló jeleket, amiket valószínűleg egy újabb munkával teli este okozott. Tengerkék szemeit táskák övezik, harminchat éves kora ellenére pedig túl sok ránc borítja arcát köszönhetően a mögötte álló, keserves, dolgos éveknek. Fekete, frufrus, egyébként dús, enyhén hullámos haját most egy szoros kontyba fogta, egy tincs azonban így is kiszabadult onnan, és belelóg arcába. - Mi a gond, Amabel?

- Semmi gond, csak kérdezni szeretnék tőled valamit - vezetem fel, azonban látom, hogy erre vonásai megkeményednek, s így máris évekkel idősebbnek néz ki – Egyébként minden rendben?

- Igen, minden rendben. Csak az éjjel megint nem aludtam sokat – legyint elhúzva a száját, majd tekintetét újra kérdőn emeli rám.

- Csak azt szerettem volna kérdezni, nem tudod –e, hogy hol találok gyurmaragasztót a házban? Vagy bármit, amivel a polaroid képeimet ki tudnám tenni a falra? – kockáztatom meg a kérdést a számat rágva, hátha ő legalább tud nekem segíteni.

- Szerintem…

- Minek az neked, kicsim? – jelenik meg Clementine – a mostohám - a lépcső tetején, majd komótosan, kihúzott háttal, előkelően sétál lefelé. Magassarkúja minden lépésénél visszhangzik az előszoba falain, mígnem megtöri a beálló csendet – Ha kell valami a faladra, veszünk neked festményeket, de a képeidet felejtsd el. Hogyan nézne ki a szobád azokkal a papírokkal? – köpi megvetően a papírok szót, mire Anne-nel összetalálkozik a tekintetünk.

Nem véletlen ez a jelenet, hiszen Anne az egyetlen személy a házban, aki meghallgatja a kéréseimet, segít nekem rejtegetni a titkaimat, próbál kiállni az érdekeim mellett és teljes szívéből megérti, hogy elegem van az egész „gazdagok vagyunk, így nem szabad semmi mást csinálnunk, csak még több gazdaggal beszélgetni, találkozgatni, partizgatni” felfogásból. Nem csoda, ha ő a legjobb barátnőm, és sokkal jobban kedvelem őt, mint a mostohámat.

- Különben is, mi lenne, ha meglátná azokat valaki a jövő heti koktélpartin? Felejtsd el! – forgatja meg a szemeit megvetően, mikor mellém ér, és egy puszit nyom a homlokomra – De azért tudod, hogy szeretlek, kicsim – búgja negédesen, miközben arcán a kameráknak sokszor mutogatott ezer wattos mosoly jelenik meg.

Természetellenesen szőke tincsei éppen hogy csak az álláig érnek, de ezzel a vagány hajstílussal is sikerül mindig tekintélyt parancsoló és rideg kisugárzást biztosítania. Nem teszi barátságosabbá őt kobaltkék szempárja, ami most izzik a felháborodástól. Közvetlenül mellettem áll hús-vér emberként, mégis úgy néz ki, mint egy szobor: ijesztően mű, hiszen olyan tökéletesen van kisminkelve, hogy szinte már igazi arcberendezése fel sem ismerhető vonásaiban.

- De miért nézné azokat bárki is a koktélpartin? Úgy tudtam, az csak a hallban és a kertben lesz.

- Igen, de mi van, ha valaki a mosdót keresi, és helyette a te szobádat találja meg? – tudálékoskodik vigyorogva, miközben szórakozottan egy szőke tincsével játszadozik. Mert mintha bárkit pont az én polaroid képeim aggatnának! – dohogok magamban elképzelve, ahogy valaki sikítozva fut ki a szobámból, mondván, hogy a fényképek megsértették az etikai szabályokat.

- Most mennem kell, megbeszélésem lesz. Este 6-kor azonban jövök – jelenti ki tárgyilagosan, mintha már most is a megbeszélésen lenne, majd felkapja táskáját, s kilibeg az ajtón. 

Csalódottsággal vegyes dühvel nézek utána, a szívem zakatol, mint egy gőzmozdony. Hihetetlen, egyszerűen hihetetlen, hogy mennyire fontosnak tartja az előkelőséget, még ha ilyen apró-csetlő ügyről is van szó. Ha ilyen bagatell dologban sem képes engedni a gyeplőn, amikor milyen világ lesz még itt egy vagy akár öt év múlva? Bele sem merek gondolni, hogy milyen idegroncs leszek, ha már most is azt érzem, hogy képes lennék szétesni, ugyanis az egyik felem a mostohám, a másik pedig a saját akaratom szerint döntene.

Azonban mielőtt beletemetkeznék a teljes önsajnálatba, Anne megszólal:

- Amabel, azért ne csüggedj! – szólal meg aggódó anya módjára, kezét a vállamra teszi. Szemében megértés és szeretet honol, mintha a kedvemért ő is erősebbnek akarna mutatkozni. Pedig őt is tönkretette Clementine, nemcsak engem - Most 6-kor jön, így van addig időd elvinni Brownie-t sétálni – küld felém egy biztató mosolyt, amitől nekem is jobb kedvem támad. Így öt perc múlva már Brownie-val, a kiskutyámmal vágunk neki Sydney külvárosának.

Ahogy sétálunk a Parramatta Park gyönyörű zöld gyepe mellett, megint tudatosul bennem, hogy miért is szeretem Sydneyt. Egyfajta kettőség jellemzi a nyugati és keleti oldalát, ami természetesen természeti adottságainak köszönhető. Míg én nyugaton élek a felhőkarcolókkal, betondzsungelekkel, drága üzletekkel körülvéve, addig a másik oldalon a lakók a tengerpart mellett nyugodt és relaxáló életet folytathatnak. Bár azért itt sem panaszkodhatok a fojtogató nagyvárosi levegőre, hiszen a sok modern épület mellett azért nem szabad elfelejteni az ékkövekként elrejtőző parkokat sem, ahol a kellemes és hangulatos légkör, a tiszta levegő, a viháncoló kisgyerekek és a sportos programok garantáltak. Itt nem néz rád senki furcsán, ha leülsz egy padra zenét hallgatni, a fűben henyélva olvasol, a barátoddal a tó mellett ücsörögtök, vagy csak sétálsz egyet, hogy kiszellőztesd a fejed. Már szinte visszatérő vendégek vagyunk itt, csakúgy, mint egy mindig újságot olvasó negyvenes férfi, aki mióta csak ide járunk, minden egyes alkalommal itt van, és már biccentve köszön nekem, ha meglát.

Pontosan ez az oka annak, hogy imádok idejárni Brownie-val, aki úgy tűnik, hogy szintén kedveli a parkot, ugyanis most is boldogan hempereg meg a frissen lenyírt fűben. Mosolyogva nézem őt, játékossága és energiája engem is feltölt, így elkezdek szaladgálni vele, s mikor mindig beér, jól megsimogatom, miközben folyamatosan beszélek hozzá. Tudom, hogy nem hallja, de már egyszerűen megszokásból teszem, és nem érdekel, ha valaki ezért furcsának tart.

- Jaj, te kis szőrmók! – huppanok le mellé a fűbe egy kis szusszanásnyi szünetet tartva a sok ide-oda futkosás után, de továbbra is simogatom őt. Már éppen megtölteném a tüdőmet elegendő levegővel, amikor Brownie, mint akit rakétából lőttek ki, elkezd szaladni az egyik pad felé. Hitetlenkedő mosollyal utána rohanok, de már így is elkések, ugyanis a cocker spánielem éppen akkor elkezdi rágcsálni azt a szendvicset, amit a padon ülő fiú mellől szedett le.

- Jaj, úgy sajnálom! – szabadkozom odaérve a srác elé, aki teljes nyugodtsággal és megértő mosollyal üdvözöl. Csak vállat von éhes háziállatom láttán, én azonban az ajkamat harapdálva nézek rá.

Barna, a napsugarak hatására már-már feketén csillogó, elöl enyhén göndörödő fürtjei még véletlenül sem lógnak bele csokoládébarna szempárjába, sötétebb bőrszíne pedig arra enged következtetni, hogy nem csak ausztrál felmenőkkel rendelkezik. Lazán, szinte hanyagul ül a padon fekete trikójában, fekete farmernadrágjában és derekára kötött vörös flanelingjével. Szinte árad belőle a magabiztosság és a nyugodtság, szemében pedig egyáltalán nem látok szemrehányást, így a gyomromban keletkezett lufi lassan leenged.

- Semmi gond, megesik az ilyen – legyint vidáman, majd a kutyámra szegezi tekintetét, és elkezdi simogatni a már elégedett eb fejét – Hogy hívják?

- Brownie-nak.

- Hmm… találó név – mosolyodik el szélesen, amitől nevetőráncai előbukkannak. Első látásra olyan fiúnak tűnik, aki mindig tele van vidámsággal, szereti a kalandokat, de nem nagyon van olyan dolog, ami fel tudná őt idegesíteni. Mennyire tudom irigyelni az ilyen embereket!

Néhány másodpercig még némán farkasszemet nézünk, aminek hatására a gyomromban pillangók kezdenek kergetőzni. Nem tudom, miért érzem ezt, miért nem tudok megnyugodni, még a szívem is hevesebben kalimpál. Idegesen nyelek egyet, majd a cipőm orrát kezdem tanulmányozni, mintha az érdekesebb lenne.

- De azért megengeded, hogy vegyek neked egy szendvicset kárpótlásul? – tudakolom még mindig kicsit bűntudatosan, mert mégis csak az uzsonnáját kobozhattam el. És nem akarok úgy elsétálni innen, hogy ezt az „adósságot” nem törlesztem le neki, a másik részem viszont azt hajtogatja, hogy azért akarok venni neki egyet, mert szeretném, ha nemcsak ennyit beszélgetnénk. Talán mindkét félnek igaza van.

- Jaj, ne már! Mondtam, hogy semmiség!

- Viszont valószínűleg éhes vagy – próbálok szüntelenül kiállni az álláspontom mellett, miközben ő vigyorogva csóválja a fejét – Tehát, ha veszek neked egyet, akkor már nem leszel az.

- Jó, jó, egyezzünk meg annyiban, hogy veszel nekem egyet, viszont én is veszek neked egyet! – áll fel határozottan a padról, kezével pedig gyorsan beletúr a hajába. Ahogy kiegyenesedik, törékeny és apró játék babának érzem magam mellette, ugyanis legfeljebb a válláig érhetek, ezért fel kell néznem rá, ha a szemeit szeretném vizsgálgatni.

Megadóan bólintok egyet jelezve, hogy benne vagyok a dologban, a mosolyt viszont bármennyire is próbálkozom, nem tudom eltüntetni az arcomról. Egyezségünknek hála azonban tíz röpke perccel később már mindketten egy-egy szendvicset majszolva sétálunk a parkban, kerülgetve a fel-felbukkanó bicikliseket, futókat és gördeszkásokat, és akkor már nem zavar, hogy úgy vigyoroghatok akár egy tejbe tök, hiszen a fiú igazi mókamester. Az embernek egy perc nyugta sem lehet mellette, mert mindig olyan váratlanul süt el egy-egy poént, hogyha nem figyeltem volna erre, lehet, hogy fulladással kellett volna kórházba szállítani.

- Szóval mindig is itt laktál Nyugat-Sydneyben? – pillant felém a fiú – mint később kiderül, Calum a neve - két falat között, mire teli szájjal csak hümmögni tudok neki. Bár az elmúlt percekben a vicces oldalát mutatta meg, azért szó esett köztünk egy-két komolyabb dologról is, így én is megtudhattam róla ezt-azt, és ő is tudott már rólam néhány alapinformációt. Valahogy egyikünk sem akaródzott leülni és megszakítani a beszélgetést, hogy csak csendben falatozhassunk, de nem is bánom – Furcsa, még soha nem láttalak. Mondjuk elég nagy ez a rész, de akkor is – jegyzi meg elgondolkozva a közeli tó lágyan fodrozódó felszínét tanulmányozva, azonban pár pillanattal később újra a szendvicsének szenteli a figyelmét.

Lehet, hogy azért nem láttál még, mert nem is így néztem ki. Fut át az agyamon ez a gondolat, hiszen könnyen meglehet, hogy elsétáltunk már egymás mellett, amikor a Clementine által „előírt” szereléseim egyikében mászkáltam, de akkor, amikor a nő nem tudott róla, akkor a titkos dobozomból szoktam öltözködni. Így esett ma a választásom egy egyszerű, tengerparti mintás ujjatlan felsőre, illetve egy kék farmerre. Félreértés ne essék, tudom, hogy Ausztráliában járunk, és hogy iszonyúan meleg van, de most ehhez volt kedvem, és látva Calum összeállítását, nem érzem magam kellemetlenül.

- Hát, könnyen meglehet, hogy még nem találkoztunk. De akkor úgy tűnik, hogy a sors azt akarta, hogy mi most találkozzunk – vonom meg a vállamat kifejezve, hogy nekem nincs ellenemre az, hogy most ismertem meg. Sőt, sikerült elfeledtetnie velem a Clementine-nel való veszekedésünket és azt, hogy mennyire zaklatott voltam a nap korábbi részében. És ezért rettentően hálás vagyok neki – Nekem viszont úgy rémlik, hogy már valahol láttalak vagy hallottalak. Olyan ismerősnek tűnsz – állok meg a sonkás-sajtos szendvicsem majszolásában, hogy a fiúra szegezhessem a tekintetemet. Valahonnan rémlik az arca, de még jobban a hangja, és fogalmam sincsen, hogy miért. Olyan ez, mint amikor mondani akarsz valamit, már ott van a nyelved hegyén, de hirtelen azt sem tudod, miről akartál beszélni.

- Nem hiszem, hogy téged is az utcán ruha nélkül mászkáló valóságshow szereplőre emlékeztetlek, pedig már volt olyan, aki ezt mondta – kezdi el vigyorogva, nekem pedig zavart félmosoly fut fel az arcomra a hallottak után, hiszen nem tudom vagy inkább nem akarom a felvázolt helyzetbe elhelyezni a srácot - Így gondolom, arra gondolsz, hogy ismered a 5 Seconds of Summert, a zenekart, amelyben játszom. Én vagyok benne a basszusgitáros.

- Ó, igen! – csapok a homlokomra meglepetésemben, miközben a másik kezemmel Brownie pórázát fogom. Hát ezért volt ismerős a hangja! – Bírom a zenekarotokat, jó számaitok vannak – bukik ki belőlem a név hallatán, miután összekaparom gondolatban, hogy kik is ők. A 5 Seconds of Summer az a négytagú ausztrál együttes, akik a Youtube-on tűntek fel, először feldolgozásokkal, majd később a saját számaikat is kiadták. A debütáló albumuk ott van a lejátszási listáim között, és gyakran hallgatom a korongon lévő dalokat. Mostohám persze nem örülne neki, ha erről tudomást szerezne, de én sokkal több érzelmet és mondanivalót tudok felfedezni a 5SOS számaiban, mint Beethoven összes munkájában.

- Jó hallani! – kommentálja zavartan, és megint beletúr már amúgy is tökéletesen álló hajába. Úgy tűnik, mintha nem hallaná minden nap ezt a dicséretet, és csodálkozna, hogy egy olyan lány, mint én, hallgatom a dalaikat – És melyik a kedvenced? – kérdezi kíváncsian, és felém fordítja a fejét, így megint összekapcsolódik a tekintetünk.

- Hmm… lássuk csak – pörgetem végig a címeket, és mikor megtalálom a kedvencemet, rögtön rávágom – A Social Casualty – jelentem ki határozottan, mire Calum szemöldöke felszalad. Nem tudom, hogy mire számított, hogy valami lágyabbat mondok vagy a legérzelmesebb szerelmes számukat, de úgy tűnik, hogy ezzel sikerült meglepnem. És ez furcsa, de jó érzéssel tölt el – Magaménak érzem a szövegét – fűzöm hozzá magyarázatképpen, miközben szinte kristálytisztán felcseng a fejemben a dallam, és lassan hozzátársul a szöveg is: Save me from who I'm supposed to be/ So tell me, tell me, tell me what you want from me/ I don't wanna be another social casualty…

Igen, ezért érzem magaménak, mert, ahogy ők is mondják: nem akarok egy újabb társadalom által eltiport áldozat lenni. A magam ura akarok lenni, és úgy élni az életem, ahogy én szeretném, nem pedig játszani azt, akinek állítólag lennem kellene.

Azonban mielőtt a fiú rákérdezhetne erre, megszólal a zsebembe csúsztatott telefonom, és először azt hiszem, hogy keresnek, aztán a képernyőre nézve eszembe ötlik, hogy ez csak egy figyelmeztető. Figyelmeztet, hogy mikor kell hazaindulnom, nehogy újabb összetűzésbe keveredjek Clementine-nel.

- Ó, bocsánat… de most mennem kell – szabadkozom Calum gesztenyebarna szempárjába nézve, ami most úgy fest, akár az őszi avar: játékos színek kavalkádja csillog benne. Szinte fáj látni, ahogy megrándul az arca erre a mondatra, és lemondóan sóhajt egyet. Vállizmai hirtelen megfeszülnek, mielőtt megtorpan mellettem, majd habozva megszólal.

- De azért holnap jársz erre, ugye? – kérdezi összevonva a szemöldökét, karjait pedig várakozóan összefonja maga előtt. Mérlegelnem sem kell a helyzetet, ahogy rá nézek, már tudom is a választ:

- Igen – húzom széles mosolyra ajkaimat, mielőtt hátat fordítok a fiúnak és nekivágok a hazafelé vezető útnak. Azonban ahelyett, hogy duzzogva, feszülten lépdelnék a park kikövezett útján, mint mikor ide jöttem, most felszabadultan és szinte súlytalanul indulok el, mintha a bennem felgyülemlő feszültséget Calum egy pöccintéssel kiűzte volna. És akármilyen vészjóslóan is cseng a fülemben Clementine hangja - miszerint olyan fiút kell majd választanom, aki ugyanabba az elitrétegbe tartozik, mint mi – mosolyogva gondolok arra, hogyha Brownie nem lett volna, akkor én sem ismertem volna meg Calumot. De talán a sors akarta így. És most először cseppet sem bánom, hogy a sors ilyen lapokat osztott nekem.